Heged ucirc s Péter
Srebrenica: egy illúzió vége

Tizenöt évvel ezelõtt, 1993. április 16-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatot fogadott el arról, hogy a háború sújtotta Boszniában a többségében muzulmánok lakta Srebrenicát és környékét védett övezetté nyilvánítják. Két nappal késõbb mintegy nyolcszáz holland kéksisakos érkezett a városba, hogy felügyeljék a demilitarizált övezetet, ám ez sem mentette meg a Balkánt a második világháborút követõ legszörnyûbb európai genocídiumtól.

Fotó: Reuters

A boszniai szerbek célja világos volt: annak a keleti országrésznek az elfoglalása és etnikai megtisztítása, ahol õk éltek többségben, hogy ezzel készítsék elõ a terepet az anyaországhoz való jövõbeni csatlakozásra. Négy bosnyák enklávé: Bihac, Gorazsde, Zepa és Srebrenica azonban „beékelõdött” ezekre a területekre, ezért 1995 tavaszán a boszniai szerbek miniszterelnöke, Radovan Karadžić parancsot adott Ratko Mladić tábornoknak, hogy „egyenesítse ki” a leendõ határt.
Miközben a Boszniai Szerb Köztársaság Drinai Hadteste lassan körbevette Srebrenicát, a környezõ településekrõl egyre több, a falvaikból elkergetett muzulmán érkezett a városba, akik joggal bíztak az ENSZ- erõk védelmében. Az itt összezsúfolódott közel negyvenezer menekült humanitárius helyzete azonban katasztrofálisnak bizonyult. Alig volt vizük, és csak a légi úton érkezõ segélyszállítmányokból tudták ideig-óráig fenntartani magukat. Ráadásul a bosnyák ellenállók gyakran használták afféle védõernyõként a holland kéksisakosokat, és innen támadták a szerbek állásait. Ez súlyos hibának bizonyult, ugyanis a narancsos katonáknak nem voltak aknavetõik, és kézifegyvereiket is csak önvédelmi célból használhatták. Mladić pontosan ismerte a helyzetüket, és igyekezett kideríteni, hogy meddig feszít­heti a húrt. Májusban több száz ENSZ-katonát ejtettek túszul, és néhányukat a kamerák elõtt láncolták zászló­­­­rudakhoz és szerb fegyverraktárakhoz. Ráadásul a Srebrenicából szabadságra eltávozó békefenntartókat már nem engedték vissza, így létszámuk 450-re csökkent. Parancsnokuk, Thomas Karremans hiába kérte a NATO-parancsnokságot, hogy intézzenek légi csapásokat a környezõ szerb állásokra. Ezért amikor Mladić július 11-én hatezer embere élén végsõ rohamot indított a város ellen, a kéksisakosok rövid ellenállás után megadták magukat.
Srebrenica bevétele után pánikba esett muzulmánok ezrei indultak útnak a három kilométerre, Poto­cari­ban lévõ holland menekülttábor felé. Tapasztalatból tudták, hogy nem sok jóra számíthatnak, ha a szerbek kezére kerülnek. A tábor azonban hamarosan megtelt, és a mintegy húszezer kinnrekedt ember a környezõ gyárakban és épületekben keresett menedéket magának, a többiek pedig a közeli hegyekbe menekültek. Mladić közben bevonult az elfoglalt városba, és nyugalomra intette a bosnyákokat. Megígérte, hogy senkinek nem esik bántódása, aztán a kamerák elõtt koccintott a láthatóan rettegõ Kar­re­mansszal.
Srebrenica feladásánál az alku része volt az is, hogy a civil lakosság sértetlenül távozhat, ezért buszkaravánokat rendeltek a helyszínre, hogy azokon szállítsák el õket. Ám a szerbek a városon kívüli ellenõrzõ pontokon leszállították a férfiakat és a fiatal fiúkat. A foglyokat ezután csoportokba terelték, és a környék kiürített iskoláiban és mezõgazdasági raktárakban helyezték el õket. Az ezt követõ nyolc nap során olyan szörnyûségek történtek, amelyek örök szégyenfoltjai maradnak a Balkánnak, de a nemzetközi szervezeteket is sok vád érte tétlenségük miatt.
A zsúfoltság és a hõség miatt a rabok rettenetesen szenvedtek, néhányan még saját vizeletüket is hajlandóak voltak meginni. Emellett el kellett viselniük rabtartóik megaláztatásait is, akik szerb dalokat énekeltettek velük, és gyalázták vallásukat. A kivégzések az összes helyszínen hasonló forgatókönyv alapján történtek. A Skor­piók nevû félkatonai osztag harcosai reggelenként jöttek a foglyokért. Levetették velük cipõiket, hátul összekötözték a kezeiket, majd kis csoportokban a közeli erdõkbe terelték õket. Itt sorba állították és agyonlõtték a szerencsétleneket. Az áldozatok egy részét lefejezték és feldarabolták, hogy ne lehessen azonosítani õket, a maradványaikat pedig tömegsírokba dózerolták.
A srebrenicai tömeggyilkosságok néhány túlélõje által elmesélt rémtörténetek végre felnyitották az illetékesek szemét. Az amerikai kormány nyomására a NATO légiereje szep­­­temberben két héten át bombázta a boszniai szerb hadsereg állásait, kommunikációs útvonalait és berendezéseit. Ez fordulópontot jelentett a boszniai háborúban. Pillanatok alatt visszaszorították a hadsereget, és megadásra kényszerítették õket. A konfliktus végül a novemberben megkötött daytoni békével zárult.
Bosznia-Hercegovina már 1993 márciusában eljárást indított Hágában az egykori Jugoszlávia ellen népirtás és agresszió vádjával a tömeges gyilkosságok, nemi erõszak és etnikai tisztogatás miatt. Az ENSZ által felügyelt Nemzetközi Bíróságon azonban csak a háború után jelentek meg az elsõ vádlottak. Amikor elkezdték feltárni a Srebrenica körüli tömegsírokat, a beidézett feltételezett bûnösök listája is kibõvült a mészárlásban résztvevõkkel. A hadsereg azonban sokáig tagadta bûnösségét.
2005 nyarán olyan bizonyíték került napvilágra, amely után a jóérzésû szerbek is rádöbbentek, hogy az addig hõsöknek tekintett katonáik mit is követtek el nemzetük nevében. A korábbi jugoszláv miniszterelnök, Slobodan Milošević perének tárgyalásán bemutattak egy videofilmet, amely 1995. július 17-én Trnova mellett készült, és hat meggyötört bosnyák férfi kivégzése látható rajta. A felvételt maga a kivégzõosztag egyik tagja készítette, aki mindeközben azon bosszankodik, hogy kifogyóban van az elem. A megrázó filmen az is hallatszik, ahogy a Skorpiók kinevetik lassan botorkáló áldozataikat, majd azon gúnyolódnak, hogy egyikük összevizelte magát a félelemtõl. Ezt követõen egyenként tarkón lõtték õket. A legszörnyûbb talán mégis az, hogy néhány pravoszláv pap még fel is oldozta a kivégzõosztag tagjait a lelkiismeretük felelõssége alól, és azt bizonygatta nekik, hogy tettüket Isten nevében hajtották végre. A megdöbbentõ felvételek bejárták az egész világsajtót, s a szerb rendõrség napok alatt elfogta a gyilkosokat.
Egy magas rangú tisztet, Radislav Krstić tábornokot már el is ítélték a srebrenicai gyilkosságokban való részvételért, a népirtás két fõ fele­lõsének tartott Radovan Karadžić és Ratko Mladić azonban továbbra is bujkálnak. De sosem lehetnek már teljesen szabadok, hiszen jól tudják, hogy az emberiség elleni bûntettek nem évülnek el. A Srebrenicában eltûnt illetve meggyilkolt személyek listája jelenleg 8373 nevet tartalmaz, ám eddig alig 2000 maradványt azonosítottak. A becslések szerint még áldozatok ezrei fekszenek jeltelen sírokban.