A könnyûzenében Knopfler az egyetlen világhírû magyar származású gitáros.
A rocktörténet egyik legsikeresebb zenekara, a Dire Straits egykori frontembere
turnéja során hatvanöt állomást érint. Amerika elõtt most Európát járja be,
pünkösd hétfõn pedig az Arénában adott pazar koncertet.
B ár a Dire Straits mint formáció már a múlté, a jövõre hatvanéves Knopfler
továbbra is megmaradt zenei ikonnak. Az évek során védjegyévé vált a jól
felismerhetõ, penge gitárjáték, a hanyagul elegáns énekhang és a történeteket
megéneklõ dalszövegek. Magyarországon elõször 1985-ben lépett fel, ekkor
nyugtázta a kerengõ híreket magyar felmenõirõl - semmi több -, de a történtek
ismeretében ez érthetõ is. Édesapja, az építész Knöpfler Ervin 1939-ben, a
magyarországi zsidótörvények hatására emigrált Nagy-Britanniába, és egy skót
lányt vett feleségül. Mark zene iránti érdeklõdését anyai nagybátyjának
harmonika- és zongorajátéka keltette fel, tizenévesen pedig már Jimi Hendrix és
Django Reinhardt gitárjátékában gyönyörködött. Nagy kincsként emlékszik elsõ
elektromos gitárjára, erõsítõre viszont már nem tellett a családi kasszából. A
gyakorlással azonban nem állt le: akusztikus gitárra ültette át a húrokat, és
pengetõ nélkül, ujjbeggyel játszott; idõvel sajátos „fingerpicking” stílusát
csiszolta mesteri szintre. A gitárt nem tekintette leendõ kenyérkeresõ
eszköznek, tizennyolc évesen újságírónak tanult, azután elvégezte az angoltanári
szakot, tanított is egy ideig. Londonba költözve neves zenészek játéka
inspirálta továbblépésre; öccsével, Daviddel pedig felújították az éjt nappallá
tevõ közös zenélést. A Dire Straits majdani basszusgitárosa egy efféle kis éji
zene után ismerte meg Markot: talpig farmerbe öltözötten és padlóra csúszott
testhelyzetben. Az idõsebb Knopfler fiú állítólag igen figyelemre méltó jelenség
volt: miközben mélyen aludt, még ha félrebillentve is, de biztos kézzel tartotta
derekán a gitárt. Azóta még inkább „álomba játssza magát”, mint valaha: ujjai ma
már alvás közben játszanak. Később elérkezett az ideje, hogy hangjukat szélesebb
körben és színpadon is hallassák: immár dobossal kiegészülve felállt a
kvartett. Ekkoriban koncertjeik semmit nem hoztak a konyhára, mégis
kockáztattak: otthagyták munkájukat, és csak a zenének szentelték idejüket.
Knopfler vezénylésével éppen harminc éve a Dire Straits már elsõ, mozgalmas
rockzenét nyújtó albumával bevonult a nemzetközi zenei köztudatba, s a
nyolcvanas évek legismertebb - bár nem mindenhol körberajongott - együttese
lett; Dél-Afrikában például a zenekart betiltották apartheidellenes üzenete
miatt. A banda Brothers in Arms címû albuma az akkoriban az egyik legnagyobb (11
millió!) példányszámban eladott lemez lett - és az egész nyolcvanas évek
harmadik legnépszerûbb albuma. Egyre szaporodtak a frontember
filmzene-szólólemezei, miközben haladt a Dire Straits szekere is elõre, mígnem
elérték az évi 248 élõ elõadást összesen 4 milliós tömeg elõtt, majd ’91-re
Knopfler nem bírta tovább a fellépésekkel járó állandó nyomást és a megterhelõ
stúdiómunkákat. Idegei annyira tönkrementek, hogy sem a csapatot, sem a gitárját
nem bírta látni egy-két hónapig. 1993-ban nemcsak elhunyt édesapjától, hanem a
Dire Straitstõl is elbúcsúzott. Mivel úgy érezte, kinõtte a zenekar kereteit,
szólókarrierbe fogott három év múltán. Az írói hajlamait a dalszövegekben kiélõ
mûvész elbeszélve vagy párbeszédes formában adja elõ számait, mindezt szabadon -
kelta, skót és más folk motívumokkal díszített játékstílusban.
100 milliónál is több eladott korong után mostanra életvitele
kiegyensúlyozottabbá vált. „Már tíz éve egyetlen egy szál cigarettát sem
szívtam. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire büszke vagyok. A gyerekeimtõl
eltekintve” - állítja a négygyermekes apa. A nõsülésnek már háromszor is
nekifutott: elsõ feleségétõl, akit a középiskolában ismert meg, még a Dire
Straits-korszak elõtt fiatalon elvált. Második házasságából született ikerfiai
huszonegy évesek. Jelenlegi feleségével öt- és tízéves kislányaikat nevelik.
„Megtanultam, hogy minden más tevékenységet alárendeljek a zenélésnek. Már fel
sem merült bennem egyéb alternatíva a gitározás helyett.” Véleménye szerint a
fiatal zenésznemzedék ezt az árat már nem akarja megfizetni. „Értékelem az
állhatatosságot. A türelmetlen és állhatatlan embereket pedig nem kedvelem.”
Amikor egy interjú során visszadobták neki a labdát, miszerint a Dire Straits
megszûnése és két válása nem támasztja éppen alá, hogy õ maga állhatatos lenne,
így válaszolt: „Meglehet, de úgy gondolom, hogy van bennem egy bizonyos
nyakasság és akaraterõ.” A mások szórakoztatását célzó zenélést valóban
mindenekelõtti kötelességének tekinti, errõl mindig is többet nyilatkozott,
mint magánéletérõl. „A rockzenében van valami a jógából és a miszticizmusból -
vélekedik. - Ott húzódik például hosszú évek gyakorlása és fájdalma. A
zeneszerzés meglehetõsen misztikus dolog: az inspiráció néha
megmagyarázhatatlanul hirtelen érkezik, máskor viszont hosszú ideig tart.”
Lényegesnek pedig nem a technikai tudást tartja, hanem hogy a zenét
szívvel-lélekkel játsszák.
A bravúros futamokból a minap nálunk is bõven kijutott. A legutóbb kiadott
lemezérõl a koncerten csak két új dal szerepelt, ezt rajongói egyáltalán nem
vették zokon, hiszen Knopfler régi szerzeményeit képes mindig újszerû
változatban elõadni. A Dire Straits klasszikusai, a Romeo & Juliet és a Sultans
of Swing a hallgatóságot tartós pezsgésbe vitte. Most ráadásul síppal, dobbal és
hegedûvel is kísérték a virtuóz gitárjátékot. A budapesti koncert másfél órás
intenzív zenei élménye után a zenekar levonult. Ez volt a pont, amikor a taktust
elégedetten verõ lábak miatt addig lágyan ringatózó lelátó méltatlankodva
rázkódni kezdett alattam. Az Aréna végül elsõ ráadásként a háború
esztelenségérõl szóló Brothers in Arms dalt kapta, a búcsú második felvonásának
stílszerû záródala a Going Home (Hazafelé) volt. Knopfler félórás „késéssel”
aztán már szó nélkül elment - nem haza, hanem tovább, a maga útján.