Azért túlfizetettek az amerikai cégvezetők, hogy így sarkalják jobb
teljesítményre a helyükre pályázó beosztottakat. A „bajnokságelmélet” harminc
éve az USA gazdaságának egyik fontos tényezője.
Egy átlagos amerikai cég első embere évente 2,5 millió dolláros jövedelmet
vághat zsebre, ami a fizetésből, a prémiumokból és egyéb illetményekből adódik
össze. Ehhez képest a nyugat-európai topmenedzserek is alulfizetettek, a
kelet-európaiakról nem is szólva.
Amerikai közgazdászokban is felmerül a kérdés, igazságos-e a cégvezetők ilyen
magas honorálása, miközben nem ritka, hogy a beosztottak épphogy kijönnek a
fizetésükből, pedig előfordul, hogy többet dolgoznak, mint főnökeik. A válasz
egyszerű: a rendszer igazságtalan, viszont hideg közgazdasági logika alapján
működik immár harminc éve, és az USA dinamikus gazdaságának egyik láthatatlan
tényezője lett - állapítja meg a Forbes magazin elemzése. Az elvet
bajnokságelméletnek hívják, kidolgozói Edward P. Laezar és Sherwin Rosen
amerikai közgazdászok. Az ötvenhét éves Laezart talán nem véletlenül
választották George W. Bush elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjévé az
idén. Elméletének lényege az, hogy nem a teljesítményt kell megfizetni, hanem a
győztest, illetve a győzteseket. Egy szervezeten belül mindenki előre szeretne
kerülni, és ez önmagában versenyhelyzetet teremt. Ahogy a sportban, úgy a
munkában is csak egyvalaki lehet az első. Elképzelhető, hogy az első és a
második között csak egy hajszál döntött, az első díj mégis sokkal értékesebb a
másodiknál. A főnöki szék és a vele járó kiugróan magas juttatások az egész
szervezetet arra ösztönzik, hogy küzdjön egy ilyen mesés pozícióért. „Az alelnök
magas fizetése nem az alelnököt ösztönzi jobb munkára, hanem a beosztottait, a
riválisait.” Minél magasabb a főnök fizetése, és minél kevesebbet kell
dolgoznia, annál motiváltabb az a tíz ember, aki a helyére pályázik. A rendszer
- amely alacsonyabb szinteken is működik - gyakorlatilag egy riválisképző, ahol
nagy szerep jut a versenynek és a szerencsének is. Így lehetséges, hogy Richard
D. Fairbank, a Capital One Financial első embere tavaly 249 millió dollárt
keresett, míg Terry Semel, a Yahoo! internetes portál cégvezetője 231 millió
dollárral gazdagodott. Ők Amerika legjobban fizetett cégvezetői.
A bajnokságelmélet a sportban még elevenebb, mint az üzlet világában. Vajon
miért keres Michael Schumacher autóversenyző és Tiger Woods golfbajnok évi 80
millió dollárt, vagy David Beckham futballsztár 30 millió dollár felett évente?
Olyan nagyot alkotnak, vagy olyan hasznos a tevékenységük? Nem, egyszerűen
mindenki mást legyőznek, és ők a legjobbak egy adott területen. Ha az első és a
második díj között kis különbség van, akkor nem érdemes mindent bevetni a
győzelemért, de ha az első mindent visz a második elől, akkor nagy lesz a
tülekedés.
A Forma-1 mezőnyében is sok jól fizetett pilóta van, de sztárgázsit csupán
egy-két ember kap, pedig csak ezredmásodpercekkel jobbak, mint a többiek.
Ugyanakkor van olyan versenyző, aki még fizet is, hogy indulhasson.
Természetesen a bajnokságelméletnek is vannak hátulütői: nem a tényleges
teljesítményt díjazza, hanem az egymáshoz viszonyított eredményt, ezért a
vetélytársak hajlamosak egymásnak keresztbe tenni, hogy ők legyenek a legjobbak
a cégen belül, ami negatívan hat a cég összteljesítményére.
Az elmélet másik gyengéje az, hogy ha nem a legjobb, legrátermettebb egyén kerül
a vezető helyre, az frusztrálhatja a beosztottakat - persze a „mázlifaktort” is
komolyan kell venni az élet minden területén.
Globalizálódó világunkban az amerikai topmenedzserek állásait egyre több
nyugat-európai és japán cégvezető pályázza meg, nem ritkán sikerrel, és ők
kevesebbért is hajlandóak a maximumot nyújtani. A topmenedzser-fizetések közti
különbség csökkenni látszik, de még így is Amerika vezet toronymagasan. Persze a
felelősség és a kockázat is itt a legnagyobb, ami kétségtelenül együtt jár a
vezetők munkakörével, még ha látszólag kevesebbet is dolgoznak, mint
beosztottaik.