Hajdú Sándor
Reménységgel vetnek
Kezdődik a hét bő esztendő? Rekordárakra számítanak

Nincs még igazi színe a búzának, itt-ott még a tavalyi kukoricaszár is kilátszik belõle, de már zsendül, erõsödik az õszi vetés. Erõs északi szél fúj, hajtja a fellegeket maga elõtt, esõ illatát hozza felénk. János gazda a szemét árnyékolva, bizakodva néz a távolba, és halkan megjegyzi: a kovácsházi határ már ázik. Jó jelnek számít.

Miközben a tanyája felé döcögünk, a tavalyi termésrõl beszélgetünk. Volt fagy, volt aszály, de mégis sikeres volt a mezõgazdaságnak a tavalyi év. A gabonaárak a csillagos égig emelkedtek, és tavaszra is ott maradtak. Hatezerötszáz a kukorica mázsája, de még a zab is ötezer felett van - mondja János elgondolkodva. Ilyen év még nem volt, amióta a mezõgazdaságban dolgozik, a világpiac meglepõ áremelkedést produkált. Persze a magyar gazda ilyenkor is sír, de János csendben bevallja, nincs okuk a panaszra.
A kígyósi határban fekszik a tanyája, közvetlen a nemzeti park mellett . Az õsgyepet bérbe kaszálja egy vállalkozó, legeltetni tilos rajta. János szerint ez butaság, mert a gyepnek kell a birka- meg a marhatrágya, de hiába gyõzködi évek óta a hatóságot, nincs pardon: ha a jószág a tilosban legel, bizony bírság a dolog vége. Bürokrácia. János szerint ez az ország összes bajának az oka, és erre már csak hab a tortán az unió szabta pályázati, támogatási rendszer. „A paraszt értsen a földhöz, a fiskális szántsa a papírt” - idézi a nagyapja kedvenc szavajárását a kígyósi gazda.
„Deres fejjel kellett iskolába járni, hogy papírt szerezzek arról, amihez mindig is értettem, amit mindig is mûveltem” - mondja bosszúsan János. Tavaly az egyik vidékfejlesztési pályázat benyújtásának feltétele volt az aranykoszorús gazdabizonyítvány megszerzése. Mese nem volt, újra iskolapadba kellett ülni. A környezetvédelem elõírásairól tanultunk a legtöbbet, úgyhogy a pesti „cserebogár-simogatók” (Greenpeace-aktivisták) se tudnak többet, mint mi - mondja nevetve János. Nagyon komolyan vettük a tanfolyamot, mert az oktató már az elsõ nap elmondta, hogy az unió az összes bevételének a negyvenöt százalékát költi a vidék- és agrártámogatásra. „Mondom is a komámnak, na ezt jó, hogy megtudtuk, mert hátha nekünk is csurran-cseppen ebbõl a kimondhatatlanul nagy pénzbõl egy kicsi, ha már hivatalosan tanultuk a gazdálkodást.”
A tavalyi gabonapiaci árrobbanás után most mindenki bevetette még a hátsó udvarát is búzával - mondja János. A búza ára folyamatosan növekszik, de a kukorica mázsánkénti ára is emelkedik majd nyár elején, mert az olcsóbb készletek rövidesen elfogynak. János szerint a búza vetése mindig jobban jövedelmez a gazdáknak, mert a kukorica tenyészidején az aszály kialakulásának lehetõsége sokkal nagyobb.
A portán igazi tanyasi rendetlenség fogad bennünket. A kuvaszok acsarkodnak felénk rövid láncainkról, a két korcs tacskó pedig a nadrágszáram után kapkod, jobbról és balról egyszerre. János gazda csak mordul egyet, mire a kutyák azonnal leülnek. Kell a tanyán a házõrzõ, tavaly negyven tyúk tûnt el egy éjszaka. „Talán róka volt” - mondom tétován. „Valószínû, de két lábon járt, meg gumicsizmában, mert megtaláltuk a nyomát” - mondja a gazda komoran. Szólt ugyan a körzeti megbízottnak, de az csak mondta, tartson több kutyát. A tyúkoknak azóta sincs se híre, se hamva. Megfogadtam a jó szót, ide hoztam ezt a két „vérebet”, azóta még a postás sem mer kiszállni az autójából - mondja büszkén a gazda. A tanya körül sûrû bozót, tyúkok, gyöngyösök kapirgálnak békésen. Lábasjószág azonban alig van. Az istállók, a disznóólak szinte üresek, nem éri meg tartani, csak maguknak. Olyan alacsony árakkal dolgoznak a felvásárlók, hogy a disznók által felzabált takarmány ára sem jött már vissza. A szürkemarhákat a múlt héten adták el, hat tehenet meg négy bikaborjút vitt el az egyik ismerõs, aki megszállottként rajong az õshonos jószágokért. A kaszálás csak vitte a pénzt, a kukorica meg túl drága volt ahhoz, hogy takarmányként etessék fel. Maradt néhány disznó, szigorúan a családnak.
„Évekkel ezelõtt sokat küzdöttem a környékbeli földekért, és bár nehezen, de sikerült megvenni õket egy német befektetõ elõl. Ma már aranyat érnek, pláne ha jól terem a búza” - meséli a birtok történetét János gazda.
A fóliasátor felé indulunk, ahol a kisebbik fiú ülteti a paprikapalántákat. Sanyi környezetvédelmet tanul a mezõtúri fõiskolán, de a földmûvelés a mindene. A mezõgazdaság jövedelmezõségérõl kezdünk vitázni, de a fiú megingathatatlanul állítja: szép jövõ áll a magyar agrárium elõtt. A világpiacon óriási kereslet van a gabonára, és az árak sem esnek vissza a tavalyelõtti szintre. Sanyi gyors kereskedelmi mérleget állít fel: itthon tizenhatmillió tonna gabona terem évente, ebbõl nyolcmillió a hazai fogyasztás. Ha az állattenyésztés frontján sikerül az unióval egyezségre jutni, akkor egy-két millió tonna elmegy takarmányozásra. A maradék a bioetanol ágazatba kerülve nagy hasznot hajt majd a gazdáknak. Vitázunk ezen a megállapításon is, mert a nagy hírveréssel beharangozott bioetanol üzemekbõl még egy sem mûködik, de nem gyõzöm meg az igazamról. Sanyi szerint annyira átalakult a birtokszerkezet az utóbbi néhány évben, hogy a nagybirtokosoknak csak egy célja lehet, a gabonatermesztés. Aztán legyint egyet: ha nem is lesz etanolüzem meg bioüzemanyag, akkor sincs gond, mert az élelmiszerárak növekedése megállíthatatlan lesz a jövõben.
János gazda mosolyogva hallgatja a vitánkat, majd csendben csak annyit mond, hogy a kedélyeket lehûtse: „nagyapám mindig azt mondta, csak azzal a terméssel számolj, ami már a góréban van”. Olyan bölcsesség ez, amire egyikünk sem tud semmit mondani, úgyhogy inkább ebédelni indulunk a szép jövõben reménykedve.