Vagyim Arisztov
Határvita
Meddig terjeszkedhet a NATO?

Akármi is történik a nemzetközi politikai arénában, Orosz­ország számára a legfontosabb áprilisi téma Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozási kísérlete marad. Mára lenyugodtak a kedélyek Moszkvában, hiszen a bukaresti NATO-csúcsról nem küldtek csatlakozási meghívót a két volt szovjet tagköztársaságnak. Ez utóbbi tényt az orosz média a posztjáról távozó elnök, Vlagyimir Putyin személyes fényes gyõzelmeként aposztrofálja.

„A NATO megállt a FÁK határainál”, „A bukaresti meccset Moszkva nyerte” - hangzanak a szalagcímek, míg az Itogi folyóirat legutóbbi számában így összegez: „A keleti irányú terjeszkedés elakadt, és ezt az eredményt Oroszország vezére könyvelheti el sikerként.”
Egy héttel korábban még igen bizonytalan hangon írt az Argumenti Nyegyeli: „A NATO-vezetõk bukaresti találkozója valójában a világ végleges átalakítását jelenti. Ez a folyamat célegyenesbe fordul Ukrajna és Grúzia meghívásával az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezetébe. Moszkva feladata ennek megakadályozása, mert ha Grúzia tagsága Oroszország számára aggályos, Ukrajna belépése egyenesen katasztrofális.”
Már nemegyszer írtam az oroszok tradicionálisan negatív viszonyulásáról a NATO-hoz. Ezt egyrészt a szovjet idõszakból hátramaradt reflexek magyarázzák, amikor a NATO a fasiszta Németországgal azonos minõségû ellenségnek számított. Másrészt a Szerbiában végrahajtott NATO-hadmûveletek váltottak ki elutasítást. Harmadrészt a NATO bõvítés­po­litikája borzolja az oroszok kedélyét, amikor volt szovjet tagköztársasá­goknak kínálja fel a belépés lehetõségét, ezzel szûkítve Moszkva gazdasági és politikai befolyási övezetét.
A balti köztársaságok belépése a NATO-ba nem váltott ki túlzott reakciókat, hiszen nem voltak tagjai a Szovjetúnió széthullása után létrejött Független Államok Közösségének (FÁK). Ukrajna és Grúzia belépése viszont a FÁK-at bomlasztó tényezõ lenne. Grúzia kilépése elviselhetõ lenne, de Ukrajna elvesztése a legfájdalmasabb, ami történhet. Az oroszok saját népük részének tekintik az ukránokat, Kijev pedig az elsõ szláv állam fõvárosa volt. Vannak azonban nyers katonai aspektusai is a kérdésnek: egy olyan katonai blokk határai közelednek Oroszország centruma felé, amelynek õ maga nem tagja. Másrészt egy sor Oroszországban hadrendbe állított fegyverrendszer gyártókapacitása kerülne ki Moszkva befolyási övezetébõl. Az Argumenti Nyegyeli szerint, ha Ukrajna belép a NATO-ba, „néhány stratégiai rakétatípusunk elveszti az üzembentartáshoz szükséges hátterét és így használhatatlanná válik”.
„A NATO-nak adott válasz közismert - írta a fent említett lap a bukaresti csúcs elõtt -, Oroszország nem tér vissza a hagyományos fegyveres erõket korlátozó egyezményhez, és nem hajlandó újabb tárgyalásokba kezdeni a kis és közép-hatótávolságú stratégiai támadórakéták korlátozásáról.” Bukarest után már más hangot ütött meg az Itogi: „A NATO terjeszkedési politikája elvétette a ritmust. Most inkább a hatalmi centrumok közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok kerültek elõtérbe.” A folyóirat véleménye szerint Franciaország és Németország felmérte, hogy „az Oroszországgal kötött gazdasági és biztonsági megállapodások fontosabbak Ukrajna és Grúzia NATO-tagságának kétes elõnyeinél”. Az újság Kreml-közeli forrásokból úgy tudja, hogy „Ukrajna és Grúzia meghívását a NATO-ba Moszva nyílt konfrontációként értékelte volna”.
Az Izvesztyija vélekedése szerint az „Öreg Kontinensnek” három fõ oka is volt, hogy Oroszország mellett álljon ki Bukarestben: Ukrajna és Grúzia igen távol áll a NATO által elvárt színvonaltól, a távozó George W. Bush tekintélye nem a régi, és az orosz energiahordozókat sem lenne könnyû más forrásból pótolni. A kibontakozó világgazdasági válság közepette nem bölcs dolog éket verni Kelet és Nyugat közé, de Párizs és Berlin egyaránt idegenkedik az Ukrajnában és Grúziában fennálló szeparatista törekvések kezelésétõl.