Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Időzített botrányok
A dramaturgia ismert, de a valóság nem

Néhány nappal ezelőtt, egészen pontosan pár nappal a tb-törvény parlamenti újraszavazása előtt az egyik televízióban elváltoztatott hangú fantomemberek arról nyilatkoztak, hogy immáron egy évvel ezelőtt csalás történt az SZDSZ elnökválasztó küldöttgyűlésén, hiszen néhány nem hivatalos küldött úgy szavazott, mintha küldött lett volna, s ezzel Kóka Jánost segítették az elnöki székbe.

A hírt - ízlés és politikai érdek szerint - hol kérdőjellel („Csalás az SZDSZ küldöttgyűlésén?”), hol pedig kérdőjel nélkül („Csalás az SZDSZ küldöttgyűlésén”) közölték le a különböző hírportálok. Az SZDSZ vezetői természetesen annak rendje és módja szerint megfenyegették a Hír Tv műsorának készítőit, hogy bíróság előtt felelnek majd a rágalomért.
Nem nehéz megjósolni, hogy minden a megszokott koreográfia szerint történik majd ebben az ügyben is. A jól ismert forgatókönyv a következő: valakik feldobnak egy ügyet, amely igaznak látszik, helyet követelve maguknak ezzel a hírcsatornákon és a hírrovatokban. A megvádolt politikusok elszántan tagadnak, vagy egyszerűen nem vesznek tudomást a vádakról. Néhány napig (esetleg hétig) helyet kap az ügy a nyilvánosságban, majd utána - ahogy máskor is - ejtik a témát. Anélkül hogy bármilyen tanulsága lenne, és bármilyen következtetést vonhatnánk le belőle.
Mert természetesen látnunk kell, hogy itt színtisztán időzített botrányokról van szó. Érdemes lenne alaposan megvitatni ezt a koreográfiát egyszer, már csak a demokratikus politikai közösség tisztánlátásának erősítése végett is. A mechanizmus működését a következőképpen írhatjuk le: van egy nagypolitikai esemény, amely sorsdöntőnek is mondható. Esetünkben ez a tb-törvényről szóló megismételt parlamenti szavazás. Ez február 11-én megtörtént. Előtte néhány nappal valakik bedobják a nyilvánosság csatornáiba az SZDSZ küldöttgyűlésén egy évvel ezelőtt elkövetett állítólagos csalás ügyét. Az „árukapcsolás” annyira ordító, hogy a vak is láthatja.
Valakik azt szeretnék elérni, hogy az SZDSZ-t és az MSZP-t szembefordítsák egymással. A törekvés persze roppant átlátszó, csakhogy nyilvánvalóan a botrányok kirobbantóit sem ejtették a fejük lágyára, tehát ezzel ők is tisztában vannak. Nem is akarják igaznak beállítani a vádjaikat. Kutassunk csak az emlékezetünkben! 1997 elején (néhány hónappal a Tocsik-ügy kirobbantása után) valakik egy MSZP-nek tulajdonított álfogalmazványt tettek közzé egy akkor még létező jobboldali napilapban. A fogalmazványt hivatalos MSZP-iratnak kívánták beállítani, holott szimpla hamisítvány volt (történetesen jómagam bizonyítottam ezt be akkoriban). Jó néhány évvel később egy ál-Teller-levél jelent meg a Népszabadságban, amelyről az első pillanatban látszott, hogy hamisítvány, mégis sokan fel-ültek neki. De gondolhatunk arra is, hogy az ominózus Zuschlag-ügy kirobbantása sem pusztán annyi, hogy egyszer csak kiderül: fiatal szocialista politikusok (a gyanú szerint) dézsmálják az ilyen-olyan pénzeket. Weiszenberger László ügyében sem lehet nem figyelembe venni, hogy néhány évvel korábbi történeteket dobnak be valakik a köztudatba.
A mechanizmus tehát unalomig ismert. A legújabb botrány kirobbantása jellegében éppen olyan, mint a korábbiak: nem tudható pontosan, kik megvádolnak valakit valamivel. Történetesen az SZDSZ-t (mint pártot) azzal, hogy egy évvel korábban csalt. Ép érzékű politikai közösségben és nem elcsigázott nyilvánosságban az első kérdés ilyenkor a műsor riporteréhez szólna. Milyen szakmai etika nevében nem hangzik el a műsorban az a kérdés, hogy az ominózus informátorok miért éppen most állnak elő a csalás vádjával? Holott a tárgyszerűség elemi feltétele volna ennek a kérdésnek a feltétele. Ezen a kérdésen áll vagy bukik ugyanis magának a riportnak a hitelessége. Ha elhangzana, lehetne vitát nyitni a továbbiakról. Mivel azonban a kérdés nem hangzik el, a vád szimpla hamisításnak látszik. S a néző nem tudja elhessegetni magától a gyanút, hogy itt semmi másról nincs szó, mint arról, hogy - rendkívül olcsó eszközök felhasználásával - befolyásolják a parlamenti végszavazás kimenetelét.
De a dolog még ennél is bonyolultabb és ennél is pikánsabb. Ugyanis az időzített botrányokban épp az az érdekes és elemzésre méltó, hogy soha nem egyértelmű, a botrányok kirobbantói melyik oldalon állnak. Csintalan Sándor megverése után bejelentkezett a nyilvánosságban egy addig nem létező szervezet, és magára vállalta a bűneset elkövetését. Újabban magukra vállalták az MSZP-s képviselők házai elleni Molotov-koktélos támadásokat is. Mindezekből az elsődleges jellemzőkből (s a szervezet nevéből) roppant könnyű lenne arra a következtetésre jutni, hogy itt csakis a szélsőjobb lehet az elkövető, de azért nem ártana az óvatosság ebben az ügyben.
Legyünk szerényebbek, és mondjuk azt, hogy fogalmunk sincs, kik az elkövetők. A magányos gerilláktól a lelkileg sérült embereken keresztül a legvaskosabb politikai irányzatokig terjedhet a skála. Mindegyik oldal és mindegyik ellenkezője is lehet gyanús, s talán éppen akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha ezt konstatáljuk. A nemzetközi botrányirodalom pontosan ismeri ezt a jelenséget. Magyarországon azonban ez még gyerekcipőben jár, s emiatt egy-egy kolosszális botrány értelmezése is klisék szerint történik, illetve - rövid idő után - hal el.
A mostani esetnek éppen az lehetne a tanulsága, hogy fontos nagypolitikai döntések előtt szinte törvényszerűen előkerülnek valamilyen papírok, valamilyen csalások, vélt vagy valós manipulációk. Ez, ha másra nem is, arra mindenképpen utal, hogy valahol, valamilyen szervezett formában nyilvántartások vannak a politikailag felhasználható ügyekről. Kinek akart azonban ártani a Hír TV riportjában megszólaló néhány névtelen és arctalan nyilatkozó? Kóka Jánosnak? Az SZDSZ-nek? A koalíciónak? Vagy - horribile dictu - Fodor Gábornak, aki nemrégiben megpendítette, hogy legközelebb is indulna az elnöki posztért, a népszavazás után pedig akár kormányátalakítást is el tudna képzelni? S legfőképpen: kik lehetnek az ismeretlen nyilatkozók? Hogyan és miért tartották magukban az információkat? S miért most fedik fel az általuk tapasztaltakat? Miért nem január 9-én, s miért nem február 22-én? Miért éppen február 11-e előestéjén? S miről (kiről) akarják elterelni a figyelmet? Egyáltalán: figyelemelterelésről van-e szó? S ezek a kérdések - másokkal egyetemben - miért nem hangoznak el a riportban?
Félő, hogy e kérdéseket a továbbiakban sem teszik fel, holott a hazai botrányokból csak akkor tanulhatunk valaha is, ha először rákérdezünk a botránycsinálás mechanizmusára. A dramaturgia túl jól ismert, ezzel szemben a demokratikus közösség viszonya mindehhez alig. S még valamit. Vannak ügyek, amelyekben nem elég a határozott cáfolat. Nem elég az, ha Kóka és párttársai cáfolnak. Itt bizony a riportkészítés elemi szabályairól, végső soron az újságírásról, annak etikájáról és társadalmi nyilvánosságáról van szó. Kockáról kockára kellene kielemezni tehát az adott műsort, s kockáról kockára tanítani mindenütt. S minden más hasonló adást, ügyet is. Az időzített botrányok megismerése a legmélyebb közügyek egyike.