Vissza a tartalomjegyzékhez

Makki Marie-Rose
Csendőr, ávó, Vitéz László
Kemény Henrik bábművész kalandos élete

A szeptemberi bábfesztiválok állandó szereplője Kemény Henrik. Vitéz László, Hakapeszi Maki, Süsü, a sárkány életre keltője, a vásáribábos-dinasztia utolsó tagja nyolcvanegy éves kora ellenére fáradhatatlanul járja a hazai és külhoni rendezvényeket. Amikor a produkció végeztével fogja sokat megélt, piros sipkás főhősét, és előjön a paraván mögül, gyerekek hada nyüzsög körülötte, hogy cukorkával kínálják, és megsimogassák bábfiguráját - miként apjuk és nagyapjuk is tette hajdanán. Heni bácsi pedig, amíg a karját emelni tudja, játszani fog.

Évtizedek óta járja a világot, gyermekkora óta bábozik. Mondja, Heni bácsi, változott-e valamit a közönség?
- A közönség? A közönséget meg kell fogni, és az rajtam múlik! Különben már rég nem csinálnám. A gyerekek megértik a szójátékokat, és reagálnak, ettől él az előadás.
Kezdetben a vásári produkciók nem is annyira a gyerekeknek szóltak.
- Igen, Vitéz László népi bábhős, akárcsak más nációknál Punch, Kasper, Hansfus, Pulcinella, akik a felnőtteket szórakoztatták. A nagyapám bármerre járt, meghallgatta a helyi pletykákat, majd a hallottakat mindig beleszőtte az előadásába, ezzel tette élővé. Megálltak, és csodálkoztak az emberek: honnan tud ez a bábu ennyi mindent? A vásári közönséget igen rövid idő alatt kellett megfogni, mert különben továbbállt a nép, és nem került a fatányérba egy fillér sem.
Vitéz László amolyan megmondó figura lett?
- Mindig lehetett kicsit fricskázni a politikát, igen. Hányszor betiltották az előadást! A két háború között, majd utána is. A horthysta időben nem lehetett a bábunak „Vitéz” a neve, csak Paprika Jancsi, nem üthetett csendőrt és bírót. „Viszlek a pokolba - mondta az ördög a Rákosi-éra alatt Vitéz Lászlónak, mire az azt felelte: Minek, nincs itt elég pokol?” Majd amikor kijött egy bizottság, és megnézte az előadást, nem adott rá engedélyt. Azt mondták, hogy nem időszerű a darab. Más előadásokat viszont engedélyeztek egy ideig, miután kicseréltük a régi díszleteket: az angyalok helyére békegalambok, a régi címer helyére a népköztársaság címere került. A kuplék helyett meg mozgalmi indulókat játszottunk.
Tulajdonképpen miért váltott át a 19. században a nagypapa a biztos szakmáról - a csizmadiaságról - a vásári bábjátékra?
- Nagyon szép hangja volt, dalárdavezetőként a saját énekkarával gyakran fel is lépett a lakóhelyén. Aztán, ahogy járta a vásárokat, és látta a vándorcirkuszokat, gondolt egyet: ilyen széles közönségnek előadni mégiscsak más… Kialakított magának egy saját vándorcirkuszt, ahol egymaga bűvészkedett, bohóckodott, kuplékat énekelt. Ha egy artistaprodukció hiányzott, akkor csinált egy bábot, és azzal játszotta el a számot. Ráadásul a bábok nem kértek kenyeret. Ő faragta meg ezt a típusú Vitéz Lászlót is, amibe aztán minden belefért. Ez egy nagyszájú figura, amelyben a közönség magára ismer. Példát is mutat, hogy a rosszal fel kell venni a harcot, mert az legyőzhető.
A nagypapa helyileg megállapodott valahol?
- A század elején Fehérváron lett egy stabilan működő bábszínháza, és amikor a fia kiment Amerikába, azzal sikerült hazacsalogatnia, hogy a nevére íratja, ha hazajön. 1912-ben papám hazajött, majd ’14-ben kitört az első világháború, be kellett vonulnia, fogságba került, a nagypapa tönkrement, kész, kezdhettek mindent elölről. Apám 1920-tól hat éven át üzemeltetett a hűvösvölgyi nagyréten egy bábszínházas bódét, a vasárnapi kirándulók és a maga örömére, míg hétköznapokon tisztviselőként dolgozott. 1926-ban, amikor a Népligetben kezdett kialakulni a vurstli, átköltöztette oda a színházát. Ott laktunk, és ahogy ő, úgy én is az öcsémmel, Matyival együtt a szüleink mellett belenőttünk mindenbe, a bábkészítéstől a játékig. Aztán jött a második világháború, és a papámat feljelentették, börtönbe, majd munkaszolgálatra vitték. Nem jött vissza. Az öcsémet viszont az utolsó pillanatban mentettük meg a malenykij robottól, és vele kezdtünk mindent újra a Népligetben.

Rákosiék 1952-ben felszámolták a népligeti vurstlit. Akkor került Heni bácsi az Állami Bábszínházba?
- Igen, az ávósok, amit lehetett, lefoglaltak, a mutatványosok berendezéseit államosították. Éjszaka, hátizsákban mentettük ki előlük a bábuink nyolcvan százalékát. Szétverték az egész szakmát: először az Angol Parkot államosították, és hozzácsatolták a városligeti vurstlit, ebből lett a Vidám Park. A Vidám Park igazgatója ezután azt mondta: a népligeti kapitalista kizsákmányoló mutatványosok csábítják el a közönséget. A Népliget valójában az üres zsebűek szórakozóhelye volt, ez volt a probléma. Én akkor már részállásban a bábszínház műhelyében dolgoztam, majd’ két évtizedet húztam le ott, de közben a bábszínészképzőt is elvégeztették velem! Később összevesztem a rendezővel, és rajta keresztül az igazgatóval. Ment a fúrás-faragás, vidékre száműztek, visszavettek a gázsimból is. Erre azt mondtam: nem a színház csinált engem, hanem én csinálom a színházat! Újból a vándoréletet választottam egy volt kollegámmal és barátommal, Bató Lacival együttműködve.
Harminc éve, hogy ismét vándorol. Van-e utánpótlás?
- A családunkból már csak én vagyok egyedül. Sokan benéznek a paraván mögé, mert nem akarják elhinni, hogy egyedül játszom, pedig már régóta így van.
Hetven év alatt hányszor kergette el a halált? Hány ördögöt sikerült elnyűnie?
- Irtó sokat, nem számoltam. Otthon, a szobám falán függ a legrégebbi Vitéz László- és ördögfigura, ők velem egyidősek.
Nem szívesen fogadta el tavaly a Kossuth-díjat, mondván: nem akar egy szintre kerülni azokkal, akik majdnem kinyírták. Végül felajánlotta a díjat egy alapítvány számára, miért?
- Szeretnék egy állandó bábmúzeumot létrehozni a családi hagyatékból. De ez egyelőre nem látszik megoldhatónak. Az Országos Színházi Intézet egykori igazgatója például egy halom ócskaságnak nevezte az anyagot. Így a kiállítás egyelőre vándorol, akárcsak én. Most éppen Kassára megy, azután Prágába.
Külföldön sem lenne helye?
- De igen, a müncheni múzeumnak - amely a világ legnagyobb bábmúzeuma - odaajándékoztam a Vitéz Lászlót, amivel ott játszottam. Ezt mindenhol megtettem, ahol jó szívvel fogadtak. A müncheniek nem akarták elhinni, hogy nekik adom, és berakták egy külön vitrinbe, a világ legnagyobb népi bábhősei, Kasper, Hansfus, Pulcinella közé.