Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár István
Rózsás ellenforradalom?
Misa, takarodj – skandálják a grúz tüntetők

Október végén, november elején napokon át tüntetett a tbiliszi utcákon a grúz ellenzék, előbb csak előrehozott választásokat, aztán már a négy éve a „rózsás forradalom” eredményeképpen hatalomra került Szaakasvili elnök azonnali távozását is követelve. Meglepő módon a kormány és az ellenzék politikai céljai között nem fedezhető fel számottevő különbség.

Az 1991-ben függetlenné vált szovjet köztársaság, Grúzia (Georgia) elmúlt másfél évtizedét nem jellemezte különösebb politikai stabilitás. Először a törvényesen megválasztott Zviad Gamszahurdia elnököt fosztották meg hatalmától véres puccsal, majd csaknem három éven át polgárháború dúlt a Kaukázuson túli mintegy 5 millió lakosú országban. Azután Eduard Sevardnadze volt kommunista pártvezető, később a peresztrojka időszakának szovjet külügyminisztere jelentkezett a nemzet megmentőjének szerepében: 1995 után két ízben is köztársasági elnökké választották. Mint nagy tapasztalatú államférfinek, volt elegendő politikai érzéke ahhoz, hogy ne feszítse a végsőkig a húrt, amikor 2003-ban a rendszerével elégedetlen tömegek az úgynevezett „rózsás forradalomban” felkeltek ellene, és önként távozott az államfői székből. (Ennek köszönhetően azóta is Grúziában élhet: az emlékiratain dolgozik.) Ezután a Kijevben és New Yorkban tanult jogászt, Mihail Szaakasvilit választották elnökké. Most az ő hatalma ellen vonult az utcákra tüntetni, és bár csökkenő intenzitással, de lapzártánk idején is tiltakozik a grúz ellenzék.
Ennek az ellenzéknek az élén javarészt Szaakasvili egykori harcostársai állnak. Ha igaz az, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, úgy ez alól - a jelek szerint - a rózsás forradalom sem kivétel. 2005-ben igen furcsa körülmények között életét vesztette Zurab Zsvanija miniszterelnök. Szaakasvili kiadta az útját a külügyminiszternek, a párizsi emigrációból korábban általa hazahívott Szalome Zurabisvili aszszonynak, Fejtő Ferenc egykori tanítványának. Azután Iraklij Okruasvili védelmi minisztert menesztette a kormányból. A mostani események éppen az utóbbi letartóztatásával kezdődtek.
Okruasvili ugyanis, aki közben a Mozgalom az Egységes Demokratikus Grúziáért néven ellenzéki tömörülést hozott létre, az Imedi televízió csatorna egyik adásában korrupcióval vádolta meg Szaakasvilit. Az ügyészség ekkor hirtelen rájött, hogy a volt védelmi miniszter a korrupt, aki visszaélt hatalmával, zsarolt és pénzt mosott. Letartóztatták, majd úgymond őszinte vallomása fejében szabadlábra helyezték. Ezután Okruasvili eltűnt szem elől, a grúz hatóságok állítólag erőszakkal feltették egy Németországba induló repülőgépre (akárcsak annak idején a KGB Szolzsenyicint). Az Imedi gazdája, az ellenzéket támogató milliárdos, Badri Patarkacisvili gyorsan eladta a csatornát amerikai médiamágnás kollégájának, Rupert Murdoch-nak, hogy erre a televízióra ne tehessék rá a kezüket a tbiliszi hatóságok.
A történet természetesen zavaros, de nem kevésbé, mint maguk az események, amelyek ezután következtek be a grúz fővárosban. Előbb Okruasvili hívei vonultak tiltakozva a parlament elé, majd a követező napokban csatlakoztak hozzájuk egyéb ellenzéki erők (a Munkáspárt, a Köztársasági Párt, a Néppárt, a Grúzia Útja Párt stb.) támogatói is. Vidékről gépkocsin, autóbuszon, vonaton tízezrek érkeztek Tbiliszibe, hogy hangot adjanak követelésüknek. A Parlament előtti téren és a Rusztaveli sugárúton egyes becslések szerint a százezret is elérte a tüntetők száma. Eleinte azt követelték, hogy a jövő ősszel esedékes parlamenti és elnökválasztás időpontját hozzák előre jövő tavaszra. A közismerten heves természetű grúzok hangulata azonban tovább ívelt felfelé, a jelszó ekkor már ez volt: „Misa, cadi, cadi!” Vagyis azt ajánlották Szaakasvilinek, hogy azonnal takarodjon. Egy kis csoport még a parlament épületét is megpróbálta elfoglalni. Szerda reggel a rendőrség szétkergette a szakadatlanul tüntetők egy kis csoportját, többeket letartóztattak. Az ellenzéki vezetők polgári engedetlenséggel fenyegetőznek; néhányan közülük éhségsztrájkba léptek, amit addig akarnak folytatni, amíg Szaakasvili nem távozik. Hogy aztán valóban ki is tartanak-e addig, az fölöttébb kérdéses, mivel lehetséges, hogy Grúzia az eredeti terveknek megfelelően csak egy év múlva választ új elnököt, vagy - és teljességgel ez sem zárható ki - éppenséggel akkor is majd a jelenlegit választja újra.
Tulajdonképpen mit akar a grúz ellenzék? Az életszínvonal emelését, a korrupció visszaszorítását, az Európai Unióhoz való további közeledést, az ország mielőbbi NATO-tagságát, a szeparatista Abházia és Dél-Oszétia elszakadásának megszüntetését. És mit akar a jelenlegi hatalom? A rózsás forradalom óta a korrupció - mértékadó nemzetközi szervezetek felmérése szerint - érezhetően csökkent. A lakosság többsége ugyan ma is szegény, mindamellett a nyomorszint alatt élők aránya 2001 óta 51 százalékról 24-re csökkent. Szaakasvili kezdettől fogva szorgalmazza az európai integrációhoz való közeledést. Grúzia, amely egyébként a lehetőségeihez mérten nagy létszámú kontingenssel van jelen Afganisztánban és Iránban, állítólag két éven belül a NATO tagja lehet. Az elnök és környezete minden tőle telhetőt megtesz - igaz, főként az abház és a dél-oszét szeparatisták erőteljes orosz támogatása miatt egyelőre teljesen eredménytelenül - az elszakított országrészek visszaintegrálásáért.
A fő célokat illetően tehát nem mutatható ki számottevő különbség az elnöknek, illetve ellenzékének programja között. A GDP tavaly 8,8 százalékkal nőtt - ennél többet a hatalommal szembenálló pártok sem ígérhetnek. Az ellenzék ugyanúgy szeretné látni a grúz borok oroszországi importtilalmának felfüggesztését, az utolsó orosz katonai támaszpont megszüntetését, illetve az orosz békefenntartók mielőbbi távozását, mint Szaakasvili. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a „Misa, takarodj!” álláspont hívei és a jelenlegi államfő között elsősorban személyi, illetve hatalmi harc folyik, amit alighanem még a grúz helyzet destabilizálásában érdekelt orosz politika is fűt a maga eszközeivel. Igaz, Okruasvili legújabban már Hitlerhez hasonlítja Szaakasvilit és nemcsak korrupcióval, hanem politikai ellenfeleinek meggyilkoltatásával is vádolja, ami persze, ha bebizonyosodik, súlyos vád.
Egyelőre nem mérhető fel egyértelműen, hogy a grúz lakosság mekkora része áll ki az azonnali hatalomváltás mellett, és az sem, hogy milyen módon próbálja ezt elérni (bár úgy tűnik, néhány forró fejű kivételével békés eszközökkel). A hatalmi egyensúlyról, az államfő helyzetének kétségtelen megingásáról azonban elárul valamit, hogy Nino Burdzsanadze asszony, a parlament elnöke, aki korábban Szaakasvili feltétlen híve volt, immár mintegy az elnök és az ellenzék közötti közvetítő szerepében igyekszik feltűnni.