Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Puszták népe
Lajosmizse, tanyavilág 2006

- Tessék csak béjjebb jönni. Ez a tanyám közepe. Igen nagy terület, ahogy lassan öregszem, nem tudok úgy rendet csinálni, ahogy köll, de én kezelek még mindent.
Mióta laknak itt?
- Ötven éve. Most leszünk a feleségemmel ötvenéves házasok. Már erre a földre is együtt jöttünk.


Fotók: Juhász Tamás

Honnan?
- Mizse előtt a harmadik dülőnél állt a szüleim tanyája, ott nőttem fel. Ahogy letelt a katonai szolgálatom, elvettem a feleségemet. Ő kecsköméti jány vót.
Hogy telik itt egy napjuk, ebben a gyönyörű őszben?
- Reggel négykor kelünk, fél ötkor már a földön vagyunk. Ma a paprikával kezdtük, kápóni kellett, utána folytattuk a kukoricával. Persze szépek a paprikák, a paradicsomok és a padlizsánok is. A múlt héten szüreteltünk szomorkásan, mert a szőlő nagyja a télben lefagyott. Pedig olyan szőlőnk volt, húúú. A Feri el sem tudott menni mellettem, hogy be ne jöjjön egy deci kóstolóra, pedig neki igencsak jó bora volt. (Bessenyei Ferencről, a volt tanyaszomszédról van szó - A szerk.) Csak ezen a pár soron, ahogy bejöttek az útról, tíz hektó is szokott lenni, most meg alig. Vót mit tenni az ötven év alatt. A cséplőgépnél olyan nehéz munka volt, hogy még. Aratásban a feleségemmel húsz hold gabonát vágtunk ketten. Én vágtam a rendet, ő szedte a markot. Terhes volt a fiammal, nagyon a végén volt, de csinálta, azt mégis makkegészsíges gyereket szült.
A szemben lévő gerendás házban laknak?
- Igen. Azt a lakóépületet én építettem, én is nádaztam. Amaz ott, egy öreg vályogépület, még most is úgy van, ahogy vót. Az a lomtár, meg az istálló. Mögötte, oldalt, az a magtár, sárgállik benne az élet. Akácfából építettem még régen. Itt vannak a tehenek, a másik sorban meg a kecskék.
Ki feji őket?
- A feleségem. Ő csinálja a túrót, meg a kecsketejből a sajtot is. Van négy hektár erdőm is, de ültettem hozzá nemrég még egy hektárt, azt se vót semmi kapálni.
Kézzel kapálták?
- Hát. Megtárcsáztuk, mert két méter hetvenre hagytuk a sortávolságot, oszt beálltunk utána kápóni.
Mindegy, hogy tél van vagy nyár, mindig hajnalban kelnek?
- Mindennap. Merthogy az állatoknak enni kell. Ott van elkerítve három anyadisznóm, most is negyven malaca volt, de harmincat eladtam már belőle.
Napszámosokat szoktak fogadni?
- Inkább a család segít. Van három gyerekem, öt unokám és öt dédunokám. A nagy munkáknál, mikor összesűrűsödik, meg a betakarításoknál jönnek segíteni, ki amit tud. Aztán amikor vágom a disznót, marhát, tyúkot, bárányt, jönnek és visznek. Abban a karámban az a kettő fiatal bikaborjú. Volt öt hatalmas bikám, amiket most adtam le.

Külföldre vitték?
- Nem, ezt magyarországiak vették meg.
Az a kakas ott a kút mellett olyan, mintha egy képeskönyvből lépett volna ki.
- Ketten voltak, de annyira veszekedtek, hogy a másik egyszer csak fölfordult.
(Közben megérkezik János bácsi felesége.)

Kezét csókolom, Tihanyi Péter vagyok.
- Isten hozta, Kucseráné.
Nem akármilyen tanyájuk van. Így persze könnyű, hogy egy fiatalember vezeti a gazdaságot. (Kucseráné nevet.)
Kucseráné: - Fiatal? Mindjárt hetvenhárom éves.
Na. Hát mondom, hogy fiatal.
Kucsera: - Vigyázzon, ezekben a drótokban áram van, ezzel kerítem körbe a területet.
Szép ez az akácos.
- Ezt visszaadták. De a jó fődet nem. Van egy lovam is itt az akácosban: Csillag, merre vagy? Csillag, ne, ne, ne, Csillag, ne, ne, ne.
Ha hozzáérek a villanypásztorhoz, megüt?
- Méghozzá úgy, hogy nem fog tetszeni magának. Lemegy az áram egészen a lábába.
(Az akácos végén megjelenik egy gyönyörű ló. Sörénye, pofája, járása olyan, mint egy esküvőjére igyekvő menyasszonynak.)
- Olyanformán vagyok ezzel a lóval, hogy néha-néha, mikor szédülök vezetés közben, mikor kicsit megkábulok, hogy nehogy nagyobb baj legyen, kiszállok az autóból, és fölülök a Csillagra, azt’ úgy megyek tovább az utamra. Bótba, piacra, ahova kell.
Az itatóba beledöglött egy veréb.
- Ó szegényke, e’ már nem fog repülni. Itt egy deszka, szedje ki, maga közelebb áll hozzá. Ha meglátok egy méhet vagy darazsat, azt is kiveszem a vízből, hadd menjen a dolgára.
Elhiszem, hogy hajnaltól estig megvan a munkája.
- Szoktunk delelni is egy kicsit a hőségben. Tizenegytől háromig nem szabad kint lenni. Ilyenkor a verandán vagy a hátsó szobában vagyunk. Abban a házban még nyolcvancentisek a falak, tartja a hűvöst. Benn a konyhában egy jó kis vas spórhert van, az meg télen úgy befűti mind a két helyiséget, hogy na. A nádtetős pallásra visszük fel a sonkát, mangalicaszalonnát, kalbászt, köré teszünk egy sűrű hálót, hogy a légy ne bírjon bemenni, oszt jobb helye van, mint a kamrában. Na, nézzen kicsit távolabbra! Azt a fiatal erdősort is én telepítettem, majd megnő. Szeretek meghagyni egy-két nagy fát is a tanyán. Ott jobbra, annak a magas fának a tetején egy örvös galamb turbékol, énekes fajta lehet, mert igen szépen turbékol. Csak az a baj, hogy a ragadozó madarak mindig elrabolják a fiókát, mikor kicsi. Mindig keltenek, de soha nem marad meg nekik. Itt a nyári konyha, itt készül a bogrács. Érzi az illatát?
Érzem. Miből készül?
- Nyúlból. Ugyanúgy kell csinálni, mint a marhát. Én jobb’ is szeretem, mint a kövérebb húsokat.
Egészséggel, betegséggel hogy áll?
- Egyszer kaptam idegzsábát, három hónapot feküdtem vele úgy, hogy azt hittem, többet sose kelek fel. De csak fölkeltem. Na jöjjék, aszt’ tiszteljük meg egymást egy stampedlivel a bogrács előtt. Tiszta szilvából van. Egészségére!
A magáéra is, János bácsi!