Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár Árpád
Termékenység-istennők és istenanyák a történelemben

A legkorábbi ismert civilizációban, a suméroknál központi szerepet játszott a termékenység-istennő, Innin. Az őket követő akkád birodalomban Istar néven tisztelték, és ugyanezen a néven vonult be az asszír és babiloni mitológiába is. A Földközi-tenger keleti partvidékén élő sémita népek Astartának nevezték saját termékenységistennőjüket. Bár a nevek különböztek, mégis egyugyanazon szellemi lénynek tekintették őket. Jól mutatja ezt, hogy az egyiptomiak mind Istart, mind pedig Astartát saját isteneik sorába iktatták, de egy istennőnek tartották mindkettőt. Egyetlen közel-keleti nép volt, amely nem kívánt részt venni a korabeli világ erőteljes vallási keveredésében: az ókori zsidóság. A próféták egyértelműen hirdették, hogy a Mindenható Isten számára teljességgel elfogadhatatlan Astarta (Astarot) tisztelete éppúgy, mint bármely más istennő kultusza.

Az európai szellemtörténetre óriási hatást gyakorló ókori görögség is számos termékenység- és anyaistennőt tisztelt. Kiemelkedett közülük Artemisz, akinek sok keblű szobrát a kis-ázsiai Efézusban imádták, az istennő ottani templomában, amely közismerten a világ hét csodája közé tartozott. Artemisz azonban anyaistennőként egyben örök szűz is volt, sőt annyira ellenezte a házasságot, hogy tisztelői házasságkötés előtt engesztelő áldozatot mutattak be neki. Artemisz római megfelelője Diana istennő volt, hasonló jellemvonásokkal.
Miután Róma egymás után hajtotta uralma alá a népeket, a hatalmasra nőtt birodalomban nagyarányú vallási keveredés zajlott le. Így például a frígiai eredetű Kübelének, a Magna Maternek i. e. 204-ben hivatalosan is bevezették a kultuszát Rómában, az egyiptomi anyaistennő, Izisz tiszteletére pedig Pannóniáig terjedően szentélyeket emeltek. A pogány papok hangsúlyozták, hogy a számos különböző anyaistennő csak különböző megjelenési formája egyetlen istennőnek, és igazából nem az elnevezés a lényeg, hanem az, hogy buzgón folytassák a tiszteletükre szolgáló rítusokat.
A birodalomban a zsidóság mellett a keresztények voltak azok, akik nem vállaltak közösséget a vallási keveredés mindent átható áramlatával. A kereszténység első három évszázadában a pogány rítusokat, vallási felfogásokat - így az anyaistennők kultuszát is - határozottan távol tartották a keresztény hitelvektől és hitgyakorlattól. A döntő fordulat a 4. századtól, az állam és egyház összefonódásától, a kereszténység kötelező államvallássá tételétől kezdődött meg. A kötelező jelleg miatt a hívek és az egyházi vezetők között is tömegesen jelentek meg a formális keresztények, akik sem felfogásukban, sem életvezetésükben nem váltak soha kereszténnyé. Ezzel szemben inkább saját tradícióikat, így például pogány istennőik kultuszát kívánták folytatni, ha máshogy nem, hát olyan bibliai szereplők neve mögé bújtatva őket, mint a Jézust szülő Mária. Ily módon megkezdődött a bibliai Mária jellemvonásainak felcserélése pogány istennők tulajdonságaival.
431-ben pontosan a Nagy Istenanya fő kultuszhelyén, Efézusban került sor Mária istenanyaságának kimondására, melyet a katolikus egyház megkérdőjelezhetetlen hitigazságként, dogmaként fogadott el. A theotokosz (= istenszülő) kifejezés erősen megtévesztő, hiszen az Újszövetség tanúsága szerint Jézus az isteni természetét az Atyától kapta, és az emberi természetét nyerte Máriától. Bár már a kortárs egyházi vezetők egy része is erősen vitatta e dogmát, csakúgy mint a későbbiekben a reformátorok hosszú sora, Róma mégsem engedett, sőt 649-től anatémával, nagy átokkal sújtották mindazokat, akik „nem vallják Máriát istenszülőnek”. A pogány párhuzamoknak megfelelően Máriáról időközben az örök szüzesség dogmáját is kimondták, jóllehet az evangéliumok név szerint felsorolják Jézus négy fiútestvérét, sőt megjegyzik, hogy voltak nőtestvérei is.
Hasonló folyamat játszódott le a 11. századtól a magyarok anyaistennőjével, a Nagyboldogasszonnyal is. A középkori Érdy-kódex beszámolója szerint a katolicizmust felvevő István király idejében Gellért püspök tanácsára történt, hogy „Szűz Máriát Magyarországban Boldogasszonynak, avagy ez világ Nagyasszonyának hívnák”.
A pogány magyar mitológiában Nagyboldogasszonynak mint anyaistennőnek volt egy lánya, a Kisboldogasszony, akit örök szűz istennőként tiszteltek. A katolicizmus felvétele után az európai mintának megfelelően őt is Máriával azonosították, ami jól megfért Mária örök szüzességének dogmájával. Kisboldogasszony is külön ünnepnapot kapott (szeptember 8.) csakúgy, mint anyja, a Nagyboldogasszony (augusztus 15.).