Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Ezt az egyet soha nem felejtem
Interjú Fónay Jenővel, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító elnökével, aki 21 napot ült Kádár siralomházában

Október 23-án még kezet fogott Gyurcsány Ferenccel, aztán néhány nappal később már azt nyilatkozta, megbánta, hogy elfogadta tőle a kitüntetést. Miért változott meg a véleménye?
- A véleményem nem a három napban változott meg. De nem lett volna szabad megengedni, hogy a Kossuth-téri sortűz áldozatairól sem a hozzátartozók, sem a barátok ne emlékezhessenek meg. Én sem, aki egy kis koszorúval egymagam mentem oda, de a rendőrök, akik lezárták a teret, utamat állták.


Fotó: Vörös Szilárd

A rendőrök azért álltak ott, mert a randalírozók két nappal korábban szétverték a fél belvárost. Komolyan gondolja, hogy a miniszterelnök nem engedte, hogy a sortűz áldozataira emlékezzenek?
- Ez nem a hatalom szándéka volt. A baj az volt, hogy a hatalom ezzel az egésszel nem foglalkozott. Pedig 1956. október 25-e, a véres csütörtök híre szinte az egész világon elterjedt, és gondolni kellett volna arra, hogy a hozzátartozók, a barátok és az elhurcoltak ott lesznek, ők mindenképpen koszorúzni akartak. Meg tudták volna oldani, hogy a tömeg távol maradjon, de az, hogy egy vezető sem mehetett oda, ez már gyalázatos.
Mire gondolt, amikor a Hír televízióban 56-os hősként ünnepelték a Szabadság-téri ostromlókat?
- Tény, hogy az 1956-os forradalom nagyon hasonlóképpen tört ki. Az éjszaka megszületett pontokat a Műszaki Egyetem ifjúságának nem engedték a rádióban bemondani. Benke Valéria átvette ugyan a pontokat, de nem közölte. Ebből forradalom lett 1956-ban.
Ezek szerint egyetért a hasonlattal.
- Én azért ítélem meg így, mert valóban így történt 1956-ban, és ezt nem fogom letagadni, sőt, nem is tudják velem elhallgattatni. Erre tudtam csak gondolni, és ezt vállalom. Még akkor is, ha minden nemzedék másként ítél a múltról. Az én fiam - pedig az apja nevelte -, ő is másképp ítéli meg ugyanezt a kérdést.
A Kossuth-téri tüntetők egyik vezetője, Halász József azonban olyat is követel, hogy ki a cigányokkal a hálószobáinkból, ki a zsidókkal a bankokból. Ezzel is egyetért?
- Én ezt egészen másképp látom. Ebbe nem engedem magamat beleűzni, még ha akár hetvenen kérdeznek, akkor sem. 1956-ban a fegyveres felkelőknek, a forradalomban résztvevőknek minimum 30 százaléka cigánygyerek volt. Ugyanúgy mellettem álltak, ugyanúgy karonfogva mentünk tovább. Írja le azt is, hogy mellőlem hét olyan zsidó barátomat végeztek ki, aki az utolsó pillanatban is, a siralomházban is, a legnagyszerűbb, a legerősebb és a leghatározottabb véleménnyel tudott szólni. Az utolsó pillanatban is. Mert öt perc múlva már nem tudott szólni, mert felakasztották. Cigány, zsidó és keresztény - teljesen mindegy. Egyformán ment a bitó alá.
Nem is azt mondtam, hogy 56-ban, hanem most hangzanak el ilyen gyalázatos mondatok.
- Semmi közöm ahhoz, aki ilyeneket mond. Bár lenne ott mögöttem ma is tízezer 56-os, akik már sajnos nincsenek, ne féljen, ez az alak nem nyithatná ki a száját.
Mi a véleménye arról, hogy az ötvenedik évfordulón egy Kádár Jánost magasztaló könyv a legnagyobb kasszasiker?
- Kétségtelenül kár, de mindenkinek joga azt hinni, amit akar. Ha viszik a Kádár-könyvet, hát akkor viszik, aki pedig írta, az meggazdagszik. És aki ezt élvezi, az olvassa. Ez engem abszolúte nem érdekel. Én azonban Kádár Jánosról egy jó szót nem tudok mondani. Még akkor is áruló volt, hogyha netán a feje mellett volt a szovjet pisztoly, és az kényszerítette, hogy azt mondja, amit mondott. Akkor is áruló volt, mert azért itt, ebben az országban, én úgy számoltam, háromszázkilencven embert felakasztottak 56 után. Ha Kádár azt mondta volna, hogy „Nem csinálom!” akkor lehet, hogy ő lett volna a háromszázkilencvenegyedik, viszont a magyar nép arany betűkkel írta volna be a nevét a történelemkönyvekbe, Nagy Imre mellé… A siralomházban ott volt mellettem Angyal István, aki tizenhét évesen a családjából egyedül jött vissza Auschwitzból. Ez a nagyszerű zsidó gyerek az egyik legkiválóbb forradalmár volt. Elmondta nekem, hogy november elsején éppen Kádár fogadta őt a Parlamentben, amikor hirtelen mennie kellett a szovjetekhez. Még kabát sem volt nála, ezért Angyal hozatott pokrócot, hogy takarják be Kádár elvtársat, nehogy megfázzon.
1958-ban mégis bitóra küldte Angyalt…
- Igen. Kádár mindent elvállalt, mindent megcsinált, mindent összehazudott, és ezért ma kénytelen elviselni, hogy árulónak minősítjük, legalábbis mi. De azért jóindulattal elmondanám mindenkinek, aki nagy szavakkal próbál ítélkezni, ne tegye, mert nem tudja elképzelni sem, hogy mit jelent a bitófa alatt állni.
Már csend volt az országban, amikor elkezdődtek a kivégzések. Miért nem elégedtek meg Kádárék a forradalom leverésével?
- Először is magukat akarták igazolni. Másodszor, féltek attól, hogy ha minket kiengednek, akkor a jóisten tudja, mi lesz itt a folytatás. Ezek az emberek hamisak voltak, és ki volt adva nekik, hogy mindenképpen példát kell mutatni, a magyar népet úgy kell megfélemlíteni, hogy a jövőben ne fordulhasson még egyszer elő ilyen. Ez a forradalom annyira tiszta volt és annyira gyorsan és hirtelen jött, hogy gondolkodni se igen lehetett rajta. Nekünk a Széna téren, de így voltak ezzel a Corvin köziek is, az államvédelmi hatóság csak addig volt ellenfél, amíg fegyver volt a kezükben. Amikor nem találkoztunk olyan fegyveresekkel, akik ránk lőttek, abban a pillanatban nekünk semmi bajunk nem volt velük.
Azt mondja, ha nincs a szovjet lerohanás, magától is lezárult volna a forradalom?
- Igen, november másodikáig úgy gondoltam, hogy végre megbékél ez az ország egymással, végre elfelejtjük a múltat, elfelejtjük a rengeteg akasztást, az emberirtást, Auschwitzot. Talán meg tudtunk volna békélni, mi mindenesetre próbáltuk egy-két napig meggyőzni magunkat arról, hogy maradjunk csak így nyugodtan, ha majd lesz egy győzelem a végén, majd mellénk állnak. Az elfoglalt Maros utcai ávós laktanyában ottmaradtak az ávósok, senki nem bántotta őket, senki nem szólt hozzájuk. Azt csináltak, amit akartak, az egyik főzött, a másik olvasott.
A Széna téri csoportból tizenöt embert ítéltek halálra, köztük önt is. Ketten kaptak kegyelmet. Tudja már, hogy miért?
- Elképzelni sem tudom, miért kaptam kegyelmet, csak azt tudom, amit ma már az iratokból el tudok olvasni. A kérvénybe bele volt írva, hogy nem csináltam akkora bűnt, amekkorát rám fogtak, meg hogy volt egy hűvösvölgyi ávós, aki elmondta, hogy segítettünk neki. Ugyanaz az öt ember, aki korábban négy az egy arányban halálra ítélt, egyszer csak meggondolta magát, és három a kettőben azt hozta ki, hogy kegyelmet ad nekem. Erről azonban én csak huszonegy nap után értesültem, amikor hajnalban kivittek a bitófa alá, és ott felolvasták a döntést. Istentelen rossz érzés volt végigmenni az egész folyosón, elbúcsúzni a siralomházban a barátaimtól, akiket ott láttam utoljára. Nyolcvanéves vagyok, előfordul már, hogy elfelejtem, hova indultam el, de ezt az egyet, ’56-ot én soha nem felejtem el.