Vissza a tartalomjegyzékhez

Somorjai László
Magyar volt az amerikai?
Véget ért Fischer pályafutása

Bobby Fischernek lejárt az órája. A minden idők legnagyobb sakkvilágbajnokaként emlegetett zseni 1972-es fényes győzelmének városában, Reykjavíkban fejezte be 64 éves földi pályafutását. A hetvenes években oly népszerűvé lett sztár - aki antiszemita és gyűlölködő kijelentéseivel is egyre hírhedtebbé tette magát a világon - 1992-től földönfutóként élte életét: az elől az ország elől menekült, amelynek oly nagy dicsőséget szerzett korábban. A Kelet és a Nyugat közötti ideológiai háború egyik emblematikus alakjává lett világbajnok története több magyar vonatkozással is rendelkezik.

1972 nyarán az egész világ figyelme egy 64 mezős táblára irányult. A tábla egyik oldalán a szovjet sakkvilágbajnok, Borisz Szpasszkij, a másikon egy alig ismert amerikai nagymester, Robert James Fischer foglalt helyet. Nagy volt a tét: nemcsak két ember mérkőzött egymással, hanem vele együtt két világrendszer ideológiája csapott össze Reykjavíkban, a föld legészakibb fővárosában, a hidegháború kellős közepén.
A mérkőzésen tanúsított különc magatartásával Bobby Fischer „elkényeztette” a sajtót - különösen a keleti blokk újságíróit, akik egyébként is azon igyekeztek, miképp tudnák mind jobban befeketíteni a „rothadó kapitalizmus” sportolóját. Fischer egyszer azt állította, hogy a közönség soraiból valaki úgy akarja elrontatni vele a játszmát, hogy hipnotizálja. Ezzel az állítással tálcán nyújtotta a muníciót ahhoz, hogy nevetségessé tegyék. A rendszerváltás után azonban nyilvánosságra került, hogy az egykori KGB eszköztárából nem hiányzott a parajelenségek alkalmazása.
A nézők kizárásával folytatott versenyen az addig több vereséget begyűjtő Fischer megtáltosodott, és mindenkit meglepve, sziporkázó játékkal 12,5:8,5 arányban győzte le ellenfelét. Ezzel nemcsak magának szerzett rangot, hanem megtörte az oroszok 1937 óta tartó (és Fischer után tovább folytatódó) sakkvilágbajnoki hegemóniáját is.
A fényes diadal a sakkot rögtön az égi magasságokba emelte az egész világon - leginkább pedig az Egyesült Államokban. A játék a „nyápicok” hobbijából a „menők” („cool”) sportjává vált hirtelen, és az amerikai boltokból pillanatok alatt elfogytak a sakk-készletek. A sakkleckéket adó tanárok órabére elérte a 100 dollárt, az amerikai sakkszövetség létszáma pedig 10 ezer főről 80 ezerre ugrott. Fischer a maga számára azonban nem tudta kimeríteni a győzelemmel járó lehetőséget. Reklámajánlatokat utasított vissza, és vitába keveredett a FIDE (Nemzetközi Sakkszövetség) vezetőivel is. Nem tudta elfogadni az akkori szabályokat, és lemondott a világbajnoki cím megvédéséről - így a világbajnoki cím 1975-ben az őt kihívó Anatolij Karpovhoz vándorolt. Fischer visszavonult, mintha csak nyugdíjba ment volna.

Csak 1992-ben állt újra a nagyközönség elé, amikor ismét Szpasszkij ellen játszott. A történetbe magyar szálak is szövődtek: a találkozó létrejöttében szerepet kapott egy magyar rajongója, Rajcsányi Zita is. A nagy Fischert, akinek korábban államférfiak „udvaroltak”, most egy magyar lány iránt érzett szimpátia is meg tudta mozgatni - na meg az az 5 millió dolláros díjalap, amelyből győzelme után 3,6 milliót tehetett zsebre. A történetnek azonban volt egy szépséghibája: a versenyre a bojkott alatt álló, Milosevics vezette Jugoszláviában került sor. Az amerikai pénzügyminisztérium figyelmeztetését Fischer a sajtó nyilvánossága előtt leköpte. A mérkőzés pirruszi módon zárult: a sakktáblán győzött, hazájában viszont körözést adtak ki ellene. Ezután a bajnok nyolc évig élt Budapesten. Kerülte a nyilvánosságot, csupán néhány emberben bízott - köztük Benkő Pál nagymesterben, akivel még Amerikában került jó viszonyba. Benkő már a hetvenes években is segített Fischernek, aki csak úgy tudott elindulni a világbajnoksághoz vezető zónaközi versenyen, hogy magyar származású barátja a saját helyét adta át neki. A barátság itthon sem szakadt meg, sokszor szerveztek közös programot. „Fischer visszavonultan élt, azonban szerette a gyógyfürdőket, a kínai és japán éttermeket, a mozit - viszont utálta az újságírókat” - tudtuk meg a világbajnok magánéletének egy-két részletét Benkő Páltól.
A világsajtó ebben az időszakban kezdte feszegetni Fischer valódi származásának kérdését, azt állítván, hogy a férfi valódi apja nem egyezik a névleges apjával - Gerhardth Fischer biofizikussal. Fischer anyja - Regina - 1939-ben férje nélkül érkezett az Egyesült Államokba - férje sohasem jött utána. Bobby 1943-ban született meg.
A történet szerint Regina 1942-ben ismerkedett meg a hazánkból emigrált Neményi Pál fizikussal. Kettejük házasságtöréséből született meg Bobby, akit az igazi apa azért nem vállalt fel, mert volt saját családja is.
Az ezredforduló táján Fischer Magyarországról Japánba távozott. Útlevelét az amerikai hatóságok bevonták, emiatt került kilenc hónapos, japán vizsgálati fogságba, amikor utazni akart. Csak az mentette meg a kiadatástól, hogy Izland befogadta, és 2005-ben állampolgárságot adott neki.
Az idősődő Fischer zsidó származását meghazudtolva egyre többször tett antiszemita kirohanásokat, s nem kímélve egykori hazáját sem, a „gonosz tengelyének” nevezte az Egyesült Államokat. Egy jobboldali webportálon megjelent állítás szerint a 2001. szeptember 11-ei USA elleni terrortámadás hírét „nagyszerű újságnak” nevezte.
Felvetődik a kérdés: miként jutott a bajnok ilyen mélységbe? Benkő Pál szerint saját törvényei szerint, kompromisszumokat nem ismerő módon élt. Egy másik ismerőse úgy véli: nem vált a brooklyni fiú javára, hogy csodagyerekként bántak vele, és burokban nőtt fel. Más vélemények szerint egyszerűen csak beteg volt.
A tényen azonban már nem változtatnak a magyarázatok: az az ember, aki a virtuális mezőben az egész szovjet birodalmat legyőzte, önnön sértettségén és keserűségén nem tudott úrrá lenni.