Újra a népakarat miatt fulladt - legalábbis egy idõre - kudarcba az Európai
Unió intézményi reformja. A többek között az állandó elnököt jelölõ és a nemzeti
vétójogokat felszámoló lisszaboni szerzõdést az ír népszavazás küldte padlóra. A
korábbi francia és holland nemek után az unió polgárai ismét figyelmeztetést
küldtek az európai elitnek. A reakciók alapján nem biztos, hogy Brüsszelben
igényt tartanak erre.
Az ambiciózus eurokraták minden igyekezete ellenére az európai átlagpolgárok
nem lelkesednek a nagyra törõ brüsszeli tervekért. Amint Micheal Martin,
Írország külügyminisztere a napokban megjegyezte: „Úgy tûnik, nincs kapcsolat az
unió intézményei és a nép között”. Más politikusok viszont arra hivatkoznak,
hogy abszurd dolog komplex intézményi reformokról szóló szerzõdéseket
népszavazásra bocsátani. Szerintük - amint az korábban Hollandia, Franciaország
és most Írország esetében is látható volt - a lényeges kérdések így elvesznek az
irreleváns hazai viták tengerében, és végsõ soron a nemmel szavazók aztán a
saját érdekeik ellen voksolnak.
A kritikusok szerint ugyan van némi igazság ebben a megállapításban, azonban
mégis fölényeskedõen hangzik, hiszen ezek szerint, amikor a szavazók valamit
elutasítanak, azzal csak saját tudatlanságukról és tévedésükrõl tesznek
tanúbizonyságot, miközben nem veszik észre, hogy az EU vezetõinek mindig igaza
van. Az euroszkeptikusok szerint ideje szembenézni a rideg valósággal: a
népszavazásra bocsátott szerzõdéseket eddig többségében elutasították.
A dánok referendum keretében vetették el 1992-ben a maastrichti szerzõdést,
1993-ban azonban egy második „körben”, miután engedélyt kaptak, hogy a bel- és
igazáságügyi együttműködésből és a közös védelmi politikából kimaradjanak,
megszavazták azt. A francia népszavazáson ez a szerzõdés éppenhogy csak
átcsúszott. A dánok 2000-ben az euró bevezetését utasították el népszavazás
keretében. Az írek az unió korábbi bõvítéséhez kapcsolódó nizzai szerzõdést
2001-ben szintén leszavazták, ám 2002-ben újra megrendezték a referendumot,
amelyen már az igenek gyõztek.
2005-ben a grandiózus európai alkotmánytervezetet a franciák és a hollandok
buktatták meg, szintén népszavazás keretében. Késõbb „B tervként” dolgozták ki a
lisszaboni reformszerzõdést, amelybe végül is elegánsan „átcsempészték” a
leszavazott alkotmánytervezet 95 százalékát, szinte csak az „alkotmány”
megnevezést és az európai szimbólumokra (zászló, himnusz) vonatkozó részt vették
ki belõle. A végeredmény egy olyan csaknem 300 oldalas dokumentum lett, amelynek
jogi nyelvezete jóformán érthetetlen egy átlagpolgár számára. Még Brian Cowen ír
miniszterelnök is elismerte, hogy nem olvasta végig a szerzõdést. A benne
szereplõ intézményi reformokra ugyanakkor azért lenne égetõ szükség, mert az
elmúlt négy év alatt közel megduplázódott a tagállamok száma, ami a döntéshozói
folyamatokat jelentõsen megnehezítette.
Az írek a lisszaboni szerzõdésre határozott nemet mondtak. Magas részvételi
arány mellett a szavazók 53,4 százaléka utasította el a dokumentumot, míg az
igenpártiak aránya csak 46,6 százalék volt. A választópolgárok 45 százaléka
járult az urnákhoz, a nemek száma közel 110 ezerrel haladta meg az igenekét.
A dokumentumot az EU mind a 27 tagállamának el kellett volna fogadnia ahhoz,
hogy az 2009 januárjában életbe léphessen. Egyedül Írország dönthetett a
szerzõdés sorsáról népszavazással, mivel alkotmánya azt elõírja. Mindeközben 18
ország parlamentje már ratifikálta a dokumentumot. (Magyarországon már az
aláírást követõ negyedik napon ratifikálták a szerzõdést, amely a fordítási idõt
figyelembe véve azt jelenti, hogy a végleges szöveget szinte senki nem
olvashatta magyarul.)
„Azt akarom, hogy add fel a jogaidat” szlogennel jellemzi az Európai Unió és az
ENSZ által fémjelzett új világrendet a lisszaboni szerzõdés elfogadása ellen
tiltakozó írországi plakát
Az ír eredmények annál is inkább meglepõek voltak, mivel a helyi
politikusok, pártok, üzletemberek szinte egy emberként kampányoltak az igen
mellett. A parlamenti pártok közül egyedül az 5 százalékos Sinn Fein ellenezte a
szerzõdést, így nyilvánvaló, hogy a szavazók nem belpolitikai
véleménynyilvánításra használták a referendumot. Nagy gyõztesnek számít a nem
megválasztott politikusokat tömörítõ Libertas nevû civil szervezet, amely
intenzíven kampányolt a nem mellett. A Libertas szinte a semmibõl lépett elõ, és
kampányával - egyesek szerint - az egész EU-t megrengette. Tagjai úgy
vélekednek, hogy egy kikényszerített második fordulónak sem lenne több esélye:
„Akkor a transzparenseinkre azt írnánk, hogy »A nem azt jelenti, hogy nem«”.
A kritikusok szerint az EU politikusainak fölényes hozzáállása újból érzékelhetõ
volt: bár kezdetben azt hangoztatták, hogy tiszteletben kell tartani az ír nép
„ítéletét”, hamarosan elkezdõdött a célozgatás, mely szerint a kelta tigrisként
is emlegetett ország nagyot hibázott. „Nem igazán demokratikus megoldás, hogy
kevesebb mint egymillió ember döntsön közel félmilliárd európai polgár sorsáról”
- nyilatkozta Daniel Cohn-Bendit, az Európai Zöldek német vezetõje. (Más kérdés,
hogy mennyire demokratikus az unió lakóinak 99 százalékát elzárni a
véleménynyilvánítás lehetõségétõl.) Van olyan politikus, aki azt sürgeti, hogy
most találja ki a megoldást az, aki akadályozza a reformokat.
Brian Cowen ír miniszterelnök megjegyezte: kemény napok várnak rá Brüsszelben.
„Emlékszem, a nizzai szerzõdés leszavazása után sem mi voltunk a legnépszerûbbek
az EU-ban. Hihetetlenül megváltozott felénk Brüsszelben a hozzáállás.”
Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök szerint azonban most az a
legfontosabb, hogy Írországot is magába foglaló közös megoldást találjanak, és
ne hibáztassák vagy szégyenítsék meg Írországot.
Axel Schäfer, a német Bundestag tagja szerint azonban „igazi arcátlanság, hogy
az az ország, amely a legtöbbet profitálta az EU-ból, ezt tegye”. A még nem
EU-tag Horvátország elnökének is volt egy-két keresetlen szava az írekhez:
„Kissé meglep, hogy azok után, hogy kihasználták a csatlakozási és a
strukturális alapokat, és hatalmasat fejlõdtek, most hirtelen véget ér náluk a
szolidaritás.” Giorgio Napolitano olasz elnök pedig még ennél is továbblépve
egyenesen az integrációt akadályozó országoknak az EU-ból való kihagyására
célozgatott.
Nicolas Sarkozy és Angela Merkel közös nyilatkozatot adott ki, amelyben
kifejezték reményüket, hogy a ratifikálási folyamat folytatódik a többi
országban, amely véleményt Jose Manual Barroso is osztotta. Egyesek ebben is
arroganciát látnak: Nigel Farage, a brit Függetlenség Párt vezetõje szerint „ha
egy népszavazáson az eredmény az, hogy nem, akkor is ugyanúgy folytatódik tovább
az EU-projekt, mint ha mi sem történt volna”. Merkel asszony a soros német
elnökség óta tartja szívügyének a szerzõdést, Sarkozy számára pedig most azért
fontos, mert július 1-jétõl Franciaország veszi át az EU-elnökséget, és
programjának nagy része az igen szavazatra épült.
Akadtak azonban szimpatizánsai is az íreknek: Vaclav Klaus cseh elnök szerint
most halálos csapást mértek a szerzõdésre, és az eredményt úgy kommentálta, mint
„a szabadság és a józan ész gyõzelmét a mesterséges, elitista projektek és az
európai bürokrácia felett”. Franciaországban is sokan szimpatizáltak az írekkel,
mivel „becsapottnak” érezték magukat azt követõen, hogy a 2005-ös népszavazáson
elutasították a tervezett reformokat, ám parlamentjük késõbb mégis ratifikálta
azokat a lisszaboni szerzõdés formájában. Felmérések szerint a franciák 52
százaléka érzi úgy, hogy vezetõik nem vették figyelembe az „Európa építésével”
kapcsolatos aggodalmaikat. A szerzõdés holland ellenzõi „a demokrácia
gyõzelmeként” ünnepelték az ír eredményeket: az ország legnagyobb újságja, a De
Telegraaf felmérése szerint a válaszadók 95 százaléka nyilatkozott elismerõleg
az „írek bátorságáról”.