Vissza a tartalomjegyzékhez

Rákóczi István
Elnökök párbaja
Bush-körút Latin-Amerikában

Felemás fogadtatásban részesült latin-amerikai körútján George W. Bush amerikai elnök. Az elmúlt években radikális baloldali fordulatot átélt kontinens önjelölt vezetője, Hugo Chávez „politikai hullának” nyilvánította az amerikai elnököt, aki a maga részéről igyekezett barátságos hangot megütni a térség mérsékeltebb vezetőivel. A tét politikai és gazdasági szempontból is igen jelentős Amerika számára, nem beszélve arról, hogy a közel-keleti nehézségek ellensúlyozására is jól jönne Bush elnöknek a külpolitikai siker.


Bush-ellenes tüntetők néznek farkasszemet a rendőrökkel Sao Paulo-ban
Fotó: AP

Boksznyelven szólva az első két menet elég szoros volt, enyhe venezuelai előnnyel. A baj Bush számára akkor kezdődött, amikor még be sem szállt a ringbe: egy, a kormányzata által kiadott Latin-Amerika-beszámoló ugyanis feleslegesen nagy vihart kavart. A Latin-Amerikától az emberi jogokat számon kérő dokumentum szinte „automatikus” kiadását talán jobb lett volna az elnöki látogatás utánra időzíteni. Más elemzők szerint kár, hogy az útra csak sokévnyi késéssel került sor, amikorra a térség már úgy vélhette, hogy végképp leírta a nagy szomszéd, és amikorra az Egyesült Államok árnyékában kialakult egy radikális jenkiellenes blokk.
Hugo Chávez venezuelai elnök első „mélyütése” az volt, hogy a Bush-körúttal egy időben maga is látogató körútba kezdett, amivel az amerikai elnököt szinte „lelopta” a helyi tévéképernyőkről. Az amerikai elnök régóta húzódó körutazásának második állomására, Uruguayba érkezve azt tapasztalhatta, hogy míg ő a kellő mértékletességgel nyilatkozik, addig a Plata folyó túlpartján, az argentínai Buenos Airesben ellenfele egy több tíz-ezres futballstadionban tartott „antiimperialista nagygyűlésen” éppen kirohanásokat intéz ellene. „Bush ma csak egy politikai hulla” - harsogta Chávez, aki kétségkívül médiaképesebb ma Argentínában, mint egy feszélyezett amerikai elnök, aki azt az állítást próbálja megmagyarázni, miszerint „minden országnak megvan a saját régiójában a maga demokrácia-deficitje”.
Ez utóbbit a brazil elnök mondta, akit észak-amerikai kollégája mégis sietett „tisztelt és szeretett barátomnak” titulálni, amire persze jó politikai okai és gazdasági indokai is voltak. Lula da Silva Brazíliája ugyanis mára az Egyesült Államok után a második legnagyobb biodízeltermelő az Újvilágban. A két ország most arról állapodott meg, hogy a cukornádból, szójából és más növényi alapanyagból készült etanol számára egy ahhoz hasonló kereskedelmi szervezetet hoznak létre, mint amelyet Venezuela létesített, hogy azon keresztül a kőolajbevételek hasznából bátran játszhassa el a térség országaiban a „gazdag nagybácsi” régebben Észak-Amerikára kiosztott szerepét.
Azon nincs mit csodálkozni, hogy az exforradalmár Daniel Ortega Nicaraguája felsorakozott Hugo Chávez „21. századi szocializmusa” mögé, ami nem több mint réges-régi baloldali populizmus, újgazdag kiadásban. Az inkább elgondolkodtató, hogy az ideológiai előd, Kuba közelében két olyan új karibi ország - Jamaica és Haiti - meglátogatása is szerepelt a venezuelai elnök programjában, ahol látszólag sem a nyelvi, sem pedig a politikai rokonság nem indokolta ezt a közeledést. Jamaica most csatlakozott a Petrocaribe megállapodáshoz, aminek a másik szigetország, a nyomor és korrupció melegágyaként számon tartott Haiti már új elnökének hatalomra kerülése, 2006 májusa óta tagjává vált. Az előbbi egy venezuelai gázkitermelési befektető által, az utóbbi egy 200 millió dolláros humanitárius keretsegély formájában részesül abból a jótéteményből, amit a „szolidaritási áron szállított” kőolaj Nicaragua számára is jelent.
Úgy tűnik - bár a kontinens egészét tekintve fej-fej mellett áll a két politikus a népszerűségi listán -, hogy Chávez rövid távú ígéretei egyelőre jobban csillognak, mint Bush megalapozottabb, de csak középtávon hasznot hozó segély- és befektetéscsomagjai. Az amerikai elnök éppen ezért inkább bevált stratégiai partnereit kínálta meg vele, mint azokat, akik csak haszonlesésből maradtak mellette, vagy folytattak mindkét fél felé nyitó külpolitikát.
Ezen országok sorából feltűnő módon hiányzik Chile. A szocialista Michel le Bachelet asszony egyéves elnöki uralma alatt a jól teljesítő chilei gazdaság nem szorult rá a külső támogatásra. Nem így Guatemala, ahol mégis arról cikkeztek, hogy „az amerikai elnök látogatása megkésett, és olajága elhervadt, mire odaért”. Itt az őslakos indiánoknál, a régi maja királyság székhelyére tett Bush-kirándulás sem sikerült olyan jól, mint Chávez párhuzamos indiánjáró útja: előbbit szelleműzés búcsúztatta, míg utóbbit egy indián szolidaritási fesztivál szórakoztatta. Az Egyesült Államok számára maradtak tehát régi szövetségesei: Kolumbia - ahova Izrael és Egyiptom után a harmadik legnagyobb észak-amerikai fegyverexport is irányul -, valamint Mexikó, amely saját közép-amerikai regionális terveihez inkább észak-amerikai, semmint déli partnereket vár. A Méridában lapzártakor zajló találkozó hangneme persze már csak azért is oldottabb lehet, mert a Rio Grande folyó mindkét oldalán régen megszokták már az ott elhangzó olyan kulcsszavakat, mint például a „szabadkereskedelmi társulás” vagy a „nagyvonalúbb bevándorláspolitika”.
Washington Latin-Amerika-politikájában természetesen döntő marad a saját belpolitikájában is szavazatokat hozó elem: harc a kábítószerbárók baloldali gerillákkal kuszán öszszeszőtt veszélye ellen. A terrorizmus elleni globális küzdelemhez hasonlóan a drogháborút is igyekszik Amerika a határaitól távol - a kokainszármazékokat termelő vagy előállító helyeken - megvívni. A Venezuela elnökének személyében nyert új kihívás még akkor is paradox, ha Bush - rá amúgy nem annyira jellemző módon - éppen a „környezeti” ártalmakra helyezett most új hangsúlyt. A biodízel-alapanyagok termelése a dél- és közép-amerikai országok számára kétségkívül olyan mezőgazdasági, de az elsődleges felhasználó, az ipari világ számára is megfelelő „zöld” alternatíva, amely tovább közelítheti egymáshoz az előállítót és az egyik potenciálisan legnagyobb felvásárlót. Más kérdés, hogy az őserdőfeltörések vagy a hagyományos növényi kultúrák háttérbe szorulása hosszú távon társadalmilag is ugyanolyan ígéretessé teszik-e Bush felvetéseit, mint most külpolitikailag. Azok az olajdollárok ugyanis, amelyekkel Hugo Chávez sorra veszi meg új szövetségeseit, legalább felerészt amerikai eredetűek. Kevésbé köztudott, hogy Venezuela az OPEC-kvótájának felét, naponta mintegy másfél millió hordónyi nyersolajat szállít éppen az Egyesült Államokba. Ezt szállítási okokból még akkor is érdemes fenntartani, ha ezzel közvetve a mára több mint kellemetlen retorikájú Chávez politikai rendszerét támogatják gazdaságilag.