Vissza a tartalomjegyzékhez

Hazafi Zsolt
Távolodó Nyugat
Reformálni tudni kell

Kádár János miatt nem lehet Magyarországon értelmes reformokat végrehajtani, vagy azért, mert olyan a kormány, mint egy orosztanár? Interjú Bozóki András politológusprofesszorral.


Bozóki András hiányolja a kristálytiszta víziót

Miért állnak vesztésre a nyugatos felzárkózást ígérő reformok?
- A társadalom a Medgyessy-kormány idején elhitte, hogy a nehézségeknek vége, hogy a jóléti rendszerváltás programjával, az európai csatlakozással túljutottunk a hét szűk esztendőn, és további erőfeszítésekre és kreativitásra már nincs szükség. Nagy megdöbbenést okozott, mikor kiderült, hogy ez nem így van. Mindamellett ezt a csalódást a kormányfő hibái is fokozták. Az első Gyurcsány-kormány idején a reformtervek kidolgozását a miniszterelnök a választások miatt félretette. Ezért a reformkoncepciók kiérlelésére a választások után kevés idő maradt, az őszödi beszéd pedig sokkolta a nagyközönséget. Az intézkedések hitelessége kérdőjeleződött meg, hiszen olyasvalaki kezdeményezte azokat, aki maga ismerte el, hogy ebben a témakörben korábban nem mondott igazat.
A reformok kidolgozatlansága miatt immáron másfél éve tartó heves vitákból még mindig nem látszik egyértelműen, hogy olyanok-e a koncepciók, amelyekért érdemes áldozatokat hozni. Nem látható letisztult vízió arra vonatkozóan, hogy mitől lesz jobb az egészségügy, a közlekedés vagy éppen az oktatás. A reformok kommunikációja a pártok közötti huzavonával kizárólag politikai síkra csúszott, és az emberek egész egyszerűen nem találják meg magukat az egész „reformözönben”. A folyamathoz való viszonyuk kényszeredett, nem érzik magukénak az intézkedéseket. Ez vezetett a jelenlegi bizalmi válsághoz, ami már az ország reformálhatóságát veszélyezteti.
De miként lehet Magyarországot nyugatos fejlődési pályára állítani, ha a reformok, a modernizációs kísérletek és a nagy ellátórendszerek átalakítása kudarcba fulladnak?
- A költségvetés egyensúlyának helyreállításában sikeresnek tűnik a kormány, ami önmagában értéket jelent. Egy jó közpolitika kezdőpontját jelentheti ez. A kormány egyik kommunikációs hibája az volt, hogy a hiánycsökkentés, a megszorítások már az elején összekeveredtek a reformokkal, így ez utóbbiak is hamar népszerűtlenné váltak. Jelenleg úgy tűnik, a kormány majd a ciklus végén elmondhatja, hogy felélték ugyan politikai tőkéjüket, de legalább a költségvetést rendbe tették. Persze önmagában ezzel nem lehet választásokat nyerni.
A magyarok évtizedek óta a „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitika elszenvedői: hol meglódul az életszínvonal, hol meg jönnek a megszorítások. Mikor teremtődik meg a lehetősége, hogy kiszálljunk ebből a libikókából?
- Akkor, ha a működőképes reformokat végig lehet vinni. Amelyeket úgy érdemes elkezdeni, ha elmagyarázzák a választóknak, hogy nekik miért lesz jobb. Ha bezárnak egy iskolát egy kistelepülésen vagy egy kórházat egy kisvárosban, akkor azt is el kell tudni mondani, hogy ettől miért lesz jobb az ott élőknek. Ez a magyarázat hiányzik, talán azért, mert a kényszerű nadrágszíjmeghúzás mögött nincs is igazán kidolgozott vízió. A kormány reformpolitikája olyan, mint az egyszeri orosztanár módszere, aki csak egy órával járt előbbre a tananyagban a diákjainál.
Különösen nagy károkat okoz az, ha csak olyanok támogatják a reformokat, akik éppen pénzügyi hasznot kívánnak belőle húzni, például az egészségpénztárakat alapító befektetők. Az sem használ egy ügynek, ha az egészségügyben a több-biztosítós koncepciót kizárólagosan üdvözítőnek tüntetik fel, miközben Európában többféle megoldással találkozhatunk. Aki csak egy napot is töltött már el kórházban, az látja, hogy a legrosszabb, ha minden marad a régiben. Ezért különös, hogy a reformkoncepciót ilyen környezetben sem sikerült a lakosság számára érthetővé és elfogadhatóvá tenni.
A csehek és a szlovákok, de az észtek is ugyanabból a közegből, a rosszul működő KGST-ből érkeztek, mint mi, mégis sikeresebbeknek tűnnek, különösen a reformok terén.
- A különbség a Kádár által kialakított mutyizós, kijárós gulyáskommunizmus, amihez hasonló sem Csehszlovákiában, sem Észtországban nem alakult ki. Az említett országok sokkal könnyebben tudtak szakítani a múltjukkal, mert az előző rendszert nem érezték magukénak, nem voltak büszkék a „legvidámabb barakkjukra”. Hazánkkal ellentétben Csehszlovákiában nem lehetett mutyizni a kommunista vezetőkkel, mert nem álltak senkivel sem szóba. Észtország még papíron sem volt független. Ez erősebb motivációt és lehetőséget jelentett a rendszerváltás után, hogy a különböző társadalmi csoportok szakítsanak a régi beidegződésekkel.
Ha már a kommunistáknál tartunk: nem jelent gondot, hogy sokszor a piacgazdaság és a kapitalizmus legvehemensebb védelmezői olyan szakértők, akik egykor a marxista gyökerű tervgazdaság hívei voltak? A világjobbító hevület olykor mintha azonos lenne.
- Ez a szemlélet károkat okoz a reformoknak. A kapitalista rendszerek egyik titka éppen a rugalmasságukban keresendő: abban, hogy nem az egyedül üdvözítő modell társadalomra kényszerítésében, hanem a teljesítmények kibontakozásában bíznak. A politikusok által oly gyakran hangoztatott piaci dogmatizmust még maga Soros György, a piaci liberalizmus egyik legismertebb megszemélyesítője is elutasítja. Az életképesség, a pragmatizmus és a tiszta szabályozás kidolgozása számít egy rendszer kialakításánál, ami például teret enged a piaci és az állami szektor működésének értelmes összehangolására.
Mégis miként tud kialakulni egy olyan magyar vízió, amely működőképes, amit a tények igazolnak, és az emberek elfogadnak?
- Sokat lehet erről vitatkozni, de érdemes figyelembe venni Szlovákia példáját. Igaz, hogy északi szomszédunknál tízszázalékos a gazdasági növekedés, sokáig koherens volt a gazdaságpolitikájuk, de a rendszerből tömegek estek ki. Kelet-Szlovákiában éhséglázadások is kitörtek már. Azok a koncepciók jók, amelyek nem szakítják ketté a társadalmat. Számomra a szlovén kapitalizmus példája a legszimpatikusabb, ahol megtalálták az állami és magánszektor működésének szerencsés és sokak számára vállalható arányát.
Tény, hogy a jelenlegi magyar modell nem jól működik. Ahogy Kornai János írta az egészségügyi reformról: olyan, mintha a pincérek szavaztak volna arról, hogy a vendégeknek milyen arányban szolgálnak fel teát és kávét, majd ötvenegy-negyvenkilenc százalékban összeöntötték a kávét a teával. A közérzet is olyan, mintha mindenki ezt a löttyöt iszogatná.
Igaz, hogy a reformoknak mindig lesznek ellenfelei, mert azok a fennálló viszonyok megváltoztatását célozzák. Minden változtatás konfliktusokat okoz, de ha tisztább és becsületesebb jövőképet ad, akkor azokat érdemes vállalni.
Egyébként az államigazgatás rendelkezik azzal a „menedzsertudással”, hogy az értelmes vízióval és támogatottsággal rendelkező reform részleteit aprópénzre váltsa?
- Európában jellemző az erős bürokrácia, amelyről például Franciaországban, Németországban vagy éppen Olaszországban sokat tudnának mesélni - a gazdaság mégis jól működik. Bár a magyar államigazgatás nem tekinthető sem modernnek, sem hatékonynak, azt is látni kell, hogy az államot nem lehet egy vállalat mintájára irányítani. Sokkal diktatórikusabb eszközei vannak egy részvényesek által kinevezett menedzsmentnek, mint a választók által demokratikusan megbízott politikusoknak. Benyomásaim szerint mind a miniszterelnöknek, mind a gazdasági miniszternek voltak olyan illúziói, hogy az országot el lehet vezetni egy cég mintájára is.
Az államigazgatásba általában olyan emberek mennek dolgozni, akik a kiszámíthatóság, a biztonságos életpályamodell hívei. Nemcsak végrehajtják a munkát, hanem minden esetben szigorú törvényi kötelezettségeknek kell eleget tenniük, hiszen az adófizetők pénzével bánnak. Ezért lassúbb a tevékenységük, mint a magánszférában dolgozóké. Sokszor tapasztalható türelmetlenség a vezető politikusok részéről, hogy gyorsan lépjenek, és kikerüljék a bürokráciát. De ez hosszabb távon nem kifizetődő. Az említett nyugat-európai országok azért sikeresek, mert - bár rájuk is jellemző a bürokrácia - a gazdaságot többnyire békén hagyják.
A nyáron jelent meg könyve, az Ars politica, amely többek között minisztersége másfél évének állít emléket. Amiről ír, arról ma nem sok szó esik. Hiszen alig hallani bármit is a kulturális élet megreformálásáról, például a vidéki zenei klubok hálózatának létrehozásáról vagy az Opera megújításáról. Nem bírta a rendszer a reformot?
- A rendszer bírta volna, de utódom nem akarta folytatni, amit elkezdtem. Ahogy az egyik művész fogalmazott, ő „a régi lobbik embere”, aki végső soron konzervatív kultúrpolitikát folytat. Ami a lényeget illeti: a kulturális élet finanszírozását úgy kívántam átalakítani, hogy ne csak a régi kiváltságos intézmények és a hozzájuk kapcsolódó klientúra részesüljön az állami támogatásokból, hanem egy nyitott, áttekinthető rendszeren keresztül új műhelyek és korábban nem támogatott műfajok képviselői is. A kulturális élet szereplőinek jelentős része politikai lojalitása miatt a Kádár-rendszerben kiváltságos helyzetben volt. Én viszont úgy gondoltam, hogy nyugatos reformokkal a megújulás, az esélyteremtés és a teljesítményelv felé érdemes elvinni a finanszírozást. Ezt persze konfliktusok nélkül nem lehetett megúszni.
Fontos feladatomnak tartottam racionális gazdasági működésre rávenni a „szent tehenekként” működő nagy kulturális intézményeket is. Az Opera esetében kétezer felé közelített az alkalmazotti és bedolgozói létszám, miközben a világhírű milánói Scalában hétszázan dolgoznak. Húszmilliós díszletet készítettek pár előadásra, ám a díszletmunkásoknak nem jutott fizetés. Nyolcszázmillióval csökkentettem a dalszínház költségvetését, a főigazgató pedig százötven embert bocsátott el, és százzal csökkentette az előadások számát. Minden előadás sokmilliós veszteséget hozott, miközben folyt a pazarlás. Ez így nem mehetett tovább. Megelőztük a korunkat, amikor egy monopolhelyzetű állami intézménynél is a közpénzekkel való felelős elszámolásra, a pénzügyi egyensúlyra törekedtünk.
Nem csodálkozom azon, hogy ennek az Operában nem örültek, de nekik is meg kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy demokráciában élünk. Miközben ők tiltakoztak, a Sziget nagyszínpadán harmincezer fiatal vastapsa közepette adhattam át egy díjat a legtehetségesebb rockegyüttesnek. Meggyőződésem, hogy a baloldal azért is tudott a választásokon a vártnál több fiatal szavazót megnyerni - és ezáltal győzni -, mert hatott rájuk a kormány nyitott kultúrpolitikája.
Milyen tanulsággal szolgált ez az időszak?
- Elsősorban azzal, hogy érdemes megpróbálkozni a változtatással. Azért még nem kell politikusnak lenni, hogy minden úgy maradjon, ahogyan addig volt. Meggyőződésem, hogy ezekben az években megtanulta a politikai elit és a társadalom is, hogy a felelőtlenség korának vége. Az uniós tagsággal ugyanis nem oldódnak meg automatikusan a problémáink. Nem várhatjuk mindig, hogy gondjainkat mások oldják meg helyettünk. Az elmúlt másfél év történéseinek fegyelmező hatásuk van, a politikusok tisztában vannak azzal, hogy nyakló nélkül nem költekezhetnek. Ma már a társadalomban erőteljes az igény arra, hogy az ország problémáit valódi megoldásokkal, érdemi lépésekkel kezeljék. Ez kényszerítően hat az összes pártra. Ezért fontos, hogy a reformok végiggondoltak és világosan elmondhatóak legyenek.
Bár a kivitelezésen lehet, de a szocialisták reformelkötelezettségén nem érdemes vitatkozni. Mit gondol, az alternatívaként szóba jöhető Fidesz képes modern, nyugatos, reformokba belevágó, kormányzóképes párttá válni?
- A szocialisták különböző csoportosulásokból állnak, amelyek hol támogatják, hol pedig akadályozzák a reformot. Elvileg nem zárom ki, hogy a Fidesz pozitív irányba változhat. De tény, hogy ők 2001-ben letértek a fegyelmezett gazdálkodásról és arról a piacpárti politikáról, melyet addig képviseltek: az elmúlt hat évben kimondottan populista, állambarát, etatista politikát hirdettek. Mintha ők védenék a kádári „vívmányokat” a szocialistákkal szemben. Tudom, a Fideszben sokakat zavar Orbán politikája és retorikája, és inkább a közép felé húznák a pártot, egy mérsékeltebb, centrista pozícióba. Bár ugyanerre, ha az érdekei úgy kívánják, Orbán is hajlandó lehet. Csak neki már nemigen hisznek a másik oldal szavazói. Idővel a Fidesznek is választ kell adnia arra, hogy milyen reformokat vezetne be, miként képzeli az euró bevezetéséhez szükséges gazdasági feltételek elérését.
Előfordulhat, hogy az MSZP képes lesz a mai helyzetéből felállni?
- Nem akarok jósolni, de alighanem kevesen fogadnának erre. Ilyen mélypontról még nem állt fel párt. A Bokros-csomag idején volt hasonló a szocialisták népszerűségvesztése, de akkor az ellenzék is megosztott volt, és az SZDSZ erős középpártként a mainál összehasonlíthatatlanul jobban állt. Ráadásul a Bokros-csomag után egy évvel a gazdaság már elindult jó irányba, és nem küzdött bizalmi válsággal Horn Gyula, az akkori miniszterelnök.