„Helyes-e öngyilkosnak lennünk, nehogy megöljenek?” - tette fel a drámai
kérdést a trianoni béketervezet kapcsán elmondott védõbeszédében gróf Apponyi
Albert, a magyar delegáció vezetõje. Rétori teljesítményként sem utolsó
szónoklata azonban már enyhíteni sem tudta a hazánkat ért legnagyobb történelmi
szerencsétlenséget. 1920. június 4-én - vagyis nyolcvannyolc éve - írta alá
Magyarország az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdést a versailles-i Grand
Trianon kastélyban. Vajon mi vezetett a máig ható tragédiáig?
A trianoni szerzõdés helyszíne
„A békefeltételek úgy, amint önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani,
lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a
veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak.
Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a
béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre
adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék” - hangoztatta 1920.
január 16-án, Pichon francia külügyminiszter szobájában az első világháború
gyõztes fõhatalmainak magas rangú képviselõi elõtt gróf Apponyi Albert.
A magyar delegáció vezetõje védõbeszédében kiemelte a gyõztes nagyhatalmak
ítéletének túlzott szigorúságát egy olyan nemzettel szemben, amely a háború
kitörésekor nem bírt teljes függetlenséggel. Megkérdõjelezte, hogy a döntéshozók
valóban a nemzetközi igazságosság és a nemzetiségi önrendelkezés nevében
cselekednek, hiszen az elszakítani tervezett területek népességének 35 százaléka
magyar, a létrejövõ új államok pedig etnikailag nem lesznek egységesek. És bár
elismerte a gyõztesek jogait a vesztesekkel szemben, hangsúlyozta, hogy
amennyiben a szóban forgó tervet végrehajtják, „Európa jövõje nagyon szomorú
lesz”.
A tudós gróf beszéde azonban már nem tudott változtatni Magyarország és az
antanthatalmak közötti békeszerzõdés tartalmán, amelyet - az Apponyi vezette
tárgyalódelegáció lemondása után - június 4-én írt alá a magyar kormány két
képviselõje a versailles-i Grand Trianon kastélyban. Ennek értelmében az ország
területe - leszámítva Horvátországot - egyharmadára zsugorodott (282 ezer
négyzetkilométerrõl 93 ezer négyzetkilométerre), lakóinak száma 18,2 millióról
7,6 millióra csökkent, ráadásul az elszakított területeken élt mintegy 3,2
millió magyar. Felbecsülhetetlen károkat okozott továbbá, hogy a történelmi
Magyarország erdõinek, nemesfémbányáinak és más természeti kincseinek nagy része
szintén a határokon túlra került.
Vajon mi vezetett a trianoni tragédiához? „Alapvetõen az évszázadok óta
Magyarországon élõ nemzeti kisebbségek önrendelkezési törekvései, ezek nem kellõ
körültekintéssel történt kezelése, valamint a nagyhatalmi politikai-gazdasági
érdekek eredõje vezetett odáig, hogy példátlanul igazságtalan módon
megbüntessenek bennünket” - mondta a nyolcvannyolc évvel ezelõtt történtek
kapcsán lapunknak Jeszenszky Géza volt amerikai nagykövet, diplomáciatörténész.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint - az autonómiával bíró Horvátországot nem
számítva - Magyarországon csaknem 50 százalékos volt a kisebbségek aránya. A 19.
században a szerbek, románok, szlovákok köreiben is egyre népszerûbbé vált a
modern nemzeti eszme és a függetlenségre való törekvés. „Bár konkrét erõszakos
magyarosítás nem történt, sõt az 1867-es kiegyezés révén a kisebbségek helyzete
is javult, a területi autonómiával kapcsolatos igényeik nem találtak
meghallgatásra. El lehet talán azon gondolkozni, hogy amennyiben, mondjuk, a
szlovákok számára biztosítjuk az önrendelkezéshez való jogot, akkor néhány
évtizeddel késõbb, Tiranon kapcsán a csehekhez húztak volna, vagy sem. Ha mégis
ezt teszik, bizonyosan egyértelmûbb nemzeti elkülönülésre lett volna lehetõség”
- mutatott rá a szakértõ.
George Clemenceau és Lloysd George a szerzõdés idején Párizsban, 1919-ben
Jeszenszky Géza szerint jóval kisebb lenne a magyar fél máig ható sérelme,
amennyiben a háború utáni rendezésben - mint ahogy Wilson amerikai elnök
hangsúlyozta - valóban a népek önrendelkezési joga lett volna a döntõ. Ám ez nem
így történt. „Erõteljesen domináltak a nagyhatalmi érdekek.
A franciák alapállása az volt, hogy Németországgal szemben erõsíteni kell minden
környezõ feltörekvõ, megszületõ államot. Ezért az etnikai szempontok mellett
érvényesültek szomszédaink egyéb igényei is. A Csallóközt például arra az érvre
alapozva csatolták el, miszerint Csehszlovákiának szüksége van nemcsak ipari,
hanem jó mezõgazdasági területekre is. Hasonlóképpen került román oldalra az
etnikailag egységes Székelyföld vagy a jelenlegi határ túloldalán lévõ
stratégiai vasútvonalak” - sorolta a történész.
Hangsúlyozta azonban, hogy mindez alakulhatott volna rosszabbul is, hiszen a
szomszédok mohósága elképesztõ volt: a románok Debrecen-Szeged vonalában
képzelték el a határt, a szlovákok az Északi-középhegység jelentõs részét és a
Nyugat-Dunántúlt is maguknak szerették volna, a szerbek pedig Baranyát
áhították. 1918-19-ben az ország nagy részét meg is szállták, ami ellen a
pacifista és wilsonista Károlyi Mihály kormánya nem lépett fel fegyveres erõvel.
Jeszenszky Géza szerint ez hiba volt, ugyanis kész helyzet alakult ki, ami
hivatkozási alapul szolgálhatott a területi igényekkel kapcsolatban.
Gergely Jenõ történész professzor, az ELTE tanszékvezetõje hangsúlyozta: a
trianoni határok már a Tanácsköztársaság idején eldõltek. „Ez nem tárgyalás
volt, hanem diktátum, amit vagy elfogadunk, vagy elutasítunk, de nyilvánvaló,
hogy utóbbi esetben azonnal háborús helyzetben és elszigeteltségben találtuk
volna magunkat” - fogalmazott. Az okok szerinte inkább külsõk, mintsem belsõk
voltak. Belsõ okként õ is az etnikai kérdést említette. A háború alatt még nem
volt teljesen egyértelmû, hogy gyõzelem esetén az antantnak milyen tervei
lennének az Osztrák-Magyar Monarchiával. Az emigrációba kényszerült nemzetiségi
vezetõk azonban nem mulasztottak el hatékony kampányt kifejteni, hogy a
nagyhatalmak vezetõit a szétdarabolás irányába befolyásolják.
Gróf Apponyi Albert
A külsõ tényezõk kapcsán a professzor hangsúlyozta, hogy nemcsak Németország
„fékezése”, hanem a bolsevizmus elleni védekezés is szerepelt a nagyhatalmi
szempontok között - úgy látták, hogy ebben jobb szolgálatot tesznek a
nacionalista nemzetállamok, mint egy Nagy-Magyarország.
Az 1918-20 közötti magyar kormányok felelõsségét illetõen Gergely Jenõ úgy véli,
hogy akkor már nem számított, ki volt antantbarát vagy németbarát. Károlyi
Mihály pacifizmusa kapcsán hozzátette: a megszálló erõk elleni fegyveres
ellenállást a háborúból kiábránduló társadalom hangulata sem tette lehetõvé.
Ugyanakkor megemlítette, hogy a kommunisták sikeres északi hadjárata nélkül
vélhetõen ma délebbre lenne a szlovák határ.
A professzor szerint Trianon utóhatásai közül az egyik leglényegesebb a
gazdasági következmény. „A történelmileg és földrajzilag is egységes
Magyarország feldarabolása után nem- csak mi gyengültünk meg, hanem az
utódállamok is, akik elveszítették a monarchia piacát, és egyedül nehezen tudták
érdekeiket érvényesíteni nyugaton. Ekkor kezdõdött a térség nyugattól való
lemaradása” - fogalmazott Gergely Jenõ.
Trianon utólagos értelmezésével kapcsolatban a professzor a tárgyilagosság
szükségességét hangsúlyozta. „A két világháború között azt mondták, hogy minden
baj forrása Trianon, a szocialista idõkben pedig a népek barátságára való
hivatkozás tette tabuvá a témát. Élni kell a lehetõséggel, hogy ma árnyaltabban
értékelhetjük ezt a valóban nagy történelmi igazságtalanságot” - tette hozzá.
Trianon mai értelmezésével kapcsolatban Jeszenszky Géza hangsúlyozta: az
önsajnálat nem vezet sehova. A kérdésre, hogy vajon a „határtalan” Európai Unió
gyógyírt jelenthet-e a magyar sebekre, a történész azt válaszolta, hogy ez
elviekben lehetséges. „Amennyiben a szomszédaink érvényesítenék azokat a
kisebbségi jogokat, amelyeket elvben elfogadnak, akkor a határon túli magyarok
helyzete jelentõsen javulna. Sajnos számos ezzel kapcsolatos probléma megoldását
az unió sem elég bátor felvállalni” - fogalmazott Jeszenszky Géza. Példaként
említette a szlovák közigazgatási rendszert, amelyben a 300 méter feletti
települések nagyobb állami támogatást kaphatnak. Ha a domborzati térképre
pillantunk, nehéz attól a gondolattól elvonatkoztatni, hogy ez etnikai
megkülönböztetés.