Vissza a tartalomjegyzékhez

Sebestyén István
Mi vezetett Trianonhoz?

„Helyes-e öngyilkosnak lennünk, nehogy megöljenek?” - tette fel a drámai kérdést a trianoni béketervezet kapcsán elmondott védõbeszédében gróf Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetõje. Rétori teljesítményként sem utolsó szónoklata azonban már enyhíteni sem tudta a hazánkat ért legnagyobb történelmi szerencsétlenséget. 1920. június 4-én - vagyis nyolcvannyolc éve - írta alá Magyarország az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdést a versailles-i Grand Trianon kastélyban. Vajon mi vezetett a máig ható tragédiáig?


A trianoni szerzõdés helyszíne

„A békefeltételek úgy, amint önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék” - hangoztatta 1920. január 16-án, Pichon francia külügyminiszter szobájában az első világháború gyõztes fõhatalmainak magas rangú képviselõi elõtt gróf Apponyi Albert.
A magyar delegáció vezetõje vé­dõ­beszédében kiemelte a gyõztes nagyhatalmak ítéletének túlzott szigorúságát egy olyan nemzettel szemben, amely a háború kitörésekor nem bírt teljes függetlenséggel. Megkérdõjelezte, hogy a döntéshozók valóban a nemzetközi igazságosság és a nemzetiségi önrendelkezés nevében cselekednek, hiszen az elszakítani tervezett területek népességének 35 százaléka magyar, a létrejövõ új államok pedig etnikailag nem lesznek egységesek. És bár elismerte a gyõztesek jogait a vesztesekkel szemben, hangsúlyozta, hogy amennyiben a szóban forgó tervet végrehajtják, „Európa jövõje nagyon szomorú lesz”.
A tudós gróf beszéde azonban már nem tudott változtatni Magyarország és az antanthatalmak közötti békeszerzõdés tartalmán, amelyet - az Apponyi vezette tárgyalódelegáció lemondása után - június 4-én írt alá a magyar kormány két képviselõje a versailles-i Grand Trianon kastélyban. Ennek értelmében az ország területe - leszámítva Horvátországot - egyharmadára zsugorodott (282 ezer négyzetkilométerrõl 93 ezer négyzetkilométerre), lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent, ráadásul az elszakított területeken élt mintegy 3,2 millió magyar. Felbecsülhetetlen károkat okozott továbbá, hogy a történelmi Magyarország erdõinek, nemesfémbányáinak és más természeti kincseinek nagy része szintén a határokon túlra került.
Vajon mi vezetett a trianoni tragédiához? „Alapvetõen az évszázadok óta Magyarországon élõ nemzeti kisebbségek önrendelkezési törekvései, ezek nem kellõ körültekintéssel történt kezelése, valamint a nagyhatalmi politikai-gazdasági érdekek eredõje vezetett odáig, hogy példátlanul igazságtalan módon megbüntessenek bennünket” - mondta a nyolcvannyolc évvel ezelõtt történtek kapcsán lapunknak Jeszenszky Géza volt amerikai nagykövet, diplomáciatörténész. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint - az autonómiával bíró Horvátországot nem számítva - Magyarországon csaknem 50 százalékos volt a kisebbségek aránya. A 19. században a szerbek, románok, szlovákok köreiben is egyre népszerûbbé vált a modern nemzeti eszme és a függetlenségre való törekvés. „Bár konkrét erõszakos magyarosítás nem történt, sõt az 1867-es kiegyezés révén a kisebbségek helyzete is javult, a területi autonómiával kapcsolatos igényeik nem találtak meghallgatásra. El lehet talán azon gondolkozni, hogy amennyiben, mondjuk, a szlovákok számára biztosítjuk az önrendelkezéshez való jogot, akkor néhány évtizeddel késõbb, Tiranon kapcsán a csehekhez húztak volna, vagy sem. Ha mégis ezt teszik, bizonyosan egyértelmûbb nemzeti elkülönülésre lett volna lehetõség” - mutatott rá a szakértõ.


George Clemenceau és Lloysd George a szerzõdés idején Párizsban, 1919-ben

Jeszenszky Géza szerint jóval kisebb lenne a magyar fél máig ható sérelme, amennyiben a háború utáni rendezésben - mint ahogy Wilson amerikai elnök hangsúlyozta - valóban a népek önrendelkezési joga lett volna a döntõ. Ám ez nem így történt. „Erõteljesen domináltak a nagyhatalmi érdekek.
A franciák alapállása az volt, hogy Németországgal szemben erõsíteni kell minden környezõ feltörekvõ, megszületõ államot. Ezért az etnikai szempontok mellett érvényesültek szomszédaink egyéb igényei is. A Csallóközt például arra az érvre alapozva csatolták el, miszerint Csehszlovákiának szüksége van nemcsak ipari, hanem jó mezõgazdasági területekre is. Hasonlóképpen került román oldalra az etnikailag egységes Székelyföld vagy a jelenlegi határ túloldalán lévõ stratégiai vasútvonalak” - sorolta a történész.
Hangsúlyozta azonban, hogy mindez alakulhatott volna rosszabbul is, hiszen a szomszédok mohósága elképesztõ volt: a románok Debrecen-Szeged vonalában képzelték el a határt, a szlovákok az Északi-középhegység jelentõs részét és a Nyugat-Dunántúlt is maguknak szerették volna, a szerbek pedig Baranyát áhították. 1918-19-ben az ország nagy részét meg is szállták, ami ellen a pacifista és wilsonista Károlyi Mihály kormánya nem lépett fel fegyveres erõvel. Jeszenszky Géza szerint ez hiba volt, ugyanis kész helyzet alakult ki, ami hivatkozási alapul szolgálhatott a területi igényekkel kapcsolatban.
Gergely Jenõ történész professzor, az ELTE tanszékvezetõje hangsúlyozta: a trianoni határok már a Tanácsköztársaság idején eldõltek. „Ez nem tárgyalás volt, hanem diktátum, amit vagy elfogadunk, vagy elutasítunk, de nyilvánvaló, hogy utóbbi esetben azonnal háborús helyzetben és elszigeteltségben találtuk volna magunkat” - fogalmazott. Az okok szerinte inkább külsõk, mintsem belsõk voltak. Belsõ okként õ is az etnikai kérdést említette. A háború alatt még nem volt teljesen egyértelmû, hogy gyõzelem esetén az antantnak milyen tervei lennének az Osztrák-Magyar Monarchiával. Az emigrációba kényszerült nemzetiségi vezetõk azonban nem mulasztottak el hatékony kampányt kifejteni, hogy a nagyhatalmak vezetõit a szétdarabolás irányába befolyásolják.


Gróf Apponyi Albert

A külsõ tényezõk kapcsán a professzor hangsúlyozta, hogy nemcsak Németország „fékezése”, hanem a bolsevizmus elleni védekezés is szerepelt a nagyhatalmi szempontok között - úgy látták, hogy ebben jobb szolgálatot tesznek a nacionalista nemzetállamok, mint egy Nagy-Magyarország.
Az 1918-20 közötti magyar kormányok felelõsségét illetõen Gergely Jenõ úgy véli, hogy akkor már nem számított, ki volt antantbarát vagy németbarát. Károlyi Mihály pacifizmusa kapcsán hozzátette: a megszálló erõk elleni fegyveres ellenállást a háborúból kiábránduló társadalom hangulata sem tette lehetõvé. Ugyanakkor megemlítette, hogy a kommunisták sikeres északi hadjárata nélkül vélhetõen ma délebbre lenne a szlovák határ.
A professzor szerint Trianon utóhatásai közül az egyik leglényegesebb a gazdasági következmény. „A történelmileg és földrajzilag is egységes Magyarország feldarabolása után nem- csak mi gyengültünk meg, hanem az utódállamok is, akik elveszítették a monarchia piacát, és egyedül nehezen tudták érdekeiket érvényesíteni nyugaton. Ekkor kezdõdött a térség nyugattól való lemaradása” - fogalmazott Gergely Jenõ.
Trianon utólagos értelmezésével kapcsolatban a professzor a tárgyilagosság szükségességét hangsúlyozta. „A két világháború között azt mondták, hogy minden baj forrása Trianon, a szocialista idõkben pedig a népek barátságára való hivatkozás tette tabuvá a témát. Élni kell a lehetõséggel, hogy ma árnyaltabban értékelhetjük ezt a valóban nagy történelmi igazságtalanságot” - tette hozzá.
Trianon mai értelmezésével kapcsolatban Jeszenszky Géza hangsúlyozta: az önsajnálat nem vezet sehova. A kérdésre, hogy vajon a „határtalan” Európai Unió gyógyírt jelenthet-e a magyar sebekre, a történész azt válaszolta, hogy ez elviekben lehetséges. „Amennyiben a szomszédaink érvényesítenék azokat a kisebbségi jogokat, amelyeket elvben elfogadnak, akkor a határon túli magyarok helyzete jelentõsen javulna. Sajnos számos ezzel kapcsolatos probléma megoldását az unió sem elég bátor felvállalni” - fogalmazott Jeszenszky Géza. Példaként említette a szlovák közigazgatási rendszert, amelyben a 300 méter feletti települések nagyobb állami támogatást kaphatnak. Ha a domborzati térképre pillantunk, nehéz attól a gondolattól elvonatkoztatni, hogy ez etnikai megkülönböztetés.