Vissza a tartalomjegyzékhez

Papp Levente
Sztárgázsi
Túlfizetett főnökök

Azért túlfizetettek az amerikai cégvezetők, hogy így sarkalják jobb teljesítményre a helyükre pályázó beosztottakat. A „bajnokságelmélet” harminc éve az USA gazdaságának egyik fontos tényezője.

Egy átlagos amerikai cég első embere évente 2,5 millió dolláros jövedelmet vághat zsebre, ami a fizetésből, a prémiumokból és egyéb illetményekből adódik össze. Ehhez képest a nyugat-európai topmenedzserek is alulfizetettek, a kelet-európaiakról nem is szólva.
Amerikai közgazdászokban is felmerül a kérdés, igazságos-e a cégvezetők ilyen magas honorálása, miközben nem ritka, hogy a beosztottak épphogy kijönnek a fizetésükből, pedig előfordul, hogy többet dolgoznak, mint főnökeik. A válasz egyszerű: a rendszer igazságtalan, viszont hideg közgazdasági logika alapján működik immár harminc éve, és az USA dinamikus gazdaságának egyik láthatatlan tényezője lett - állapítja meg a Forbes magazin elemzése. Az elvet bajnokságelméletnek hívják, kidolgozói Edward P. Laezar és Sherwin Rosen amerikai közgazdászok. Az ötvenhét éves Laezart talán nem véletlenül választották George W. Bush elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjévé az idén. Elméletének lényege az, hogy nem a teljesítményt kell megfizetni, hanem a győztest, illetve a győzteseket. Egy szervezeten belül mindenki előre szeretne kerülni, és ez önmagában versenyhelyzetet teremt. Ahogy a sportban, úgy a munkában is csak egyvalaki lehet az első. Elképzelhető, hogy az első és a második között csak egy hajszál döntött, az első díj mégis sokkal értékesebb a másodiknál. A főnöki szék és a vele járó kiugróan magas juttatások az egész szervezetet arra ösztönzik, hogy küzdjön egy ilyen mesés pozícióért. „Az alelnök magas fizetése nem az alelnököt ösztönzi jobb munkára, hanem a beosztottait, a riválisait.” Minél magasabb a főnök fizetése, és minél kevesebbet kell dolgoznia, annál motiváltabb az a tíz ember, aki a helyére pályázik. A rendszer - amely alacsonyabb szinteken is működik - gyakorlatilag egy riválisképző, ahol nagy szerep jut a versenynek és a szerencsének is. Így lehetséges, hogy Richard D. Fairbank, a Capital One Financial első embere tavaly 249 millió dollárt keresett, míg Terry Semel, a Yahoo! internetes portál cégvezetője 231 millió dollárral gazdagodott. Ők Amerika legjobban fizetett cégvezetői.

A bajnokságelmélet a sportban még elevenebb, mint az üzlet világában. Vajon miért keres Michael Schumacher autóversenyző és Tiger Woods golfbajnok évi 80 millió dollárt, vagy David Beckham futballsztár 30 millió dollár felett évente? Olyan nagyot alkotnak, vagy olyan hasznos a tevékenységük? Nem, egyszerűen mindenki mást legyőznek, és ők a legjobbak egy adott területen. Ha az első és a második díj között kis különbség van, akkor nem érdemes mindent bevetni a győzelemért, de ha az első mindent visz a második elől, akkor nagy lesz a tülekedés.
A Forma-1 mezőnyében is sok jól fizetett pilóta van, de sztárgázsit csupán egy-két ember kap, pedig csak ezredmásodpercekkel jobbak, mint a többiek. Ugyanakkor van olyan versenyző, aki még fizet is, hogy indulhasson.
Természetesen a bajnokságelméletnek is vannak hátulütői: nem a tényleges teljesítményt díjazza, hanem az egymáshoz viszonyított eredményt, ezért a vetélytársak hajlamosak egymásnak keresztbe tenni, hogy ők legyenek a legjobbak a cégen belül, ami negatívan hat a cég összteljesítményére.
Az elmélet másik gyengéje az, hogy ha nem a legjobb, legrátermettebb egyén kerül a vezető helyre, az frusztrálhatja a beosztottakat - persze a „mázlifaktort” is komolyan kell venni az élet minden területén.
Globalizálódó világunkban az amerikai topmenedzserek állásait egyre több nyugat-európai és japán cégvezető pályázza meg, nem ritkán sikerrel, és ők kevesebbért is hajlandóak a maximumot nyújtani. A topmenedzser-fizetések közti különbség csökkenni látszik, de még így is Amerika vezet toronymagasan. Persze a felelősség és a kockázat is itt a legnagyobb, ami kétségtelenül együtt jár a vezetők munkakörével, még ha látszólag kevesebbet is dolgoznak, mint beosztottaik.