Hetek XI. évfolyam, 32. szám, 2007. augusztus 10.

Amióta Stinggel elénekelte a Desert Rose című fülbemászó, egzotikus hangvételű duettet, a közönség Cheb Mami neve mögött már nem egy éppen futó szappanopera nagymamakorú hősnőjét sejti. A tavalyi Sziget-fesztiválon hazánkban is fellépett európai hírű rai sztárénekes pályája mára a hullócsillag-fázisba ért: az algír-francia dalnok a színpadi csillogásból az igazságszolgáltatás reflektorfényébe került.

Egyik volt barátnője, egy francia fotóriporternő bántalmazásának és fogva tartásának alapos gyanúja miatt először 2006 októberében hallgatták ki Cheb Mamit. A történet korábbra nyúlik vissza, amikor az énekes egy hazai koncertje fotózásához Algériába hívja Isabelle Simont. Az észak-afrikai arab országban való tartózkodása alatt kiderül, hogy Cheb Mami gyermekét várja, mire az énekes ismerősei együttes erővel egyikük házába zárják a nőt, és ott két „orvos” abortuszt kísérel meg rajta végrehajtani - sikertelenül. Franciaországba érve nemcsak a magzat épsége válik bizonyossá, hanem Simon elhatározása is, hogy megszüli a gyereket. Tavaly ősszel szerencsés módon egészségesen világra jött a kislány, és a nyakas édesanya perbe fogta az énekest. A hölgy és a francia ügyészség állítása szerint ugyanis a lidércálomba illő algériai „kiképzés” Cheb Mami felbujtására történt. Az énekes legfrissebb albuma megjelenése kapcsán jött Párizsba ünnepeltetni magát, csakhogy a repülőtéren őrizetbe vették, amikor leszállt az Algírból érkező gépről. A többhónapos előzetes letartóztatásból 200 ezer euró óvadék ellenében szabadlábra helyezték a férfit, aki élt is a lehetőséggel, és sebesen maga mögött hagyva Franciaországot, ősei földjén lelt menedéket.
A negyvenegyedik évét taposó Mami ugyanis Algériában született, Ahmed Khelifati Mohamed néven. Szülei egyszerű gyári munkások voltak, és kilenc gyermeket neveltek. Az akkor nemrég önállósult Algéria egy sajátos fejlődési pályára lépett, mely elegyítette az arab nacionalizmust és az államszocializmus bizonyos elemeit. Ami a családot illeti, mindenkinek keményen dolgoznia kellett. Ahmed a hétköznapokon hegesztett, de alig várta a hét fénypontjait, a gyakori esküvőket, ahol a szereplésre vágyó fiú nagyobb tömeg előtt dalra fakadhatott. Egy rádiós vetélkedő során fedezték fel a tizenéves srác három (!) oktáv hangterjedelemmel hullámzó kivételes hangját, s tizenhat éves korától nem voltak gondjai a lemezszerződésekkel sem. Nemcsak otthon, de Európában is ismert lett a neve, mint a rai stílus ifjú tehetségéé.
Algéria modern kulturális kisugárzásának fő ága a rai zene, amelynek több meghatározó sztárja (így például Cheb, a rai „királya”) is algériai származású. A hagyományosan beduin alapokon álló népzene az arab alapjelleg mellé spanyol, francia és afrikai elemeket is felöltött, de a mai pop-rai műfaj ifjú, (szabatosan: kölyök, „cheb”) képviselői az öregekkel ellentétben már otthonosan mozognak a reggae, a funk, a hip-hop és a soul terén is. Ami egy nyugati embernek a blues, az az algírok életében a rai zene - ebbe beleadtak apait-anyait, fájdalmaikat, vágyaikat, örömüket kevésbé, hiszen arra kevés okuk adódott. Amit nem lehetett kimondani, azt kiénekelték - bár ezt sem lehetett mindig büntetlenül tenni. 1992-ben kezdetét vette a majdnem egy évtizedig tartó, példátlanul véres, közel 150 ezer áldozatot követelő algériai polgárháború. A radikális fegyveres csoportok a ‘90-es évek végéig rettegésben tartották a civil lakosságot, a terror mindennapos volt. A rai énekesekre az iszlám fundamentalisták által kimondott fatva miatt a legtöbb algériai előadó Franciaországba költözött - köztük Cheb Mami is, szinte első fecskeként, még a ’80-as évek végén. Az amnesztia kihirdetését követően már rohan haza koncertezni, bízva, hogy „példájával másokat is hazalátogatásra bátorít”. Fogadott hazájában, Franciaországban közben időnként a rasszizmus ellen is kiereszti hangját, nyilván itt sem érzi felhőtlennek létét.
Mami álmai valahol Zidane szintjéig terjedtek, az 1998-as foci-vb kapcsán örömmel nyugtázta, hogy a „világ legjobb” labdarúgójává lett a földije. „Ugyanez történik a rai zenével Franciaországban” - vízionálta, feltehetően e jövőképben önmagának főszerepre számítva. Jött is az ugródeszka, a zenebűvész társ Sting, aki a „világ legjobb énekhangjainak egyike” előtt tisztelegve kérte fel a közös felvételre 2003-ban. Noha slágerdalukban Mamira jobbára az „ooo, yele e yele” és hasonló vokálok jutottak, ez persze nemigen zavart senkit, és az sem, hogy az esetleges mély mondanivaló a nyelvi korlátok miatt elsikkad.

Négy éve Jacques Chirac francia elnök a rai műfajának a világban való elterjesztéséért Nemzeti Érdemrenddel, a Becsületrend után a legnagyobb állami elismeréssel tüntette ki Cheb Mamit. A sztár azóta apa lett, és a maga részéről mindent elkövetett, hogy gyermeke ne szülessen meg. De ha már megszületett, ő aztán semmiről nem tehet, az egész „a menedzser ötlete volt”, és inkább a „terrorizmus légkörétől” belengett Algéria bíróságán engedi magát kihallgatni, ahol „nem olyan elfogultak, mint a franciák”. A szkeptikusok - mert a fórumok tanúsága szerint ők sem haltak még ki teljesen - álláspontja viszont az, hogy ez csupán egy újabb felvonás az európaiak számára íródó folytatásos tanmeséből, melynek „a vér nem válik vízzé” mondás lehetne a mottója. A „Világ kultúrái, egyesüljetek!” régi-újkeletű jelszó csak nem akarja átírni az életfelfogásokat, a nemzeti tradíciókat, az emberi jogokhoz való viszonyulást, mégha az íróeszközöket a showbusiness állja is.
A történtek hallatán a közvélemény már meghozta az ítéletet: a rajongók, akik eddig kedvelték az érzésektől túlfűtött Cheb Mami lemezeket, most viszolyognak dalai hallgatásától. Akik mégsem, azok mindenesetre most már teljes átéléssel énekelhetik Stinggel a közös slágerdal egy sorát: „I realize that nothing as it seems”, azaz: „Ráébredtem, semmi sem az, aminek látszik… Yele e yele.”