Vissza a tartalomjegyzékhez

Somorjai László
Hegedűk és titkaik
Hallgatni arany, zenélni gyémánt

„Ki ne nyissák az ajtót, mert most teszem be a hegedűbe a lelket!” - kiáltott a műhelyből kopogtatásunkra a szászrégeni mester, mert nem hagyhatta, hogy a hideg megcsapja a felforrósított enyvet. Nagy Pál, aki hegedű, cselló, bőgő és brácsa készítésével már negyvenkét évet töltött el a szakmában, mintegy ötszáz hangszer „lélekadója”. Munkái számos helyen szereztek elismerést számára a világ keleti és nyugati felén egyaránt.

A „lélek” egy jelentéktelennek tűnő, valójában igen fontos alkatrész. Gyufaszálnál alig nagyobb, hengeres pálcika, amelyet a hegedűtest belsejébe ragasztanak - közel a húrokat tartó láb alá. A lélek viszi át a rezgést a hegedű hasáról a hátára, és ez a kis fadarab a felelős azért is, hogy a húrok okozta nagy nyomás hatására a has (más néven: előlap) be ne horpadjon. Elhelyezése meghatározza a kibocsátott hang minőségét, s ezzel a lényeghez is érkeztünk. „Aki hegedűt vesz, az a hangzást keresi. Szemre lehet gyönyörű, de ha nem úgy szól, ahogy kell, akkor kész… nem veszi meg” - említi tapasztalatait Nagy Pál, az erdélyi Szászrégen egyik legismertebb vonóshangszer-készítője.
Hogy mit kell hallania az avatott füleknek? „Harmóniákat - mondja Pali bácsi. Majd kiegészíti: - Az, aki játszik, tudja.” Mert ahogyan nincs a világon két, azonos hangú ember - legyenek bár ikrek -, ugyanúgy nem létezik két, egyformán megszólaló hegedű, még akkor sem, ha ugyanaz a mester, ugyanabból a fából, ugyanolyan módon készítette őket.
A kiáradó hangban a mester szakértelme mellett azonban a szíve is benne van: lelki fülével már előre hallja, hogy miként fog szólni, és ezért a hangzásért bütyköl, farag, reszel csiszol nap mint nap, heteken vagy akár hónapokon keresztül.


Nagy Pál az előlap hangolása közben

Kezdjük azonban a legelején, mert minden hiába volna, ha elvétené a hangszer készítésének legelső lépését: a megfelelő fa kiválasztását. Az évgyűrűk sűrűsége és iránya előre behatárolja a várható eredményt. A feldarabolt lucfenyőt és jávorfát (juhart) legalább egy évtizedig szárítják. Gyári, mesterséges körülmények között ez az idő négy évre is lecsökkenthető, de a fa minősége jobb lesz, ha mindez természetes körülmények között, hosszabb ideig történik.
„A nyolcvanas években jártam Vladimir Pilarnál, a híres cseh mesternél, és azt mondta, hogy ő nem dolgozik a maga vásárolta anyagból. Még csak nem is az apja, hanem a nagyapja által beszerzett fát használta. A száz éve száradó anyagból aztán úgy tudott hangszert készíteni, hogy sorra nyerte a különböző díjakat. Hétezer márkáért kelt el egy-egy hegedűje” - emlékszik vissza Pali bácsi.
A hegedű fedőlapja és a lélek a puhább lucfenyőből, a hátlap, a káva, a nyak és a húrtartó láb a keményebb jávorfából készül. A húrtartó, az álltartó és a hangolókulcsok anyaga ébenfa. A mester műhelyét megszemlélve látszólag nem is olyan bonyolult az egész: a formát sablon szerint vágják, a kávát képező oldallemezeket meleg matricán (fémsablonon) hajlítják. Az előlapot és a hátlapot kimélyítik, „vakarják”, a kész darabokat, kizárólag csontenyvet használva, sablonban összeragasztják. Hetvenhét munkafázis: ennyi lépésben készül Pali bácsi hegedűje, és tíz év alatt - azt ígéri - engem is meg tudna tanítani rá. Mert a lényeg nem a mindenki által látható fogásokban, hanem a részletekben rejlik. Ezt csak ellesni, eltanulni lehet.

Nézzünk egy példát: mielőtt összeragasztaná a testet, már „hangolni” kell. „Ahogy ütögetem az előlapot, egy bizonyos hangnak kell kijönnie. A hátlapnak meg egy hanggal feljebb kell szólnia, mert az keményebb. Ha nem felel meg, akkor egyet-egyet csiszolok rajta” - avat be a részletekbe. Az sem mindegy, miként viszik fel a végén a lakkot, amelyből minimum tíz réteg kerül egymásra. A hegedű méretei a 16. századtól fogva adottak, azóta csak a fa minősége, a kidolgozás, a technológia - na meg a mesterek karaktere - változott.
A szakma csúcsát ma is az Antonio Stradivari (1644-1737) által készített Stradivariusok jelentik - a megmaradt példányok mai értéke több millió dollár darabonként. Utánozhatatlan hangzásuk titkát még ma sem ismerik, pedig több mint háromszáz év óta kutatják.
A legfrissebb hipotézis úgy szól, hogy a titok a 15. századtól a 17. századig tartó hideg időjárásban („kis jégkorszak”) rejlik. A hideg miatt a fák lassabban növekedtek, és a hangszerkészítés számára kedvező adottságú évgyűrűket fejlesztettek. Korábbi elméletek szerint a Stradivari által használt lakk minősége, a fa speciális vegyi kezelése, sejtszerkezete átalakításának stb. segítségével érték el a hegedű egyedi hangzását. Lehet, hogy mindezek hatással voltak, de - mint Pali bácsi is vallja - nem pótolhatták mindazt, amiben a hangszer készítője hitt, amit gondolt és érzett.