Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Elza néni és a náci tiszteletes
A 82 éves, Auschwitzot megjárt Elza néni

Álmomban sem gondoltam, hogy hatvan évvel Auschwitz után a fasizmus csírái újraélednek Magyarországon. Én már ez ellen nem sokat tehetek. Maguk még igen. Tessék a dolgokat néven nevezni. Aztán meg kinevetni.

1938-ban Kun­szent­már­tonban laktunk anyámmal, apámmal és kishúgommal, ami akkor egy tízezres lélekszámú hely volt. Két patika is volt a községben, mind a kettõnek zsidó volt a tulajdonosa. Egy reggelen iskolába mentem, anyám meg a piacra. Délben, mikor hazamegyek, hallom, hogy azt tárgyalják a szüleim, hogy a Vincéék patikájában az ajtó mellett a falon volt egy óriási Krisztus­kép, ami egy beüvegezett értékes festmény volt, amit az elmúlt éjjel összevissza törtek.
Miért?
-Akkor, tizenkét éves gyerekként nem értettem még, de a szüleim elmagyarázták: hogy meri megszentségteleníteni Jézust egy zsidó azzal, hogy falra teszi a képét. Akkor a közhangulat olyan volt, hogy tizenkét évesen is azt éltem át, hogy mi mások, rosszabbak vagyunk, mint a többiek, hogy minket nem lehet szeretni, mert miattunk élnek rosszul a többiek. Ezt a képrongálást a katolikus tiszteletes úr „csináltatta”, akirõl mindenki tudta, hogy kevés olyan antiszemita ember van a faluban, mint õ. Persze nem nyíltan volt az, mindig kimagyarázta magát, közben meg kereszt volt a kezében meg a nyakában. Ez a tisztelendõ a Hegedûs Lórántra emlékeztet - nem most, már évekkel ezelõtt is -, amikor is elkezdte mondani az antiszemita szövegeit meg dolgait. Külsõleg ugyan nem hasonlít rá, de ugyanaz a szellem van a szövegei mögött, mint a mi kunszentmártoni papunknak. 1939-ben vagy ’40-ben választások voltak, de akkor már olyan nyíltan mentek a közbeszédben a zsidózások, hogy ter­mészetesnek vette az ország, hogy az összes szél­sõ­jobb­oldali meg náci bekerült a parlamentbe. Kun­szent­mártonból is. Nehogy azt gondolja, hogy messze állunk attól, hogy most is Hegedûs Lórántok, Bayer Zsoltok és Morvay Krisztinák üljenek a parlamentben, vagy legalábbis a közbeszédet, a közhangulatot leginkább meghatározó pozíciókban. Amikor a Fradi-meccsen azt éneklik a lelátóról, hogy „Auschwitzba megy a vonat,” és másnap az igazságügyi miniszter azt nyilatkozza, hogy nem ért a focihoz, ez olyan tõrõl metszett antiszemitizmus, ami a holokauszt elõtti években is ugyanilyen módon volt érezhetõ. Ma már nem is kódolják a náci szövegeket, mint pár évvel ezelõtt. A Budaházyk, Tom­catek rendõri felügyelet mellett zsidózhatnak. Én már egy nyolcvankét éves beteg öregasszony vagyok, nem a saját életemet féltem, hanem a fiaimét, unokáimét, dédunokáimét. Ha valaki valakit meg akart sérteni, akár keresztény volt az illetõ, akár zsidó, csak odalökte neki: büdös zsidó, takarodj az országból! És ez most is ugyanígy van.
Milyen iskolát végzett?
-1940-ben fejeztem be a negyedik polgárit, ez volt Kun­szent­már­ton­ban a legmagasabb iskola, amit el lehetett végezni. Kitûnõen tanultam, de följebb már nem mehettem, mert nem vettek föl sehova a származásom miatt. A zsidótörvények miatt édesapámat is kirúgták az állásából. Édesanyám háztartásbeli volt, és volt egy nálam négy évvel fiatalabb húgom. Tizennégy éves koromban én voltam az egyetlen kenyérkeresõ a családban, de munkahelyem nekem sem volt, ezért vettek a szüleim angóranyulakat a megtakarított pénzükbõl, és tenyészteni kezdtük azokat. Õk nyírták, és én fontam föl a fonalat hajnaltól éjszakáig, így éltünk em­ber­telen körülmények között.
Édesapja mit dolgozott?
-A tiszazugi bortermelõk pinceszövetkezetének volt az ügynöke. Kisteherautóval, sofõrrel járta az országot, és eladta a cég borait. Mikor bejöttek a németek Ma­gyar­országra, már annyira elfogadott volt a zsidógyûlölet, hogy alig kellett valamit csinálniuk, megtették ezt saját csendõreink meg ismerõseink. Volt egy osztálytársam, akivel nyolc évig ültem egy padban, a legjobb barátnõm volt, a szüleink is összejártak, négy házzal laktak arrébb. Attól a perctõl kezdve, hogy kiraktuk a sárga csillagot, az utcán nem ismertek meg. Én köszöntem, õk meg elfordították a fejüket. Amikor megláttak, átmentek a túloldalra. Mintha nem is emberek lennénk, hanem felesleges szemetek. Délben ment ki anyám a piacra, és ha valaki emberségesen akart vele beszélni, azt csak suttogva tette: menjen a piac mögötti utcába, oda viszem magának a csirkét, mert itt nem adhatom oda, mert meglátják. Nem azt mondom, hogy ma pontosan itt tartunk, de ha holnapután lenne egy „jó ürügy”, biztos a zsidókat kiáltanák ki megint csak bûnbaknak. Éppen ma volt nálam egy asszony, akinek mind a két lánya Ausztráliába készül. Kérdem tõle, miért? Ne viccelj, mondja, milyen jövõ vár itt rájuk? Jön majd a jobboldal Bayer Zsolttal, meg a gárdával. Ne áltassák magukat, a gárda ugyanúgy masírozik most, mint akkor a leventék. Ott jöttek-mentek az elemi iskolával szembeni területen, leginkább feketében, közben meg ezt énekelték: „Akinek zsidó lány a babája, kössön kötelet a nyakára”. Milyen hasonlóság kell még? Ma ugyanilyen rigmusokat kiabálnak a tüntetéseken az árpádsávos, turulos, református, katolikus mély­magyarok.
Ezzel ön azt is mondja, hogy…
-Nem. Nem azt mondom, hogy össze fogják szedni a zsidókat, bevagonírozzák és a halálgyárba viszik, de azt mondom, hogy lesz numerus clausus, csak nem úgy, mint akkor, és nem is úgy fogják nevezni.
Annak idején ön szerint kik tudták azt, hova mennek valójában a vonatok?
-Meggyõzõdésem, hogy még a zsidó vezetõk is tudták, csak nem figyelmeztettek minket, hogy barmok, fussatok, szökjetek, amerre láttok. És tényleg, mint a marhák mentünk engedelmesen a vágóhídra, mert elhittük, hogy munkára visznek. Tizennégy éves korom óta dolgoztam, nem féltem a munkától, én is úgy vigasztaltam a vagonban a beteg szüleimet, ne féljetek, én majd helyettetek is dolgozni fogok. Elégtek a húgommal együtt, csak én maradtam meg a családból. Száznyolcvanhárom zsidót vagoníroztak be Kun­szent­mártonból, és hárman jöttünk vissza. Érti? Száznyolcvanan ott pusztultak.
Mennyi ideig volt Ausch­witzban?
-Pontosan hat hónapig. Annyiszor szerettem volna már elfelejteni azokat a napokat, de az elmúlt hatvan évben nemhogy nem sikerült, de minden ott töltött óra és nap - az égett emberi zsír semmihez sem hasonlítható émelyítõ szaga, az appeleken átszenvedett hajnalok, az enyhet adó napfelkelték, a megszokhatatlan éhezések - idõvel egyre élesebb és intenzívebb lett az emlékeimben. Mintha tegnap történt volna, ahogy elváltam anyámtól, és fogtam a retiküljét, de Men­gele õt arra küldte, engem meg a másik oldalra, és utánaszóltam, anya, ne keresd a retikülödet, nálam van, majd odaadom. Emlékszem még a tekintetére, riadt arcára. Soha többet nem láttam. Fürdeni vittek, rájuk gázt engedtek, ránk vizet.
A táboron belül egymás között mennyire lehetett megélni vagy gyakorolni az emberi tisztességet?
-Az éhségrõl nem tudok beszélni, mert ami ott volt, az egyszerûen felfoghatatlan egy mai ember számára. Az már tisztesség volt, ha az egyik ember nem lopta el a másik kenyéradagját. Nem verték meg, aki elvette, pedig a legtöbbször ez az egyiknek életet jelentett, a másiknak halált. A legnagyobb ünnep a zsidóknál a jóm kippúr volt, ezt az ünnepet igazán ott éltem át elõször, mivel a családom nem volt vallásos. Ott viszont voltak vallásos zsidó asszonyok, akik böjtöltek. Hiá­ba mondták nekik a többiek, te õrült, egyél, mert meghalsz. Elõt­tem állt egy asszony, akinek a kisfiát megölték, de õt meghagyták, ott álltunk a cél appelen, a kis kenyéradagját szorongatta a kezében, de nem ette meg, amíg a csillag föl nem jött.
Sok mindent hallottam és láttam már az appelrõl, de még most sem tudom, mi az?
-Kora hajnalban, még sötétben és jéghidegben fölállítottak minket az udvaron, ötös sorokban. Furcsa klímája volt Auschwitznak, hajnalban mínusz öt fok volt, délben meg plusz harminc. Így álltunk ott hajnali négytõl mezítláb, egy szál semmiben. Számoltak minket, hosszan és sokan. Ha nem ugyanaz a szám jött ki, újrakezdték, reggel hétig, nyolcig is álltunk. Féltek attól, hogy aki megszökik, elviszi a hírt a táborról, ezért állandóan számoltak. Csak állva támolyogtunk ott az éhségtõl és a hidegtõl. Aki összeesett, azt félholtra verték, de volt, aki ott halt meg. Kérdezte az elõbb, hogyan lehet jónak lenni. Skarlátot kaptam, ami ott szörnyûség volt. Bevittek egy barakkba, ahol félholtak feküdtek, és másnap reggel mindig mást láttam az ágyban. Akkor már tudtam, hogy vannak gázkamrák. Feküdt mellettem egy nõ, ugyanúgy beteg rabként, mint én, és miután három nap múlva sem javultam, azt mondja nekem, lopjál ügyesen az asztalról egy kevés hintõport, és porozd be a bõröd, hogy ne látszódjanak vörös kiütések, és mondd, hogy meggyógyultál. Így szabadultam onnan, és lábon kihordtam a skarlátot. Ha nem így teszek, mit gondol, kinek kell egy fertõzõ, munkaképtelen zsidó Auschwitzban? Ennek a nõnek a jósága mentette meg az életemet, amit soha nem felejtek el neki.
A férjével hol ismerkedett meg?
-Mikor megérkeztem Pestre, borzasztó körülményesen leutaztam Kunszentmártonba. Volt még bennem egy halvány remény, hátha visszajött valaki a régi barátaim közül, és megtaláltam azt a barátomat, aki négy évvel volt idõsebb nálam, apja-anyja neki is odaveszett, de õ megmenekült. Munkaszolgálatra vitték, és valahogy hazakerült. Õ már hallotta, hogy élve maradtam, és õ is keresett engem. Nagyon megörültünk egymásnak. Egyszer feljött hozzám azzal, hogy ha én is akarom, házasodjunk össze. És akartam.
Jól döntött, Elza néni?
-A legjobban. Nagyon boldog házasságban éltünk, becsültük, szerettük és óvtuk egymást, ahogy más senkit, ugyanígy a családunkat is. Ötvenhat évi csodálatos házasság után 2002-ben halt meg a férjem Péter unokám karjai közt. Igen, jól döntöttem. Gyönyörû volt ez az ötvenhat év. Tudja, lehet sok mindent mondani az átkosra, de esküszöm magának az alatt a negyvenvalahány év alatt soha senki nem zsidózott le. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy hatvan évvel Auschwitz után a fasizmus csírái újraélednek Magyarországon.
És mit tud tenni ellene?
-Én már nem sokat. De maguk még igen. Tessék a dolgokat néven nevezni. Aztán meg kinevetni.