Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár István
Kié az Északi-sark?
Orosz–amerikai–európai vita a felmelegedő jégvilágért

A klasszikus hidegháború idején mindennapos volt, hogy a nyílt tengeren amerikai kémrepülőgépek mélyrepülésben húztak el szovjet hajók fölött. A napokban azonban egy orosz atomjégtörőt fényképezett többször is és nagyon alacsonyról egy amerikai felderítőgép a Jeges-tengeren. Pedig ez a jégtörő nem hadihajó, és semmiképpen sem fenyegeti az Egyesült Államok biztonságát. Igaz, mostani útja végső soron valóban érintheti a NATO-államok gazdasági érdekeit.

1937-től kezdve - a háború éveit leszámítva - mind mostanáig szovjet kutatóállomások működnek a Jeges-tenger úszó jégtábláin: megfigyeléseikkel segítik a gyakorlatilag máig is szovjet monopóliumnak számító, jégtörők segítette hajózást az északi-tengeri úton. 1971-ben egy külföldi újságírócsoporttal magam is jártam az Északi-sark 19 nevű kutatóállomáson, amely jégtábláján éppen a pólus közelében sodródott, és amelyet csak repülőgéppel lehetett megközelíteni. Az ott dolgozó másfél tucatnyi munkatárs részletesen beszélt nekünk munkájáról, ám azt már akkor is sejtettük, hogy nem mindenről. Abban az időben ugyanis az Arktisz jelenségeinek, állapotának kutatása, állandó megfigyelése már nemcsak tudományos vagy hajózási szempontból volt fontos. Mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti legrövidebb útvonalon, egy harmadik világháború esetén erre repültek volna - mindkét irányban - az atomtöltetet szállító bombázó repülőgépek és interkontinentális rakéták. De a sarki jégpáncél alatt rejtve közelíthették volna meg céljukat a hasonló fegyverekkel ellátott tengeralattjárók is.
A szovjetek óriási pénzeket fordítottak a - tudományos és attól elválaszthatatlan katonai célú - kutatásra a már-már mare nostrumnak (saját beltengernek) tekintett Jeges-tengeren.
A hajók kísérésére tucatjával építették a - részben atomerő-meghajtású - jégtörőket, amelyeknek segítségével az északi-tengeri úton négy, sőt még több hónaposra tolták ki a nyári navigáció idejét.
A hidegháború végeztével az Arktisz sokat veszített hadászati jelentőségéből. Megjelent viszont egy új tényező: a sarki óceán fenekén található, állítólag kolosszális szénhidrogénmezők a Csukotka-Murmanszk-Északi-sark háromszögben. A világ szénhidrogén-tartalékainak fogyásával, a kőolaj árának emelkedésével ugyanis a nem túl távoli jövőben valószínűleg még az ebben a térségben olyannyira költséges kutatás és kitermelés is szükségessé és kifizetődővé válhat. Annál is inkább, minthogy a tudósok többségének előrejelzése szerint a globális felmelegedés hatására az állandó jég határa tovább húzódik északra, és akár már 2040-re többnyire jégmentes lehet a szóban forgó tengeri körzet nagy része. Természetes, hogy az Egyesült Államok nem hagyhatja ezt figyelmen kívül.
Az oroszok azt állítják, hogy a Lomonoszov- és a Mengyelejev-gerinc, valamint több más víz alatti hegylánc, amely több mint 3000 méterrel emelkedik ki a Jeges-tenger fenekéről, az úgynevezett szibériai tábla folytatása. Vagyis kontinentális talapzatnak minősíthető, s ily módon - szerintük - orosz tulajdon, saját gazdasági övezetük, amelyet csak ők aknázhatnak ki. 2001-ben Oroszország bejelentette igényét az Északi-sark alatti 1,2 millió négyzetkilométernyi tengerre (tengerfenékre). Az ENSZ azóta sem képes igazságot tenni ebben a kérdésben. Tudniillik az orosz állítás vitatható, és vitatják is. Dánia például a Lomonoszov-gerincet a fennhatósága alá tartozó Grönland folytatásának tekinti.
A kanadai Ellesmere-sziget ugyancsak közelebb van az Északi-sarkhoz és a gerinchez, mint az orosz szárazföld.
A messzi északon található norvég Svalbard szigetcsoportot birtokló Norvégia ilyen alapon szintén bejelenthetné igényét. Ted Neild angol geológus egyszerűen nonszensznek nevezi az orosz követelést.

Július végén pedig éppen az orosz igények tudományos alátámasztására indult el Murmanszkból az Északi-sarkhoz a német Der Spiegel által geopolitikainak nevezett Arktisz-2007 nevű expedíció az Akagyemik Fjodorov nevű kutatóhajón, amelyet a Rosszija nevű atomjégtörő kísér. Fedélzetükön százötven tudós, kutató, tévés és politikus utazik, az expedíció vezetője pedig Artur Csilingarov (kis képünkön), akinek itt mindkét funkciója egyaránt fontos. Ő ugyanis az állami duma elnökhelyettese, de egyben az orosz sarkkutatók szövetségének elnöke is, legendás hírű sarkkutató, akadémiai levelező tag. A két hajó a gazdag szakmai felszerelésen kívül helikoptereket visz a fedélzetén, továbbá két mélytengeri kutatóhajót, amelyeket az oroszok korábban James Cameron Titanic című filmjének forgatásához kölcsönöztek. Ezekkel most minden korábbinál mélyebbre, 4200 méterre készülnek leereszkedni a tengerszint alá. Ezenkívül egy titánból készült orosz nemzeti lobogót kívánnak „kitűzni” az Északi-sark alatt a tenger fenekén, noha maguk is jól tudják, hogy nemzetközi jogi szempontból ennek nincs jelentősége.
A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az északi Jeges-tenger térsége ma sem kizárólag gazdasági szempontból érdekli az oroszokat. Az ő felségterületükhöz tartozó Ferenc József-földön például hadászati nukleáris erők állomásoznak, míg Novaja Zemlján működik nukleáris tudományos-műszaki kutatásaik központi gyakorlótere.
Így tehát érthető az amerikai „kíváncsiság”. Orosz közlés szerint az Egyesült Államok sürgősen egy jégtörőt is vezényelt az Arktisz-2007 expedíció célterületére. És addig is, amíg az odaér, felderítő gépeik mélyrepülésben fényképezik az orosz kutatóhajót és jégtörőt. Hogy aztán ez valóban ad-e nekik valami hasznosat, vagy - mint a „régi szép” hidegháborús időkben - csak az ellenfél idegesítésére szolgál, azt a távoli, tengerpart nélküli Magyarországról fölöttébb körülményes megítélni.