Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Az SZDSZ három kérdése

Az SZDSZ elnökválasztó küldöttgyûlésén a szokásosnál is jóval nagyobb a tét. Legalább három dolognak kell eldõlnie: 1. Le kell zárni a tavalyi küldöttgyûlésen történt visszaélések kivizsgálását; 2. A pártnak új elnököt kell választania; 3. Új alapokra kell helyezni a párt ideológiáját és az ebbõl fakadó politikai stratégiáját.

Bármelyik feladat megoldása elmarad (vagy félmegoldás születik), az SZDSZ immáron elengedhetetlen megújulása nem hozhatja meg a várt eredményt. Nézzük ezeket külön-külön.
1. Az SZDSZ tavalyi küldöttgyûlésén álküldöttek álszavazatokat adtak le, amirõl SZDSZ-tagok egy évvel a történtek után információkat szivárogtattak ki. A kiszivárogtatások nyomán az SZDSZ vezetése elõször elhatárolódott, majd belsõ vizsgálatot indított. Ennek eredményeképpen egy meglehetõsen ambivalens jelentés készült, amelynek nem sikerült megnyugtatóan eloszlatnia a kételyeket. Csak bizakodni lehet abban, hogy a mostani küldöttgyûlésen ismét napirendre kerül, és az ügy érdemi lezárása megtörténik.
Természetesen nehéz megmondani, mi tekinthetõ „érdemi lezárásnak”. Az eddigiekben annyi történt, hogy a kiszivárogtatót kizárták a pártból, miközben a vizsgálati jelentés ellentmondásaira nem született megnyugtató válasz. A legfontosabb kérdések, sajnos, a levegõben maradtak, és nem tenne jót egy megújulásra készülõ pártnak, ha a küldöttgyûlés sem adna rájuk tisztázó választ. Nem lenne tehát célszerû, ha az SZDSZ maga is beállna azon politikai-közéleti szereplõk sorába, akik „elfektetik” a gyanús ügyeket.
2. Az elnökválasztás ügye nyilvánvalóan minden mást megelõzõ kérdés. A két elnökaspiráns között korántsem az a különbség, hogy vissza akarja-e vinni a koalícióba az SZDSZ-t (ez lenne Fodor), míg a másik õrizné az SZDSZ függetlenségét (ez lenne Kóka). A különbség az SZDSZ hagyományaihoz való viszonyt érinti. Ez a tradíció a demokratikus ellenzék korszakáig nyúlik vissza, amelyben egyik elnökjelölt sem vett részt meghatározó módon, de Fodor mégiscsak erõteljesebben benne volt, mint Kóka.
Azért bonyolult az SZDSZ helyzete, mert Kóka is részese ennek a hagyománynak (ha nem is a személyes jelenlétén keresztül). E hagyomány ugyanis egyfelõl a reformok „tûzzel-vassal” történõ képviseletét jelenti. Ilyen értelemben nyilatkozott a nyolcvanas években - amikor 1987-ben a Grósz-kormány „puha” reformokat jelentett be - a demokratikus ellenzék, és engesztelhetetlenül bírálta az állampártot a halogatás, a nehézkesség, a reformok következetlensége miatt.
Ez a tradíció élt tovább a kilencvenes években, az elsõ MSZP-SZDSZ-koalíciótól kezdõdõen, és ez volt jelen egészen a Horváth Ágnes fémjelezte egészségügyi reformig. Mindezek sokak szemében reformer párttá, mások szemében ellenszenvessé (dogmatikussá) teszik az SZDSZ-t. Ám a demokratikus ellenzék hagyományai között van egy másik réteg is, amelyet a párt „kidobott” a csónakból. Ez a társadalom mélyszerkezete iránti fogékonyság, érdeklõdés és - igen! - empátia. A nyolcvanas évek szektás hagyománya ennek csak egyik eleme, de önmagában is érdekes, hogy ebbõl vajon mi maradt mára. Ha alaposabban tanulmányozzuk a demokratikus ellenzék nyilatkozatait, akkor egész politikája a társadalmi többség „szólongatására” irányult. Nem véletlenül. Ugyanis az ellenzék - elkerülendõ az elitista avantgárd szerepét - nem akarta felülrõl megmondani, mi jó a társadalomnak. Önmagát (és a hatalmat!) kisebbségnek tekintve pusztán csak adatokat, tényeket akart összegyûjteni, és hozzá kívánt járulni ahhoz, hogy jobban ismerje meg saját lehetõségeit a társadalom. Mindebbõl - a kilencvenes évektõl kezdõdõen - szinte semmi nem maradt.
A két elnökjelölt közül az eddigi nyilatkozatok alapján Kóka a reformhagyományhoz, Fodor a társadalom iránti nyitottsághoz áll közelebb, s ilyen optikából értelmet nyerhet az egység megteremtése. Hiszen az MSZP nélkül okafogyottá válik a reformtámogatás, s újból értelmet nyerhet egy társadalmi alternatíva kidolgozása. Az más kérdés, hogy ezt a társadalmi alternatívát a Fidesz dolgozta ki. De az SZDSZ nem teheti meg, hogy lemondjon errõl.
3. S itt térhetünk át a harmadik témára. A két elnökjelölt kérdésén túl legalább ilyen fontos, hogy milyen ideológiai-szellemi arcot képvisel majd az SZDSZ. Nézetem szerint az új arculat csakis a teljes önállóságon alapulhat. A „reformerek segítése” típusú gondolkodás ki van téve a változó széljárásnak, s annak, hogy a reformerek egyszer csak behúzzák a fékeket, és nem lesz szükségük az SZDSZ-re. Önálló liberális pólusképzés kell. Ehhez viszont politikai elhatározás. Ezt a politikai elhatározást egyelõre nem látom biztosítottnak. Az SZDSZ ugyanis még mindig inkább szellemi, semmint pártpolitikai közösség. Mint szellemi közösség igen komoly érdemeket tudhat magáénak, fenntartja például a liberalizmus hazai (viszonylagos) népszerûségét. Ám pártpolitikai értelemben az SZDSZ-nek egyre kevesebb a konvertálható vívmánya. Ami nyilván azzal is összefügg, amirõl már beszéltem: a párt egyszerûen ódzkodik a „társadalomközeli” politizálástól, mert saját identitása beszorult a reformpártiságba.
Bárki lesz is az elnök, csak akkor van esélye önálló liberális pártpolitikára, ha lesz társadalmi mondanivalója is. Ilyen megközelítésben Fodor kampányában mintha több elõremutató elem lenne, de természetesen azon dõl el a kérdés, hogy milyen a párt belsõ erõszerkezete, mekkora hegyek mozdulnak meg a két jelölt mellett. A magyar demokráciának anno sokat adott az SZDSZ, de ahhoz, hogy ismét sokat adhasson, nagyon õszinte szembenézésre és teljes megújulásra lesz szükség.