Vissza a tartalomjegyzékhez

Bereczki Enikő
Örök kamaszok
Kortünet a Pán Péter szindróma

Ki ne ismerné Pán Péter, a felnőni nem akaró gyerek történetét? A brit gyerekek „Ludas Matyija”, egy repülő kisfiú meséje, aki elviszi kis barátait Sohaországba, ahol a gyerekek soha nem nőnek fel. A tudományos világ erről a klasszikus gyermekirodalmi hősről nevezte el azt a jelenséget, amikor valaki eldönti: örökre gyerek marad, nem vállalja a felnőtt élet kihívásait. Az ilyen emberek Pán Péter szindrómában szenvednek.

Idén nyáron a Napvilág Kiadó Kft. gondozásában megjelent Új ifjúság című tanulmánykötetben Somlai Péter akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár munkatársaival azoknak a fiataloknak a csoportját vizsgálta, akik elmúltak már húsz vagy akár harminc évesek is, már nem gyerekek, de nem is felnőttek. Ők alkotják - megfogalmazásában - az „új ifjúságot”, azt a nemzedéket, amely húzódozva és bizonytalanul hagyja el a kamaszkort. A tanulmány írói szerint a mai fiatalok nagy része ilyen.
Az ifjúságkutatók egyenesen korszakváltásról beszélnek, melyben az egykori klasszikus gyermekkor-serdülőkor-felnőttkor-időskor életszakaszmodellt újra kell értelmezni, ugyanis a modern korra jellemző életforma új életstílusokat és szociális szerepeket produkál. A serdülőkor és a felnőttkor közé beékelődött időszakot a tudományos életben posztadoleszcencia néven ismerik (azaz utóserdülőkor - poszt: után, adoleszcencia: serdülőkor).
Szociológusok szerint a korhatárok kitolódásának hátterében az elmúlt évtizedekben bekövetkező társadalmi modernizáció, a hatékony piacgazdaság és az ezzel együtt járó életszínvonal-növekedés és az iskolázottság felértékelődése áll. A hosszabb tanulási idő és az egyre kitolódó munkavállalás miatt kialakult egy olyan életszakasz, amit a felnőtt státusz jogainak és kötelességeinek késleltetett felvállalása jellemez. Dr. Túri Zoltán klinikai szakpszichológus szerint az elhúzódó serdülőkor problémája különösen az értelmiségi pályára készülőket sújtja: „Ha nagykorúságát elérve valaki anyagilag önálló akar lenni, legtöbbször életszínvonalának akkora zuhanását kellene elszenvednie, ami alig elviselhető. Az egzisztenciálisan beérett szakember - belgyógyász, ügyvéd stb. - a negyvenes éveit taposva furcsa ellentmondásban él: egyrészt felelős szakember, másrészt még mindig otthonról támogatják, ha valami jelentősebb kiadása, beruházása van. Felnőtt és gyerek egyszerre.”
Az amerikai felnőtteket vizsgálva Diane West írónő a kortársait hibáztatja azért, hogy képtelenek megfelelő szerepmodelleket állítani a fiatalok elé. A Newsweek című magazinban megjelent interjúban West úgy nyilatkozik, hogy az Egyesült Államokban a második világháborút követő béke és prosperitás volt az az időszak, amikor a felnőttek elkezdték „majmolni” a tinédzsereket. A mai felnőttek elveszítették magabiztosságukat, és lemondtak szülői felelősségükről, gyakran ruházzák másokra a gyermekgondozással és -neveléssel járó feladatokat, továbbá elvárják, hogy egy szülő, társ, testvér, rokon, nagyszülő átvállalja a döntéssel járó terheket.
Ha lélektani szempontból keressük a Pán Péter szindróma kiváltó okait, akkor a kamaszkorba kell visszamennünk, ahonnan az „örök kamaszként” is emlegetett kortársaink nem hajlandók kilépni. Dr. Hajduska Marianna pszichiáter, pszichoterapeuta vizsgálódásában a Pán Péter típusú emberek általában olyan férfiak és nők, akik még érett felnőttkorukban sem váltak le a szüleikről. Ennek hátterében állhat az önbizalomhiány, félelem az önállóságtól, a harctól, a kortársak kritikus megjegyzéseitől. De a pszichiáter szerint leggyakrabban a túl szoros vagy túl zárt családok a felelősek. A European Quality of Life Survey adatai szerint a volt szocialista országokban a fiatalok nagy hányada él együtt a szüleivel, sőt a fiatalok partnereikkel, házastársaikkal és gyermekeikkel együtt maradnak továbbra is a szülői házban.
Sok szülő gyermeke felnőtté válásakor úgy érzi, nincs többé célja az életének. Két fő irányvonal figyelhető meg, amikor a „fészek üresen marad”. Dr. Pusztai Éva tanulásmódszertani tréner szerint némely szülőre - az esetek többségében az apákra - jellemző lehet ilyenkor az erőszakosság. Úgy gondolják, hogy a gyermek anyagi támogatása, a taníttatásával, étkeztetésével, ruházkodásával járó terhek viselése feljogosítja őket arra, hogy fiaikat vagy lányaikat tulajdonuknak tekintsék. Pusztai szerint az ilyen szülő gyakran annyira erőszakos, hogy a gyerek csak a két véglet közül választhat: vagy teljesen szakít a szülővel és elhagyja, vagy előbb-utóbb átveszi annak agresszivitását. Az anyák igyekeznek visszacsalogatni gyermeküket, néha még testi tüneteket is színlelnek, hogy bűntudatot ébresszenek a már külön élő gyermekben. Verena Kant svájci pszichote-rapeuta Engedd el őket, és találj magadra: Leválás gyermekeinkről című könyvében a szülőktől elköltöző, leváló gyerekek miatti szomorúságot gyászhoz hasonlítja. Hangsúlyozza, hogy a családi ház kiürülését egy új életszakasz kezdetének kell felfogni.
Az egyre jobban elhúzódó pubertáskort vizsgálva nem szabad figyelmen kívül hagyni a média- és reklámipar célirányos infantilizáló hatását. Az iskolapadból kikerülő, élmény- és bulikul-túrán felnevelkedett ifjúság magatartását és életstílusát több pszichológus jelenorientáltsággal jellemzi. Az ilyen fiatalokból hiányzik a megállapodásra és biztonságra törekvés. Ez a tendencia azonban nem kedvez sem a tartós párkapcsolatok kialakulásának, sem a szülői szerepvállalásnak. Egy fiatal egyedülálló nők párkapcsolati esélyét vizsgáló kutatás szerint a fiatalok nehezebben szánják rá magukat a házasságkötésre, mint néhány évvel ezelőtt. Szembetűnő, hogy - noha a harmincas férfiak közül kétszer annyian halasztják a házasságkötést, mint a korosztályba tartozó nők közül - mégis mind a harmincas nők, mind a harmincas férfiak negyede jelenleg egyedülálló.
Kiss Viktor politológus találóan hu-nédzsereknek, azaz huszonéves tinédzsereknek nevezi az „öreg kamaszokat”, és az Egyenlítő című folyóiratban megjelent tanulmányában a következőképpen összegzi benyomásait: „Fo-gyasztanak, de lenézik a »fogyasztói társadalom melléktermékeit«. Hitelkártyára vásárolnak, és fittyet hánynak a »protestáns etikára«, szüleik megtakarításra és biztonságra alapozott életfelfogására. »Valahogy csak lesz«, mondják, és könnyelműen aláírják a személyi hitelt (...). Extrémek, hedonisták, de nem önpusztítóak és vadak. Felnőttnek gyerekesek, gyereknek felnőttek.”