Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiss Tünde
A szving szultánja
Mark Knopfler Budapesten

A könnyûzenében Knopfler az egyetlen világhírû magyar származású gitáros.
A rocktörténet egyik legsikeresebb zenekara, a Dire Straits egykori frontembere turnéja során hatvanöt állomást érint. Amerika elõtt most Európát járja be, pünkösd hétfõn pedig az Arénában adott pazar koncertet.

B ár a Dire Straits mint formáció már a múlté, a jövõre hatvanéves Knopfler továbbra is megmaradt zenei ikonnak. Az évek során védjegyévé vált a jól felismerhetõ, penge gitárjáték, a hanyagul elegáns énekhang és a történeteket megéneklõ dalszövegek. Magyarországon elõször 1985-ben lépett fel, ekkor nyugtázta a kerengõ híreket magyar felmenõirõl - semmi több -, de a történtek ismeretében ez érthetõ is. Édesapja, az építész Knöpfler Ervin 1939-ben, a magyarországi zsidótörvények hatására emigrált Nagy-Britanniába, és egy skót lányt vett feleségül. Mark zene iránti érdeklõdését anyai nagybátyjának harmonika- és zongorajátéka keltette fel, tizenévesen pedig már Jimi Hendrix és Django Reinhardt gitárjátékában gyönyörködött. Nagy kincsként emlékszik elsõ elektromos gitárjára, erõsítõre viszont már nem tellett a családi kasszából. A gyakorlással azonban nem állt le: akusztikus gitárra ültette át a húrokat, és pengetõ nélkül, ujjbeggyel játszott; idõvel sajátos „fingerpicking” stílusát csiszolta mesteri szintre. A gitárt nem tekintette leendõ kenyér­keresõ eszköznek, tizennyolc évesen újságírónak tanult, azután elvégezte az angoltanári szakot, tanított is egy ideig. Londonba költözve neves zenészek játéka inspirálta továbblépésre; öccsével, Daviddel pedig felújították az éjt nappallá tevõ közös zenélést. A Dire Straits majdani basszusgitárosa egy efféle kis éji zene után ismerte meg Markot: talpig farmerbe öltözötten és padlóra csúszott testhelyzetben. Az idõsebb Knopfler fiú állítólag igen figyelemre méltó jelenség volt: miközben mélyen aludt, még ha félrebillentve is, de biztos kézzel tartotta derekán a gitárt. Azóta még inkább „álomba játssza magát”, mint valaha: ujjai ma már alvás közben játszanak. Később elérkezett az ideje, hogy hangjukat szélesebb körben és szín­padon is hallassák: immár dobossal ki­­egészülve felállt a kvartett. Ekkoriban koncertjeik semmit nem hoztak a konyhára, mégis kockáztattak: otthagyták munkájukat, és csak a zenének szentelték idejüket. Knopfler vezénylésével éppen harminc éve a Dire Straits már elsõ, mozgalmas rockzenét nyújtó albumával bevonult a nemzetközi zenei köztudatba, s a nyolcvanas évek legismertebb - bár nem mindenhol körberajongott - együttese lett; Dél-Afrikában például a zenekart betiltották apartheidellenes üzenete miatt. A banda Brothers in Arms címû albuma az akkoriban az egyik legnagyobb (11 millió!) példányszámban eladott lemez lett - és az egész nyolcvanas évek harmadik legnépszerûbb albuma. Egyre szaporodtak a frontember filmzene-szólólemezei, miközben haladt a Dire Straits szekere is elõre, mígnem elérték az évi 248 élõ elõadást összesen 4 milliós tömeg elõtt, majd ’91-re Knopfler nem bírta tovább a fellépésekkel járó állandó nyomást és a megterhelõ stúdiómunkákat. Idegei annyira tönkrementek, hogy sem a csapatot, sem a gitárját nem bírta látni egy-két hónapig. 1993-ban nemcsak elhunyt édesapjától, hanem a Dire Straitstõl is elbúcsúzott. Mivel úgy érezte, kinõtte a zenekar kereteit, szólókarrierbe fogott három év múltán. Az írói hajlamait a dalszövegekben kiélõ mûvész elbeszélve vagy párbeszédes formában adja elõ számait, mindezt szabadon - kelta, skót és más folk motívumokkal díszített játékstílusban.

100 milliónál is több eladott korong után mostanra életvitele kiegyensúlyozottabbá vált. „Már tíz éve egyetlen egy szál cigarettát sem szívtam. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire büszke vagyok. A gyerekeimtõl eltekintve” - állítja a négygyermekes apa. A nõsülésnek már háromszor is nekifutott: elsõ feleségétõl, akit a középiskolában ismert meg, még a Dire Straits-korszak elõtt fiatalon elvált. Második házasságából született ikerfiai huszonegy évesek. Jelenlegi feleségével öt- és tízéves kislányaikat nevelik. „Megtanultam, hogy minden más tevékenységet alárendeljek a zenélésnek. Már fel sem merült bennem egyéb alternatíva a gitározás helyett.” Véleménye szerint a fiatal zenésznemzedék ezt az árat már nem akarja megfizetni. „Értékelem az állhatatosságot. A türelmetlen és állhatatlan embereket pedig nem kedvelem.” Amikor egy interjú során visszadobták neki a labdát, miszerint a Dire Straits megszûnése és két válása nem támasztja éppen alá, hogy õ maga állhatatos lenne, így válaszolt: „Meglehet, de úgy gondolom, hogy van bennem egy bizonyos nyakasság és akaraterõ.” A mások szórakoztatását célzó zenélést valóban mind­e­nekelõtti kötelességének tekinti, errõl mindig is többet nyilatkozott, mint magán­életérõl. „A rockzenében van valami a jógából és a miszticizmusból - vélekedik. - Ott húzódik például hosszú évek gyakorlása és fájdalma. A zeneszerzés meglehetõsen misztikus dolog: az inspiráció néha megmagyarázhatatlanul hirtelen érkezik, máskor viszont hosszú ideig tart.” Lényegesnek pedig nem a technikai tudást tartja, hanem hogy a zenét szívvel-lélekkel játsszák.
A bravúros futamokból a minap nálunk is bõven kijutott. A legutóbb kiadott lemezérõl a koncerten csak két új dal szerepelt, ezt rajongói egyáltalán nem vették zokon, hiszen Knopfler régi szerzeményeit képes mindig újszerû változatban elõadni. A Dire Straits klasszikusai, a Romeo & Juliet és a Sultans of Swing a hallgatóságot tartós pezsgésbe vitte. Most ráadásul síppal, dobbal és hegedûvel is kísérték a virtuóz gitárjátékot. A budapesti koncert másfél órás intenzív zenei élménye után a zenekar levonult. Ez volt a pont, amikor a taktust elégedetten verõ lábak miatt addig lágyan ringatózó lelátó méltatlankodva rázkódni kezdett alattam. Az Aréna végül elsõ ráadásként a háború esztelenségérõl szóló Brothers in Arms dalt kapta, a búcsú második felvonásának stílszerû záródala a Going Home (Hazafelé) volt. Knopfler félórás „késéssel” aztán már szó nélkül elment - nem haza, hanem tovább, a maga útján.