Vissza a tartalomjegyzékhez

Erdei L. Tamás
Amiről nem szabad hazudni
Morális felvetések a Balatonőszödön elhangzott miniszterelnöki beszéd kapcsán

Az elhíresült, balatonőszödi frakcióülésen elhangzott miniszterelnöki záró előadás az elmúlt másfél hétben az ország határain túlmutató jelentőségűvé nőtte ki magát. New Yorkban és Washingtonban több száz fős tömeg követelte a miniszterelnök lemondását, csakúgy, mint itthon, lassan két hete mindennap több ezren a Kossuth téren. Zbigniew Brzezinskitől Mádl Ferencig hosszú sora van a tekintélyes politikai vezetőknek, akik ilyen-olyan formában szintén kifejezésre juttatták: szerintük jobb lenne, ha Gyurcsány Ferenc távozna a miniszterelnöki székből. Míg Magyarországon a jobboldal az őszödi beszédnek csak és kizárólag a negatív olvasatát hajlandó tudomásul venni (azaz: a miniszterelnök hazudott, lebukott és tovább hazudik), a baloldal pedig kizárólag a beszéd hősiességét és bátorságát kommunikálja, cikkemben megkísérlem ennek a kétes értékű retorikai remekműnek az árnyaltabb és sokkal inkább morális, mint politikai értelmezését-értékelését adni.


Fotó: Szegvári Ádám

Elöljáróban leszögezem: bár nem kívánok politikailag állást foglalni az ügyben, kifejezetten szerencsétlennek tartanám, ha Gyurcsány Ferenc a nemzetközi méretűvé dagadt botrány hatására lemondana. Ennek beláthatatlanok volnának mind a politikai, mind a gazdasági következményei. Ugyanakkor a beszéd napvilágra kerülése felvet egy sor fontos erkölcsi dilemmát.
Az őszödi frakcióülésen elhangzott zárószónoklatban, illetve ennek kapcsán a hazugság (=valótlan állítás, a tények meghamisítása, az igazság elhallgatása, elrejtése, elferdítése, torzítása) három fajtája merül föl. Ezek közül kettőt a beszélő tudatosan említ, illetve nevesít, a harmadik magának a beszédműnek a céljából, annak belső struktúrájából és gondolatmenetéből következik, úgynevezett burkolt vagy kendőzött, közvetett, ám annál hatékonyabb hazugság.
A beszéd által említett hazugságok első csoportja a konkrét, napi szintű hazudozás, a társadalom félrevezetése konkrét ügyekben („…hazudtunk reggel, éjjel, meg este”; „…trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni…”; „Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől”). Ez sajnos a mindenkori hatalom, a politikai elit zsákutcája, a fenntartható demokrácia alapvető sajátossága. A vezető réteg erkölcsileg ugyan nem védhető, ám politikailag indokolt módon „kozmetikázza” a tényeket, elfedi vagy elferdíti a valóságot. Hasonlóan működik ez a fogyasztói társadalomban: mindenki számára egyértelmű, hogy a reklámok hazudnak, mégis hatékonyak. Ezzel szemben csak a tapasztalat és a mérsékelten szkeptikus hozzáállás ad némi védelmet.
A félrevezetés másik formája a lényeget érintő, illetve arra vonatkozó megtévesztés: az ország valós gazdasági helyzetének eltitkolása a tavaszi választások idején, illetve a valós számok és adatok nyilvánosságra kerülésének elodázása a parlamenti választások manipulálására. („Amit meg lehetett csinálni az elmúlt hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot…, hogy nehogy baj legyen”; „…mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön…”)
A kormánypropaganda vezető szlogenje volt hónapokig, hogy „dübörög a gazdaság”, miközben sokan tudták, hogy 2002-ben az Orbán-kabinet nem olyan katasztrofális helyzetben adta át az államkasszát, mint amilyennek lefestették, és az sem biztos, hogy a Medgyessy-féle osztogatás hozta válságos helyzetbe a költségvetést, hanem sokkal inkább az utóbbi másfél év. Ebben az időszakban pedig az extradeficitet bizonyos minisztériumok túlköltekezése és rossz gazdálkodása eredményezte. Erre vonatkozik a sokat idézett mondat: „…elk..tuk. Nem kicsit, nagyon.” Hogy valójában mennyire nagyon, az a nép nyelvén Gyurcsány-csomagnak (lánykori nevén: Új Egyensúly Program) nevezett intézkedéssorozat mértékéből jól látható. Ami komoly morális aggályokat vet fel a miniszterelnök és a szocialista párt szavahihetőségét, erkölcsi megbízhatóságát illetően, az az a tény, hogy mindez tavasszal már jól látható volt, de a kormány ezzel szögesen ellentétes látszatott keltett. Ennek a látszatkeltésnek a szükségessége és politikai pragmatizmusa a kampány stílusát, tartalmát és hangnemét figyelembe véve belátható és jól érthető, ám az általa okozott erkölcsi kár a következmények részleges ismeretében egyelőre fölmérhetetlen.
Végül a hazugság (ferdítés, „színezett” valóság, manipuláció) legkörmönfontabb formája maga az őszödi záróbeszéd mint retorikai mű, mely minden érthető indulatos kitörésével, egyébként nyilván teljesen őszinte szenvedélyével és jobbító szándékával együtt lényegileg nem őszinte. Célja nem más, mint a párt manipulálása: vagy velem, vagy sehogy. Az én olvasatomban ez körülbelül így hangzik: „Vagy szabad kezet kapok és teljhatalmat, vagy felejtsetek el.” Nagyon fontos az időzítés: az elsöprő választási győzelmet arató szocialista párt vezetősége közvetlenül a választások után, de még az új kormány megalakulása előtt összeül, hogy amúgy magyarosan, a csülökpörkölt meg egy akó bor mellett belemámorosodjon önmaga csodálatosságába. És akkor ebben a mámoros-toros hangulatban föláll a nagy ember, a megasztár, a választások első számú győztese, és azt mondja, azt kiáltja a döbbent arcokba, hogy: ácsi! Ne ünnepeljetek, semmi sincs rendben, nyakunkon az özönvíz. Aztán persze rögtön a megoldást is felmutatja, mely nem más, mint egy személyben ő maga, az ő programjával. Gyurcsány Ferenc a megmentő, mint hős árvízi hajós.
A kiáltás valóban kétségbeesett és szenvedélyes, több okból is. Egyrészt az ország valós helyzetének reális ismerete van mögötte, melyet tovább rontott a ködösítés, maszatolás, elhazudás, másrészt a saját helyzet drámája. Itt van ugyanis a soha vissza nem térő alkalom a hatalmi mozgástér kiszélesítésére, hiszen a megelőző másfél év kényszerhelyzet volt. Medgyessy Péter párton belüli bukása sajátos helyzetet eredményezett: nyílt választások nélkül, a belső erőviszonyokból következően kellett a hatalom kérdését megoldani. A kormányzást az így kialakult sajátos helyzetben kellett másfél évig gyakorolni. S a jelek szerint a miniszterelnöknek elege lett a gúzsbakötött lábbal való táncolásból. Pontosan erre vonatkoznak ezek a mondatok: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna… Nem akarom tovább csinálni. Vagy megcsináljuk, és van hozzá egy emberetek, vagy mással megcsinálni. …Van ebben a frakcióban nem egy miniszterelnöknek alkalmas ember.”
Vagyis: eddig, és nem tovább! Most új korszak kezdődik: a Gyurcsány-éra. Kívülről nézve ez erősen ultimátumgyanús: vagy elfogadjátok az én szabályaimat, és akkor van remény a sikerre („a sz..ból visszahoztuk a kormányzást a végére”), vagy én kiszállok, és utánam az özönvíz. Nehéz másként magyarázni ezt a helyzetet, mint hogy egy vezető megzsarolta saját pártját. A trágárságoknak, a nyilvánvaló túlzásoknak és elhallgatásoknak a látszólagos spontaneitás mögött nagyon is konkrét és tudatos célja van: a meggyőzés, ha máshogy nem megy, hát durva eszközökkel. Az, hogy a beszéd végén a hallgatóságnak ne legyen, ne is lehessen más reakciója, mint a vastaps, az egyhangú felkiáltás: „Te kellesz, Feri, és senki más!”
Az érezhető szenvedély és indulati töltet a feltehetően elfogyasztott bormennyiség és az igazság (legalább részleges) kimondásának hevületén túl a nyilvánvaló, de burkolt belső hatalmi harcokról is szól tehát. Innen nézve már nagyon is érthető, miért tartott hónapokig a régi-új kormány felállása, illetve miért volt oly késleltetett a miniszterek végleges névsorának nyilvánosságra hozatala. Az, hogy „egyébként nem csináltunk semmit négy évig”, az én olvasatomban a látszattal ellentétben egyáltalán nem önkritika, hanem sokkal inkább a párt, s még inkább a Medgyessy-kormány és a másfél éves, a korábbi hatalmi struktúra által korlátozott hatalom burkolt, de annál durvább kritikája. Ráadásul igaztalan is ez a kritika, gondoljunk az elmúlt négy év legfontosabb intézkedéseire: a sorkötelezettség eltörlésére, az oktatási reformra vagy a családtámogatási rendszer korrekciójára. Fontos és beszédes hiány, hogy ebben a csaknem félórás, átfogó-értékelő beszédben az előd, Medgyessy Péter neve el sem hangzik!
„Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a sz…ból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit.” - nos, ez a torzítás, ez a feltehetően tudatosan valótlan állítás az őszödi beszéd lényege, és nem a tizenhat év magyar politikai elitjének átfogó kritikája. Ugyanis a beszéd a párt belső körének, és nem a külső társadalmi nyilvánosságnak szólt. Ez másként azt jelenti: elődeim nem értek semmit, simán megbuktunk volna velük, csak nekem köszönhetitek a győzelmet, és most benyújtom a számlát: ide nekem a teljhatalmat, mostantól az én szabályaim szerint játszunk, vagy sehogy. Az időzítés tökéletes: a győzelem fölött örvendező pártját az első számú vezető sokkterápiával kezeli, egyszerre fenyeget és ígér. Amint az elmúlt négy hónap mutatja: a miniszterelnök erőfölénnyel vívja párton belüli csatáit, megszilárdította hatalmát, olyannyira, hogy közben a reformmal fojtogatott nép halálsikolyai sem zökkentik ki győzelmi mámorából.
Hogy mit kellene tenni ebben a helyzetben? Először is hiba volna összemosni az őszödi beszédet és az általa kiváltott közfelháborodást a gazdasági reformprogrammal és az azt körülvevő politikai vitával. A miniszterelnök helyesen tenné, ha mértéktartóan, de határozottan bocsánatot kérne a magyar társadalomtól. Ezenkívül - saját pártjának valós hatalmi erőviszonyait tiszteletben tartva - nem tenne úgy, mintha egyedül nyerte volna meg a választásokat. Oda kell figyelni a figyelmeztető jelekre! Befelé és kifelé is - a reform iránti elkötelezettségből egy centit sem engedve - sokkal kompromisszumosabb viselkedést tanúsítva, a kiegyezés felé kellene terelnie az eseményeket. Ezzel lecsillapíthatná a kedélyeket, és újra kommunikációs pozícióba hozhatná saját magát és kormányát, amely az utóbbi napok eseményei hatására kezd defenzívába szorulni. Annál is inkább így kellene tennie, mivel a konvergenciaprogram keddi európai elfogadásával vissza nem térő alkalom kínálkozik számára. Egy újabb, immár az ország nyilvánosságának szánt beszédben elvehetné májusi orációjának élét, újraértelmezve kihasználhatná az őszödi beszédben kétségkívül ott munkáló erőt a tisztázásra, és valóban, morálisan is megdicsőülve jöhetne ki az egész történetből. Az általa okozott erkölcsi deficitet kiegyenlítve, a személye körüli felfokozott hazai és nemzetközi figyelmet kihasználva folytathatná a politikai élet öntisztulási folyamatát, amivel valóban beírná magát a történelemkönyvekbe, ugyanakkor ténylegesen egységbe kovácsolhatná maga körül (!), és nem maga mögött az MSZP-t. Kinek kell egy újracentralizált baloldal, egy mégoly tehetséges, de túl erős vezetővel is?
Az új beszéd új helyzetet is teremthetne: a beismerés, a valódi őszinteség és bocsánatkérés megenyhítene sok ellenséget, visszahozná a baloldaltól elpártolt csalódott választókat, és utólagosan is morálisan legitimizálná a kormány intézkedéseit. Nem utolsósorban jövőbe mutató programot adhatna: valóban lehetséges másképp csinálni. Őszintén, emberül, magyarul. A pillanat tünékeny, még nem múlt el. Még nem késő: itt az ideje kiegyezni a magyar társadalommal, ha úgy tetszik, a néppel, és a szocialistákkal. A kocka el van vetve. Meg kell ragadni a pillanatot!