2006. augusztus 8., éjjel 11 óra, a Műszaki Egyetem alagsora. A mentőcsapat
földön fekvő emberekbe botlott. Pár másodperc múlva a füstpokol legbelső
bugyrában három fiatalemberre bukkantak, akiknek az életét már a mentőben sem
tudták visszahozni. Majd’ egy évvel a tragédia után vállalták a beszélgetést a
huszonnégy évesen elhunyt Reppman Károly szülei.
Tihanyi Péter
„Már a második kört tettük a tömlő mentén, miután rájöttünk, hogy
körbehaladunk. A kijárat sehol, a levegőnk meg elfogyott. Ahogy meghallottam a
mellettem lévő kollégám halálhörgésszerű levegővételét, rájöttem, hogy csapdába
kerültünk” - Kiss László tűzoltó ezredes, a mentés vezetője.
Anya: - Reggel elindult itthonról a szolgálatba, mint máskor:
„Sziasztok, elmentem.” Délután fél négykor még hívott engem: „Épp megjöttünk a
munkából. Szia mami, mit csináltok?” Soha nem hívott még, hogy ezt megkérdezze,
azt mondja, azért hív, hogy szóljon, később jön, mert tovább tart a szolgálat.
Mondom neki a telefonba, éppen megjött apád is, és eszünk. „Én is azt csinálom,
sziasztok” - és letette a kagylót. Ekkor beszéltem vele utoljára.
Önt hogy szólította?
Apa: - Mióta megszületett az unokánk, papa voltam én is, előtte meg
apámnak szólított. Tisztelettudó gyerek volt, nem csak velünk, mindenkivel;
szépen éltünk, szép család voltunk. Mikor a gyerekek, az unokák és az egész
nagycsalád itt voltunk együtt, azt nem cseréltük volna fel a világ egyetlen
programjával sem. Ezek voltak az ünnepnapjaink. Eleven gyerek volt, néha csibész
is.
Mindig tűzoltó akart lenni?
- Nem. Megkapta a katonai behívót, de nem akart bevonulni, elment a
székesfehérvári önkormányzathoz, és arra hivatkozva, hogy hívő - katolikusok
vagyunk -, polgári szolgálatot kért. Így került ide, Válra. Ő volt az első
polgári szolgálatos 2000-ben. 2002 augusztusában leszerelt, és szeptemberben
szerelt föl a fővárosnál.
Más szakmája is volt?
- Központifűtés-, gáz- és csőszerelő volt. Mindkét nővérének a háza is itt van a
faluban, közel az erdőhöz, mi építettük szinte. Úgy terveztük, hogy ősszel
felújítjuk a saját házunkat is, elég nagy ahhoz, hogy ha Karcsi megnősül, ők is
itt lakjanak. Hátul kialakítottunk számára egy nagy műhelyt, hogy szabadon
dolgozhasson. Ügyes volt, úgy hegesztett ahogy kevesen, nagyon szerették a
faluban is. Gyönyörű görgős kapukat tervezett.
Hogyan tudták meg a halálhírét?
Apa: - Előző este tízkor lefeküdtünk, tévét se néztünk, mert fáradtak
voltunk. Minden reggel négykor kelünk, a feleségem megfőzi a kávét, beszélgetünk
kicsit, és ötkor visz a munkahelyre a busz. Negyed öt körül kávéval a kezében
mondja a feleségem, hogy megállt egy nagy mentő meg több tűzoltóautó a ház
körül. Az első pillanatban semmit sem sejtve kimentünk a teraszra megnézni, mi
is ez a karaván. Csíkos öltönyben, tehát tábornoki ruhában álltak többen a
kapuban. Akkor a feleségem azt mondja, te jó Isten, nagy baj van, mert a Karcsit
mentővel hozták haza.
Anya: - Azt hittem, hazahozták, mert megsérült. Odarohanok a kapuhoz,
kérdem, mi történt, hol van a fiam? Erre az egyik csíkos ruhás bemutatkozott.
Bende tábornok úr volt, a tűzoltóság parancsnoka, de ijedtemben nem hallottam,
mit mond. Mondom neki: „Na, hát hozzuk be a fiamat a mentőből!”, de senki nem
mozdult és nem szólt egy szót sem. Majd kérték, hogy menjünk be a házba.
Bementünk. De ott is csak álltunk. Rémülten néztem hol a férjemre, hol a
tábornokra. Mire ő: „…a fiuk szolgálatteljesítés közben életét vesztette…”
Apa: - …később a feleségem… hangosan zokogott, én… halkan. Percek után
folytatta a tábornok: „Hárman vesztek oda, hősi halált haltak.” Ennyi volt a
hajnal. Senkinek nem kívánom. Félek, hogy soha nem fogjuk tudni földolgozni.
Várjuk haza a mai napig, noha tudjuk, hogy halott. Várjuk, mikor lép be az
ajtón, mikor mondja, táskával a vállán: „Szia mami, megjöttem.” Ezt szó szerint
értse.
Hadd kérdezzem meg, a részvétemet maximálisan kifejezve, nem gondolják, hogy ezt
az embertelen tragédiát valamilyen módon mégiscsak le kéne zárni? Hiszen úgy
tűnik, egyre elevenebb és kínzóbb az emlék, valahányszor csak szóba hozzák.
Apa: - Tudja, nagyon szerettem beszélni, ugyanúgy, mint a fiam, de azóta
képtelen vagyok rá, már a munkatársaimmal sem tudok miről. Rossz gondolatok
lepik el sokszor a fejemet, hogy annak a másiknak a húszéves fia élhet, az enyém
meg nem.
„Mitől maradtam én életben, és nem ők. Ők rosszabbak nálam? Nem
gondolnám. Hát akkor? Mi lehet e mögött? Milyen igazság szerint működik az élet?
Eddig természetesnek vettem, hogy szolgálat után haza megyek, és a szeretteim
várnak. Ma már egyik sem természetes.”
Kiss László tűzoltó alezredes.
Anya: - De hiába mondják mások is: van még két lányotok, adjátok nekik
a szereteteteket, ez nem így működik. Annyira hiányzik az életünkből, hogy
egyszerűen nem tudjuk, hogyan tovább.
Úgy tudom, Bende tábornok úr is és a váli önkormányzat is maximális részvétet és
segítőkészséget mutatva közeledtek önök felé.
- Jól tudja. De attól még éget a tűz, a magány, az értetlenség, a fájdalom.
Ennél értelmetlenebb halál a világon nincs.
Ha Karcsi a halálával emberi életeket tudott volna megmenteni, könnyebb lenne a
hiányát elviselni?
- Nem tudjuk, lehet, hogy nem.
Apa: - Végigpörgetem az együtt töltött időt, elmentünk például fát szedni
az erdőbe, vágtunk vagy százötven köbmétert. Azt mondja: „Apám, álljunk meg.”
Elszívott egy cigit, kettőt. Mondom: „Te, hát dolgozzunk is már.” „Ne félj,
apám!” - akkor aztán nekiugrott. Jól tudott bánni a láncfűrésszel. Vágta a
hatalmas fatörzseket: ez így dől, az úgy, ez erre dől majd, az meg arra. Harminc
fából esetleg egy, ha más irányba dőlt, mint ahogy mondta. Mikor pakoltuk a
törzseket a kocsira, azt mondja nekem: „Na apám, meg vagy elégedve velem?”
Csillogott a szeme az örömtől, az enyém meg a büszkeségtől. A laktanyát most a
tiszteletére Reppman Károly Tűzoltólaktanyára keresztelték. Meg aztán a költő
Vajda János, a festő Kokas Ignác után Karcsi is Vál díszpolgára lett.
Anya: - Bár ne lett volna.
Apa: - Megélt a fiunk egy másik poklot is, de azt túlélte. 2003. november
13-án tűz ütött ki a Nyugati aluljáró metróalagútjában, onnan köhögve,
fuldokolva ugyan, de kitaláltak és kijöttek.
Anya: - Ahogy beszélgetünk, és visszagondolok az életére, sok olyan terv,
ötlet volt benne, amit ugyan elkezdett, de valahogy nem tudta befejezni. Mondta
is sokszor: „Mami, én semmit nem tudok befejezni.” Tervezték, hogy a kislány
ideköltözik, újraparkettázták a szobát, ahol laktak volna. De körben a
szegélyeket nem rakta le. Aztán, amikor elment szolgálatba, azt mondta:
„Hagyjátok mami, majd én befejezem.” De nem tudta. Kedden elment, és már nem
jött haza.
Apa: - A legérdekesebb, aminek persze csak a halála után tulajdonítottunk
jelentőséget, hogy 1996-ban itt a terasz mellett csináltunk betonból egy új
aknafedelet, mert a régi beszakadt. Kibetonoztuk, és mikor kezdett száradni, ezt
véste bele egy szöggel: „1996. augusztus 8. Én soha semmit nem tudok befejez…”