Vissza a tartalomjegyzékhez

Zsurkán Mariann
A jószívű rabló
Jean-Paul Belmondo 75 éves

A „Belmondo” magyarul „szép világot” jelent, és a név kötelez: a franciák hírességének vitalitása, életszeretete a magánéleti tragédiák ellenére máig töretlen, akárcsak a népszerûsége.

Jean-Paul Belmondo több mint nyolcvan filmjében mindig kasz­kadõr nélkül hajtotta végre a legveszélyesebb attrakciókat is. Játszott bûnözõt, fiatal alkoholistát, bérgyilkost, gengsztert, kasszafúrót és kosztümös zsiványt egyaránt, miközben a horpasztott orr és a bõrdzseki a francia film „új hullámosának” védjegyévé vált. Belmondo mo­zi­ked­ven­cként évtizedekig a gall terepen hódított, érdekes módon nem tarolt az amerikai közönségnél.
Belmondo - becenevén Bébel, avagy Pepel - burzsoá környezetben, apai ágon szicíliai származású mû­vész­családban nõtt fel. Belmondo édesapja, Paul, szobrász volt, édesanyja, Madeleine pedig festõ. Jean-Paul, aki apjával minden vasárnapot a Louvre-ban töltött, eleinte szobrász akart lenni. „Az elképzelhetõ legszebb családból származom: a mûvészek családjából… - állította. - Apám tanított meg arra, hogy szeressem az életet. Neki köszönhetem a magabiztosságom és az önbizalmam… Nem tömte a fejemet mindenféle szecskával. Mindig ajándékozott. »Az életben bõ­ke­zû­nek kell lenni« - mondta. - Többet tanultam tõle, mint a különbözõ iskolákban töltött éveim alatt.”
A mûvészek szinte „hazajártak” a lakásukba. Szülei szerint Bébel jóravaló gyerek volt, már gyerekkorában mindenkit megnevettetett, el is határozta, hogy bohóc lesz, ezért mindig cirkuszba járt. Kezdettõl fogva szüksége volt közönségre. Mindössze hatéves volt, amikor kitört a világháború. Vidékre költöztek, a kis Bébel mi­nist­rált és temetéseken segédkezett, hogy pénzhez jussanak. Amikor visszatértek a bombák alá Párizsba, zsidókat rejtegettek a pincéjükben.
A kisfiú, ha éppen nem verekedett, focizott vagy bringázott, akkor babakocsiban ülõ öccsét tologatva Tour de France-okat szervezett a haverokkal. Tizenöt évesen tüdõbetegsége miatt kúrálni küldték vidékre, pásztorok és birkák közé. Annyira boldog volt, hogy nem akart visszatérni az iskolába. Nívós gimnáziumokba járt, de a hiperaktív gyereket egy tanár sem tudta lefoglalni. Az órákon arról álmodozott, hogy õ lesz a világ legjobb kapusa vagy öklözõje. Titokban beiratkozott egy sportklubba, az orrát is egy gimis bunyóban törték be. Szülei szerint jó fejû, de lusta, esténként hazajáró, társaságban félénk ter­mé­sze­tû fiú volt.
Belmondo a családja révén rengeteget járt színházba, s ennek hatására tizenhét évesen döntötte el, hogy színész lesz. De a tanulás és az iskolai szigor sehogy se volt ínyére, úgy tûnt, leérettségiznie sem sikerül, így a lógásait megunva apja beadta egy csomagolóüzembe dolgozni. A munkát hamar otthagyta, és beiratkozott egy színjátszó tanfolyamra. Elsõ tündér­királyfi szerepét a Csipkerózsikában játszotta beteg gyerkõcök elõtt.
A színmûvészeti fõiskolára csak harmadszorra vették fel. Mivel Jean-Pault csúfnak tartották, mindig komikus mellékszerepeket játszattak vele. Egyik tanára ki is jelentette, hogy ezzel az arccal nem szabad nõt magához ölelnie, mert mindenki röhögni fog. Bébelbõl viszont meglepõ mód hiányzott a nagyravágyás, nem törekedett a fõszerepekre, inkább a mellékszerepekben tökéletesítette magát. Sajátos modora, könnyedsége és mozgása nagyon erõs hatással volt a közönségre is. Általában gyorsan kialakult körülötte az aktuális „banda”, fütyült a szabályokra és a tradíciókra. Imádta adni az idétlent, állandóan vakmerõsködött, a színházi próbákra az erkélyen és a függönyön át érkezett. Belmondo szerint a színészmesterség nem a fõiskolán, hanem az utcán tanulható meg, csak nyitott szemmel kell járni. Míg a fõiskolai záróvizsgán a tanári kart „kiakasztotta”, egyidejûleg a közönség körében óriási sikert aratott.

Rendezõi szerint ritka a Bel­mon­dóhoz hasonló ösztönös színész és eredeti egyéniség. Godard intuitív alkotása, a Kifulladásig indította el filmes karrierjét: Belmondo lehengerlõ volt a lecsúszott, vagány bûnözõ, a társadalmon kívüli hõs szerepében. Godard szinte mindent a színészek rögtönzésére bízott. A korabeli kritika ovációja után a filmbõl mítosz, hivatkozási alap lett. Bébel Olaszországban is vagy négy filmet forgatott, de ott is sokat gúnyolták „randa” külseje miatt. Ennek ellenére jól bírta a tempót, jóllehet korán szembesült a kulisszák mögötti világgal, kortársai kiégésével, alkoholizmusával.
Belmondónak voltak ugyan nõügyei, de magánélete messze nem volt olyan botrányos, mint barátjáé, Alain Deloné. Bár elvált elsõ feleségétõl, mindvégig kivette részét a gyerekek nevelésébõl. Nem sztár­csemetelétre, hanem munkára nevelte õket, elmondta nekik, hogy „a legjobb kábítószer a sport, ami megszilárdítja a jellemet és az akaratot… fontos, hogy egy fiatalnak legyen szenvedélye, csak azok válnak kábítósokká, akiknek nincs szenvedélyük”. Hat évvel ezelõtt nõsült harmadszorra, a nála jóval fiatalabb Nathalie Tarditól kislánya született, aki ma már ötéves.
„Nem tartom magam szépnek, de csúnyának sem - nyilatkozta egy ízben. - A nõk imádnak nevetni, azaz mihelyt sikerünk van, már szépnek találnak. Kell, hogy egy férfinak nehéz legyen meghódítani egy hölgyet… mostanság minden túl könnyû. Talán azért is unatkoznak annyira a mai fiatalok. Szeretem, ha egy nõ tud nevetni, és vidám. Nem szeretnék olyan nõvel élni, akinek nincs egyénisége. Szicíliai gyökereimnél fogva nagyon családcentrikus vagyok.”
A BAFTA-díj, a César, az Életmûdíj vagy a Becsületrend sem védte meg sajnos Belmondót a tragédiáktól. Miután idõsebb lánya egy autóbalesetben életét vesztette, több idõt töltött a családjával. Néhány éve Kor­zikán agyvérzést kapott, s arcának jobb oldala lebénult. Öt hónapig feküdt mozdulatlanul, és nem tudott beszélni. „A kórházban láttam húszéves fiatalokat, akik rosszabbul voltak, mint én. Azt gondoltam, szerencsés vagyok. Amikor kiengedtek, megesküdtem, harcolni fogok, hogy megmutassam nekik: az életben mindig lehet még valamit tenni” - nyilatkozta derûsen. Azonban tavalyelõtt megcsúszott a fürdõszobában, és combnyaktörést szenvedett, majd a kórházban tüdõgyulladást is kapott, állapota heteken át válságos volt. „A testi öregedés nem nyugtalanít - mondta felépülése után. - Amitõl, bevallom, félek, az az elgyengülés, a fizikai erő csökkenése. Fontos a jó erõnlét, és hogy tudjuk még használni a fejünket. Nincs szép halál, a halál csak rossz lehet. Az élet sosem lehet elég hosszú. Mindannyian kivételesek vagyunk. Bármeddig is élek, nem fogok egyetlen fiatalnak sem az útjába állni.”