Jirí Menzel régi ismerősünk. Figurái, az ott látott kacagtató és megindító
élethelyzetek a közép-európai kisember kifelé is érthető rajzolatai. Bár Menzel
szerzői filmesnek tekinthető, filmjei cseppet sem elvontan láttatják a
hatalmasságok árnyékában boldogulni vágyó kisembereket. A világhírű cseh rendező
sokadszorra járt nálunk, most éppen az idei Moziünnep és új filmje, az Őfelsége
pincére voltam bemutatója alkalmából.
Jirí Menzel, a legtöbbre tartott cseh rendező a Puskin moziban kissé fáradtan
ül, és banális egyszerűséggel beszél. Többnyire új filmjéről kérdezik - majd’
minden tizedik cseh már látta, harmincöt országba eladták, két díjat elnyert
vele. Pár, máskor is hallott szót ejt magáról, újat nemigen tudunk meg tőle.
Lehet, hogy ennyire ismerjük? A teremben ünnepi a hangulat, nagy tekintélynek
kijáró. Menzel itthon van közöttünk; elmondta rég, most is elmondja. Színészként
is szerepelt számos magyar filmben, rendezett több színdarabot nálunk, és Szabó
Istvánt („majdnem ikertestvérem”) különösen kedveli. Szerepeltek is egymás
filmjeiben. Ő legutóbb a Rokonokban, most Szabó mágnást alakít nála pár rövid
képben. Hallgatjuk, nincsenek csavaros, pláne kényes kérdések. Úgy tűnik,
mindenki tisztában van a „mester” életművével. Vagy tart közismerten egyszavas
válaszaitól. Akárhogy is, ilyen, ha legenda telepszik le körünkben…
Jirí Menzel életműve nagyrészt Bohumil Hrabal „köpönyegéből” bújt elő. A rendező
az író barátjaként ráérzett a hrabali életszemlélet (mert van ilyen) ízére. Bár
a jeles regényekből készült filmek többnyire az igényes olvasnivaló halványabb
kivonatai, nem így Menzelnél. Hisz például a Sörgyári Capriccio Pepin bácsiját -
az énekelve ordító kedves alak - könyv és film egymást erősítve éltette nem is
egy nemzedék lelkében. Hrabal mondataiból így lettek idézhető poénok - a
nyolcvanas években még nem Tarantino szövegeit majmolták gimis körökben.
Keleti újhullámosok
Jirí Menzel a hatvanas évek újhullámos nemzedékével indult, amely
Nyugat-Európában (és nem csak Franciaországban) a filmezés elmozdulását
jelentette a világháború előtti műfajoktól (krimi, western stb.) a rendező
személyes látásmódját hangsúlyozó szerzői, vagyis művészfilmek felé. Mint sok
más mozgalom, Kelet-Európában ez is más értelmet nyert: a szerzői film leginkább
a kódolt politikai-etikai mondandók csomagolóanyaga lett. Jancsó Miklóstól
(Szegénylegények) a lengyel Andrzej Wajdán át (Hamu és gyémánt) a később nagy
sikerű amerikai filmeket „gyártó” cseh Milos Formanig (Tűz van, babám!) a
szovjet blokk hol elnyomó, hol szánalmas, de mindenképp állott légkörét sikerült
ily módon megragadni. Tény, hogy ezeket a műveket ugyan üzenőfüzetként lesték a
keleti blokkban, de az elnyomott társadalmakra katalizátorként nem tudtak hatni.
Megmaradtak vájt fülű értelmiségiek belső összekacsintásának. Menzel viszont már
akkor érthetőbb, nagyobb közönséget megragadó filmeket csinált a rá jellemző
iróniával és képi humorral, ami sikerének máig a kulcsa.
Menzel faluja
Az is egyedi Menzelnél, ahogy filmjeiben a tipikus cseh ember karakterét
hitelesíteni tudja. Nyilván egy - ez esetben inkább pozitív - sztereotípiáról
van szó, melyhez a joviális, derűsen sörözgető, knédlit ebédező, a hatalmat
csakúgy, mint a hősiességet és az önfeláldozást kerülő életfelfogás tartozik. No
és persze a világ apró dolgainak bölcselkedő szemlélése, ami már feltűnik Svejk
alkatában, és lesz alaptípussá Hrabal figuráinál. „Mi csehek nem háborúzunk” -
mondja Jan, az Őfelsége pincére főhőse. A történelmi háttér nem elhanyagolható e
filmeknél, de csak mint tisztes mellékszereplő. Bár a hangsúly a közösségeken
belüli viszonylatokon van (Az én kis falum, Hóvirágünnep), azért mindig akad egy
másik olvasat is. Így az Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok a
forgalmistafiú finom jellemábrája mellett partizánfilm is. A Pacsirták
cérnaszálon pedig egy klasszikus szerelmi történeten és a rabságban megélhető
kis szabadságok példázatán túl a „béketábor” mini sztalinizmusainak tükre. Ám
1969-ben, mire elkészült, a prágai tavasznak vége lett, s a baráti tankok nemrég
hagyták el a Vencel teret. Így a film, ami a cseheknek olyan, mint nekünk A
tanú, húsz évre dobozba került. Pont kétszer annyi időre, mint Bacsó filmje.
Talán mert szereplői közt jó néhány Pelikán József-szerű alkatot láthatunk...
Sör és más élvezetek
A legtöbb Hrabal-feldolgozás egy kissé gátlásos, törékeny, csetlő-botló ifjú
jellemfejlődése. Többször is Vaclav Neckár, a népszerű cseh énekes alakította e
karaktert, de a Bán János játszotta féleszű kocsikísérő is emlékezetes volt Az
én kis falumban. Jan, az aprócska szőke pincér alakját az Őfelségében Ivan
Barnev bolgár (Menzel ott is rendez) színész kelti életre. Kicsit Forrest Gump
ez a fiú, kicsit Az élet szép szintúgy pincér Guidója. Ám míg azok nemes
eszményekért (és hangsúlyosan másokért) élve rekesztik ki magukból a zord
külvilágot, Menzel hőse a monarchia stílusát vivő cseh nagypolgárság életnívóját
teszi eszményévé. És mindenféle szállodákon, nyilvánosházakon és
kurzusváltásokon át szálldosó tollpiheként el is éri azt. Mottója: „mikor
szerencsétlenség ért, épp az lett az én szerencsém”. Közben mit sem ért hazája
német leigázásából, a (sajnos obszcenitásig részletezett) fajgenetikai
kísérletekből, s még az se alázza, hogy csakis szudétanémet párja protekciója
miatt lesz belőle árja.
Beavatástörténet ez, a tanulságra érdemes figyelni. Mikor Jan a hoszszú
börtönévek után - mert a fentieket azért nem lehet megúszni - új életet kezdhet
az elhagyott romos házban, egy nagy korsó sör mellett (tisztelgés az elhunyt
Hrabal előtt, aki Menzel szerint kérte, hogy sörrel locsolják sírját)
visszaréved sodródásaira, rég eltűnt élvezetekkel sűrített életére. Vélhető,
hogy az Őfelsége pincére voltam összegezése annak, amit a Menzel-Hrabal páros
mondani kíván a világról. Éppen ezért mítoszleépítő (vagy kijózanító?) alkotás.
Nem azért, mert nélkülözi a szép, veretes mondatokat az élet értelméről, az
ember méltóságáról. Hanem, mert a szakmailag igényes és ritkamód fogyasztható
művészet nyelvezetén nem kevesebbet állít, mint hogy ilyesmit egyáltalán nem is
érdemes keresni...