„Ki ne nyissák az ajtót, mert most teszem be a hegedűbe a lelket!” -
kiáltott a műhelyből kopogtatásunkra a szászrégeni mester, mert nem hagyhatta,
hogy a hideg megcsapja a felforrósított enyvet. Nagy Pál, aki hegedű, cselló,
bőgő és brácsa készítésével már negyvenkét évet töltött el a szakmában, mintegy
ötszáz hangszer „lélekadója”. Munkái számos helyen szereztek elismerést számára
a világ keleti és nyugati felén egyaránt.
A „lélek” egy jelentéktelennek tűnő, valójában igen fontos alkatrész.
Gyufaszálnál alig nagyobb, hengeres pálcika, amelyet a hegedűtest belsejébe
ragasztanak - közel a húrokat tartó láb alá. A lélek viszi át a rezgést a hegedű
hasáról a hátára, és ez a kis fadarab a felelős azért is, hogy a húrok okozta
nagy nyomás hatására a has (más néven: előlap) be ne horpadjon. Elhelyezése
meghatározza a kibocsátott hang minőségét, s ezzel a lényeghez is érkeztünk.
„Aki hegedűt vesz, az a hangzást keresi. Szemre lehet gyönyörű, de ha nem úgy
szól, ahogy kell, akkor kész… nem veszi meg” - említi tapasztalatait Nagy Pál,
az erdélyi Szászrégen egyik legismertebb vonóshangszer-készítője.
Hogy mit kell hallania az avatott füleknek? „Harmóniákat - mondja Pali bácsi.
Majd kiegészíti: - Az, aki játszik, tudja.” Mert ahogyan nincs a világon két,
azonos hangú ember - legyenek bár ikrek -, ugyanúgy nem létezik két, egyformán
megszólaló hegedű, még akkor sem, ha ugyanaz a mester, ugyanabból a fából,
ugyanolyan módon készítette őket.
A kiáradó hangban a mester szakértelme mellett azonban a szíve is benne van:
lelki fülével már előre hallja, hogy miként fog szólni, és ezért a hangzásért
bütyköl, farag, reszel csiszol nap mint nap, heteken vagy akár hónapokon
keresztül.
Nagy Pál az előlap hangolása közben
Kezdjük azonban a legelején, mert minden hiába volna, ha elvétené a hangszer
készítésének legelső lépését: a megfelelő fa kiválasztását. Az évgyűrűk sűrűsége
és iránya előre behatárolja a várható eredményt. A feldarabolt lucfenyőt és
jávorfát (juhart) legalább egy évtizedig szárítják. Gyári, mesterséges
körülmények között ez az idő négy évre is lecsökkenthető, de a fa minősége jobb
lesz, ha mindez természetes körülmények között, hosszabb ideig történik.
„A nyolcvanas években jártam Vladimir Pilarnál, a híres cseh mesternél, és azt
mondta, hogy ő nem dolgozik a maga vásárolta anyagból. Még csak nem is az apja,
hanem a nagyapja által beszerzett fát használta. A száz éve száradó anyagból
aztán úgy tudott hangszert készíteni, hogy sorra nyerte a különböző díjakat.
Hétezer márkáért kelt el egy-egy hegedűje” - emlékszik vissza Pali bácsi.
A hegedű fedőlapja és a lélek a puhább lucfenyőből, a hátlap, a káva, a nyak és
a húrtartó láb a keményebb jávorfából készül. A húrtartó, az álltartó és a
hangolókulcsok anyaga ébenfa. A mester műhelyét megszemlélve látszólag nem is
olyan bonyolult az egész: a formát sablon szerint vágják, a kávát képező
oldallemezeket meleg matricán (fémsablonon) hajlítják. Az előlapot és a hátlapot
kimélyítik, „vakarják”, a kész darabokat, kizárólag csontenyvet használva,
sablonban összeragasztják. Hetvenhét munkafázis: ennyi lépésben készül Pali
bácsi hegedűje, és tíz év alatt - azt ígéri - engem is meg tudna tanítani rá.
Mert a lényeg nem a mindenki által látható fogásokban, hanem a részletekben
rejlik. Ezt csak ellesni, eltanulni lehet.
Nézzünk egy példát: mielőtt összeragasztaná a testet, már „hangolni” kell.
„Ahogy ütögetem az előlapot, egy bizonyos hangnak kell kijönnie. A hátlapnak meg
egy hanggal feljebb kell szólnia, mert az keményebb. Ha nem felel meg, akkor
egyet-egyet csiszolok rajta” - avat be a részletekbe. Az sem mindegy, miként
viszik fel a végén a lakkot, amelyből minimum tíz réteg kerül egymásra. A hegedű
méretei a 16. századtól fogva adottak, azóta csak a fa minősége, a kidolgozás, a
technológia - na meg a mesterek karaktere - változott.
A szakma csúcsát ma is az Antonio Stradivari (1644-1737) által készített
Stradivariusok jelentik - a megmaradt példányok mai értéke több millió dollár
darabonként. Utánozhatatlan hangzásuk titkát még ma sem ismerik, pedig több mint
háromszáz év óta kutatják.
A legfrissebb hipotézis úgy szól, hogy a titok a 15. századtól a 17. századig
tartó hideg időjárásban („kis jégkorszak”) rejlik. A hideg miatt a fák lassabban
növekedtek, és a hangszerkészítés számára kedvező adottságú évgyűrűket
fejlesztettek. Korábbi elméletek szerint a Stradivari által használt lakk
minősége, a fa speciális vegyi kezelése, sejtszerkezete átalakításának stb.
segítségével érték el a hegedű egyedi hangzását. Lehet, hogy mindezek hatással
voltak, de - mint Pali bácsi is vallja - nem pótolhatták mindazt, amiben a
hangszer készítője hitt, amit gondolt és érzett.