Vissza a tartalomjegyzékhez

Hajdú Sándor
Parasztnak születni kell
Kibírja-e lábon a gabona?

Idilli a kép: arany mezõ, ezüst folyó, Zoli megjegyzi: talán nincs is szebb ennél a látványnál. A Holt-Körös gátján állunk, nem messze Öcsödtõl, és a lábunk elõtt szõkén lengedez egy õsziárpatábla. Aratni kellene, de esik, nem szabad hozzáfogni, pedig már a sok nedvességtõl megdõlt az árpa. Marad a várakozás, na meg a gazda vigyázó tekintete, mert ha elkezd peregni a szem, akkor nem szabad tovább várni, aratni kell.

Zoli saját megfogalmazása szerint ereiben paraszti, sûrû vér lüktet, amit sohasem szégyellt. A föld szeretetét az anyatejjel szívta magába, a földmûvelésre pedig a nagyapja és az apja tanította. Szakértõ szemmel vizsgálja az árpakalászt, majd megjegyzi: talán kibírja még a hetet lábon a gabona. Aratás elõtt mindig izgatottabb a gazda, az Isten és a természet elvégezte a dolgát, most rajtunk a sor - mondja az örök igazságot.
Péter-Pál napja az aratás ünnepe, dologtiltó nap volt mindig is a történelemben. A gazdálkodó alföldi emberek tapasztalata szerint erre a napra már megszakad a búza gyökere, pár hét múlva lehet aratni. Az aratás kezdetét is ehhez a naphoz kötötték - idézi a kalendáriumot a gazda, miközben a dûlõn megyünk a tanyája mögötti földekre. A kalendárium azonban már a múlté; a gabonafélék nemesítésével és a szeszélyes idõjárással jócskán elõbbre jött az aratás ideje.
Ahhoz, hogy a búza minõsége jó legyen, az utolsó két hétnek aszályosnak kell lennie. Június 8-án, Medárd napján esett, ami a népi megfigyelés szerint esõs negyven napot jelent. A gazda szerint, ha nincs is sok tudományos alapja a megfigyelésnek, érdemes komolyan venni, ugyanis az elmúlt években többször bevált ez a jóslat. Azt is elárulja a teljes igazság kedvéért, hogy bizony a világhálón naponta megnézi a várható idõjárásról szóló jelentést.
Betakarítás elõtt biztató képet mutatnak a gabonaföldek a környéken. A gazdák örülhetnek, hiszen a várható nagy termés ellenére az árak még mindig elfogadhatóak lesznek - elemezzük a piac helyzetét. Egy tonna búza most 60 ezer forintért adható el, igaz, néhány hete még 66 ezer volt az ára. Ha megnézzük a tõzsdén, augusztusra 43 ezer forinton jegyzik a terményárakat, mégis jó pénzt lehet keresni az idén a gabonával. A piacon folyamatosan csökken a készlet mennyisége, máris van kereslet a friss árura.
Vendéglátónkat az elmúlt napokban keresték meg gabonafelvásárlók, és 45 ezer forintot kínáltak a terményért csak úgy, a „kombájn alól”. Lefordítva ez azt jelenti, hogy tisztítás és szárítás nélkül, learatva ennyiért vinnék a búzát és az árpát. A gazda azonban hajthatatlan, hiába a nagy ígéret, nem alkuszik elõre a medve bőrére, esetünkben a búza árára. „Nem szabad felelõtlennek lenni a mi szakmánkban - mondja magabiztosan. - Apám megtanította, hogy aki nagyot markol, keveset fog, ezért mindent csak a maga idejében szabad megtenni. Learatjuk, megszárítjuk a búzát, aztán csak el tudjuk adni a pékeknek” - mondja derûsen a gazda.
Állunk a búzatábla szélén, és nagyot hallgatunk, õ ezt a csendet nevezi stresszoldásnak. A vidéki élet, amit egy időre hátrahagyott a nagyvárosért, szerinte összehasonlíthatatlanul szebb az utóbbinál. „Parasztnak születtem, hiába »üldöztek el« apámék, mondván tanuljak, legyen jobb sorsom, valami visszahúzott ide a vidékre” - meséli, és mélyebben is kifejti: a mezõgazdasággal foglalkozó ember, legyen farmer vagy paraszt, éljen a világ bármely tájékán, nemcsak ösztöneivel, hanem minden ízével, porcikájával ragaszkodik a földhöz, élete, munkája, gazdasága értelméhez. Nélküle hivatása nem értelmezhetõ, munkája bizonytalan, élete teljesen kiszolgáltatott.
Az ötvenes évek végén, amikor a parasztságnak le kellett mondania mindenérõl, szinte az élete addigi értelmét veszítette el. Olyan erõs sokk volt ez, hogy sokan az öngyilkosságot választották - így történt Zoltánék családjában is. A nagybácsi a téeszközpont elõtti fára akasztotta fel magát, mivel nem bírta végignézni az alig egy évtizede kapott föld és jószág elvesztését. Zoltán nagyapja is belebetegedett a téesz szervezésébe, nem tudott lemondani arról a tulajdonáról, amely, ha szûkösen is, de családja megélhetését, biztonságát jelentette. „Szinte kilátástalannak tûnt az élete, egyedül az Isten félelme volt, ami miatt nem vált öngyilkossá” - avat be családja történetébe a gazda. Apja nem szökött Nyugatra két testvérével, és neki lett igaza, mert az egyik nagybácsi, bár sokra vitte külföldön, mégis csak az itthoni tanya melletti méhesben tudja magát igazán kipihenni.