Vissza a tartalomjegyzékhez

Cseri
Mindenhatóság

A hivatal komor és barátságtalan épülete előtt állok. Belépek, az ajtón túl három fegyőr fogad. Szúrósan fürkésznek, különösen a kopasz, hajszálon múlik, hogy nem fordulok vissza. „Bocs, hogy élek, ígérem, nem fordul elő többet” - mondanám, ekkor azonban a kicsi kétmázsás hozzám fordul: „Mit parancsol?” - kérdi szájából két pohár szürkebarát. Röviden tisztázzuk, továbbmegyek, gombot nyomok, sorszámot kapok. Bent néhány tucat adóalany ül bevallásra készen, fegyelmezetten, türelmesen. Cetlim két ablakot jelöl számomra, előttem várakozó nincs. Az ablak mögött sincs. Még tíz perc múlva sincs!

Óh, de jön már, mit jön, vonul! Hirtelenszőke hölgy érkezik fekete miniszoknyában, s fekete neccharisnyában, alig több ötvenöt évesnél. Tartásán látszik, hogy a reá testált hatalom komoly nyomással nehezedik a nyolc elemi és két tanfolyam alkotta fundamentumra. Méltóságteljesen helyet foglal, majd úgy marad jó tíz percig. „Mire számíthatok nála?” - tépelődöm arcát fürkészve, próbálok a ráncok között olvasni. Hasztalan. Karaktere nagyon mélyen van. Szemüveglencséje rétegelt, mint egy katedrális kapuja, mélyére nem látni. Közben ugyanúgy ül, már jó ideje, nem mozdul, arcizma sem rándul: nincs már neki. Úgy tűnik, talán lement alfába. Aztán egyszer csak megmozdul. De nem kapkodva, hanem, mint ki hosszú, mély álomból révedez. Elnyújtott mozdulattal a gombot célozza.
A számom jelenik meg a kijelzőn, odapattanok az ablakhoz. Köszönök, méla undorral felém fordul, majd valami köszönésszerű biccentéssel rám emeli a két kajütablakot.
Tekintete beszédes: „Na ide figyelj, te pitiáner, adócsaló kis gazember! Ha tudnád, mennyire úútállak, nem toltad volna ide azt a puhány pofádat!” Beveszi papírjaimat, majd fürgén asztalára helyezi, gyakorlott mozdulatait piaciparfüm-illata lengi körül, igazi szagember.
A beadványomat olvasva kérdi:
- Anyja neve?
- Rózsika néni - próbálom a feszültséget derűvel oldani.
- Azt meg hogy becézik? - kérdi, és a rettenetes az, hogy komolyan. Aztán továbblép:
- No és mikor? - folytatja, közben tolla kiesik a kezéből, át a párkányon, éppen elém, felkapom, felé nyújtom:
- Az öné? - kérdem.
- Nem, az enyémet leejtettem - válaszolja, aztán a lényegre térünk.
- Kérem, én szeretnék… - fogok bele.
- Mér’, ki maga?
- Én kérem…
- Mán mit kér maga folyton?
Most letisztultabb retorikával próbálkozom:
- Átolvasná a beadványomat? Pénz jár vissza!
- Na persze, úgy nézek ki talán, mint egy fejőstehén?
Megpróbálom veretesen:
- Tisztelettel, én ugyan nem szeretnék konkolyt vetni az adózás tiszta búzájába…
- Mé, maga kistermelő?
A pénzem egyre veszélyesebben száguld a reménytelenségbe. De csitt, az asszony szól:
- Mit is akar maga? Pénzt? Na, hagy kérdezzek mán valamit, de csak úgy kvázizósan. Maga még a mikulásban is hisz? - s közben röhög.
Most komolyan megijedek tőle. Fogai, mint Stone-henge. Érzem, a bűn lassan hatalmába keríti indulataimat, de nem hagyom! Már-már mondanék valami kedveset neki, ekkor azonban rendkívüli dolog történik: megszólalnak a terem hangszórói: „Figyelem, kedves kollégák, az ingyenes szemvizsgálat a második emeleten most kezdődik!”
A toll abban a szögben röppen ki a kezéből, amelyben a hirdetés szövegének utolsó betűje érte, majd oly fürgén pattan fel a székéről, mint utoljára talán úgy negyven évvel ezelőtt, és egyszerűen eltűnik.
Én pedig reménytelenül bámulok az üres székének ülőkéjére hajtogatott szürke lópokrócra, miközben két irodalmi remekmű címe jut eszembe: Az „Elveszett illúziók”, valamint a „Hasfelmetsző”.