Vissza a tartalomjegyzékhez

Busa Viola
A nem azt jelenti, hogy nem
Brüsszel hadat üzent a szuperuniót elutasító íreknek

Újra a népakarat miatt fulladt - legalábbis egy idõre - kudarcba az Európai Unió intézményi reformja. A többek között az állandó elnököt jelölõ és a nemzeti vétójogokat felszámoló lisszaboni szerzõdést az ír népszavazás küldte padlóra. A korábbi francia és holland nemek után az unió polgárai ismét figyelmeztetést küldtek az európai elitnek. A reakciók alapján nem biztos, hogy Brüsszelben igényt tartanak erre.

Az ambiciózus eurokraták minden igyekezete ellenére az európai átlagpolgárok nem lelkesednek a nagyra törõ brüsszeli tervekért. Amint Micheal Martin, Írország külügyminisztere a napokban megjegyezte: „Úgy tûnik, nincs kapcsolat az unió intézményei és a nép között”. Más politikusok viszont arra hivatkoznak, hogy abszurd dolog komplex intézményi reformokról szóló szerzõdéseket népszavazásra bocsátani. Szerintük - amint az korábban Hollandia, Franciaország és most Írország esetében is látható volt - a lényeges kérdések így elvesznek az irreleváns hazai viták tengerében, és végsõ soron a nemmel szavazók aztán a saját érdekeik ellen voksolnak.
A kritikusok szerint ugyan van némi igazság ebben a megállapításban, azonban mégis fölényeskedõen hangzik, hiszen ezek szerint, amikor a szavazók valamit elutasítanak, azzal csak saját tudatlanságukról és tévedésükrõl tesznek tanúbizonyságot, miközben nem veszik észre, hogy az EU vezetõinek mindig igaza van. Az euroszkeptikusok szerint ideje szembenézni a rideg valósággal: a népszavazásra bocsátott szerzõdéseket eddig többségében elutasították.
A dánok referendum keretében vetették el 1992-ben a maastrichti szerzõdést, 1993-ban azonban egy második „körben”, miután engedélyt kaptak, hogy a bel- és igazáságügyi együttműködésből és a közös védelmi politikából kimaradjanak, megszavazták azt. A francia népszavazáson ez a szer­zõ­dés éppenhogy csak átcsúszott. A dánok 2000-ben az euró bevezetését utasították el népszavazás keretében. Az írek az unió korábbi bõvítéséhez kapcsolódó nizzai szer­zõ­dést 2001-ben szintén leszavazták, ám 2002-ben újra megrendezték a referendumot, amelyen már az igenek gyõztek.
2005-ben a grandiózus európai alkotmánytervezetet a franciák és a hollandok buktatták meg, szintén népszavazás keretében. Késõbb „B tervként” dolgozták ki a lisszaboni reformszerzõdést, amelybe végül is elegánsan „átcsempészték” a leszavazott alkotmánytervezet 95 százalékát, szinte csak az „alkotmány” megnevezést és az európai szimbólumokra (zászló, himnusz) vonatkozó részt vették ki belõle. A végeredmény egy olyan csaknem 300 oldalas dokumentum lett, amelynek jogi nyelvezete jóformán érthetetlen egy átlagpolgár számára. Még Brian Cowen ír miniszterelnök is elismerte, hogy nem olvasta végig a szerzõdést. A benne szereplõ intézményi reformokra ugyanakkor azért lenne égetõ szükség, mert az elmúlt négy év alatt közel megduplázódott a tagállamok száma, ami a döntéshozói folyamatokat jelentõsen megnehezítette.
Az írek a lisszaboni szerzõdésre határozott nemet mondtak. Magas részvételi arány mellett a szavazók 53,4 százaléka utasította el a dokumentumot, míg az igenpártiak aránya csak 46,6 százalék volt. A választópolgárok 45 százaléka járult az urnákhoz, a nemek száma közel 110 ezerrel haladta meg az igenekét.
A dokumentumot az EU mind a 27 tagállamának el kellett volna fogadnia ahhoz, hogy az 2009 januárjában életbe léphessen. Egyedül Írország dönthetett a szerzõdés sorsáról népszavazással, mivel alkotmánya azt elõírja. Mindeközben 18 ország parlamentje már ratifikálta a dokumentumot. (Magyarországon már az aláírást követõ negyedik napon ratifikálták a szerzõdést, amely a fordítási idõt figyelembe véve azt jelenti, hogy a végleges szöveget szinte senki nem olvashatta magyarul.)


„Azt akarom, hogy add fel a jogaidat” szlogennel jellemzi az Európai Unió és az ENSZ által fémjelzett új világrendet a lisszaboni szerzõdés elfogadása ellen tiltakozó írországi plakát

Az ír eredmények annál is inkább meglepõek voltak, mivel a helyi po­litikusok, pártok, üzletemberek szinte egy emberként kampányoltak az igen mellett. A parlamenti pártok közül egyedül az 5 százalékos Sinn Fein ellenezte a szerzõdést, így nyilvánvaló, hogy a szavazók nem belpolitikai véleménynyilvánításra használták a referendumot. Nagy gyõztesnek számít a nem megválasztott politikusokat tömörítõ Libertas nevû civil szervezet, amely intenzíven kampányolt a nem mellett. A Libertas szinte a semmibõl lépett elõ, és kampányával - egyesek szerint - az egész EU-t megrengette. Tagjai úgy vélekednek, hogy egy kikényszerített második fordulónak sem lenne több esélye: „Akkor a transzparenseinkre azt írnánk, hogy »A nem azt jelenti, hogy nem«”.
A kritikusok szerint az EU politikusainak fölényes hozzáállása újból érzékelhetõ volt: bár kezdetben azt hangoztatták, hogy tiszteletben kell tartani az ír nép „ítéletét”, hamarosan elkezdõdött a célozgatás, mely szerint a kelta tigrisként is emlegetett ország nagyot hibázott. „Nem igazán demokratikus megoldás, hogy kevesebb mint egymillió ember döntsön közel félmilliárd európai polgár sorsáról” - nyilatkozta Daniel Cohn-Bendit, az Európai Zöldek német vezetõje. (Más kérdés, hogy mennyire demokratikus az unió lakóinak 99 százalékát elzárni a véleménynyilvánítás lehetõségétõl.) Van olyan politikus, aki azt sürgeti, hogy most találja ki a megoldást az, aki akadályozza a reformokat.
Brian Cowen ír miniszterelnök megjegyezte: kemény napok várnak rá Brüsszelben. „Emlékszem, a nizzai szerzõdés leszavazása után sem mi voltunk a legnépszerûbbek az EU-ban. Hihetetlenül megváltozott felénk Brüsszelben a hozzáállás.” Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök szerint azonban most az a legfontosabb, hogy Írországot is magába foglaló közös megoldást találjanak, és ne hibáztassák vagy szégyenítsék meg Írországot.
Axel Schäfer, a német Bundestag tagja szerint azonban „igazi arcátlanság, hogy az az ország, amely a legtöbbet profitálta az EU-ból, ezt tegye”. A még nem EU-tag Horvátország elnökének is volt egy-két keresetlen szava az írekhez: „Kissé meglep, hogy azok után, hogy kihasználták a csatlakozási és a strukturális alapokat, és hatalmasat fejlõdtek, most hirtelen véget ér náluk a szolidaritás.” Giorgio Napolitano olasz elnök pedig még ennél is továbblépve egyenesen az integrációt akadályozó országoknak az EU-ból való kihagyására célozgatott.
Nicolas Sarkozy és Angela Merkel közös nyilatkozatot adott ki, amelyben kifejezték reményüket, hogy a ratifikálási folyamat folytatódik a többi országban, amely véleményt Jose Manual Barroso is osztotta. Egyesek ebben is arroganciát látnak: Nigel Farage, a brit Függetlenség Párt vezetõje szerint „ha egy népszavazáson az eredmény az, hogy nem, akkor is ugyanúgy folytatódik tovább az EU-projekt, mint ha mi sem történt volna”. Merkel asszony a soros német elnökség óta tartja szívügyének a szerzõdést, Sarkozy számára pedig most azért fontos, mert július 1-jétõl Franciaország veszi át az EU-elnökséget, és programjának nagy része az igen szavazatra épült.
Akadtak azonban szimpatizánsai is az íreknek: Vaclav Klaus cseh elnök szerint most halálos csapást mértek a szerzõdésre, és az eredményt úgy kommentálta, mint „a szabadság és a józan ész gyõzelmét a mesterséges, elitista projektek és az európai bürokrácia felett”. Franciaországban is sokan szimpatizáltak az írekkel, mivel „becsapottnak” érezték magukat azt követõen, hogy a 2005-ös népszavazáson elutasították a tervezett reformokat, ám parlamentjük késõbb mégis ratifikálta azokat a lisszaboni szerzõdés formájában. Felmérések szerint a franciák 52 százaléka érzi úgy, hogy vezetõik nem vették figyelembe az „Európa építésével” kapcsolatos aggodalmaikat. A szerzõdés holland ellenzõi „a demokrácia gyõzelmeként” ünnepelték az ír eredményeket: az ország legnagyobb újságja, a De Telegraaf felmérése szerint a válaszadók 95 százaléka nyilatkozott elismerõleg az „írek bátorságáról”.