Vissza a tartalomjegyzékhez

Korbuly Dezső, München
Egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek

Hatvan éve, 1946 tavaszán zajlott a magyarországi németek kitelepítése. Az etnikai alapon elrendelt kollektív büntetést csak Rajk László belügyminiszter 1946. május elején hozott rendelete enyhítette. A népi németek áttelepítését azonban - igaz, nem nyugati irányban, hanem a meghódított keleti területekre - eredetileg Adolf Hitler kezdeményezte, és a Horthy Miklós is kitűnő ötletnek tartotta.


Itt írták alá a potsdami szerződést

Amikor a győztes nagyhatalmak konferenciája a potsdami Cecilienhof kastélyban 1945. július 17-én megkezdődött, már folyamatban volt a keletporoszok, sziléziaiak és szudétanémetek kiűzése. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia - kész tények előtt állva - engedtek a Szovjetunió követelésének, és hozzájárultak a német lakosság "áttelepítéséhez". A potsdami szerződés XIII. cikkelye erről így rendelkezett: "A három kormány, minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba való áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani. Egyetértenek abban, hogy bármilyen áttelepítés történjék is, annak szervezetten és emberséges módon kell végbemennie."
Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke már 1945 tavaszán felszólította a magyar kormányt, tegyen előkészületeket a magyarországi németek kitelepítésére. A pártok képviselői 1945. április 11-én kezdtek erről tárgyalni, és hamar kiderült, hogy a vélemények ellentétesek.


Rajk László, Vorosilov

A kisgazdák és a szociáldemokraták elvetették a kollektív felelősség elvét, a kommunisták és a parasztpártiak viszont a hazai németséget kivétel nélkül ki akarták telepíteni. Kovács Imre, a parasztpárt főtitkára (a "Néma forradalom" szerzője) erről így nyilatkozott: "A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. A svábok önmaguk szorították ki magukat az ország testéből, minden tettükkel azt bizonyították, hogy együtt éreznek a hitleri Németországgal."
Az 1938. november 26-án Basch Ferenc vezetésével megalakult magyarországi Volksbund a német politika kiszolgálója lett, és mint Basch is hangoztatta, százszázalékosan követte a Führert. De a magyarországi németek egy része mégse volt hajlandó követni a Volksbund irányvonalát. 1942-ben bontakozott ki a Dunántúlon az úgynevezett hűségmozgalom (Treuebewegung). Német nyelvű hetilapjuk, a Die Donau, a Szent István-i állameszme jegyében a magyar nemzet egysége mellett foglalt állást, és figyelmeztette a magyarországi németséget, hogy ne higgyen a Volksbund náci propagandájának, mert a magyar hazához hűtleneket kitelepítik.
Az 1941-es népszámlálás adatai alapján a trianoni, tehát a visszacsatolt területek nélküli Magyarországon a német anyanyelvűek száma 477 ezer volt, és ezek közül 303 ezren vallották magukat német nemzetiségűnek.
A potsdami konferencia befejezése után Vorosilov marsall újra és nyomatékosan felszólította a magyar kormányt, hogy készítse el 450 ezer magyarországi német kitelepítésének tervét. Bibó István, aki akkor a Belügyminisztérium törvény-előkészítő osztályának vezetője volt, memorandumot készített a kormány számára, és rámutatott arra, hogy a kitelepítés megvalósítása ily módon és mértékben erkölcsi csődöt jelentene a magyar demokrácia számára.
A küszöbön álló országgyűlési választásokra való tekintettel a pártok a döntést elhalasztották.
Mindszenty József hercegprímás 1945. október 17-én pásztori levélben tiltakozott a tervezett kitelepítés ellen: "Mindazt, amit az elmúlt évtized során a németség kívülről vagy belülről hazánk ellen elkövetett, megbocsáthatatlannak tartjuk, és határozottan elítéljük. Ugyanakkor állást kell foglalnunk az ellen, hogy hazánk németsége az elkövetett hibák, sőt valóban nagy hibák miatt kollektív büntetés áldozata legyen. Az pedig, hogy hazánk németségét házukból és birtokukból elűzik, a legjobb akarattal se nevezhető emberiesnek vagy kereszténynek. Mi nem szólnánk, ha csak a bűnösöket büntetnék meg. Ne kövessük el azt, amit Csehszlovákiában magyarok ellen elkövetnek, s amit mi joggal felháborítónak és elviselhetetlennek tartunk... Ahhoz a magyar államhoz és demokráciához, mely büszkén hirdeti az emberi szabadságjog elveit, nem méltó az, hogy nem képes biztonságot nyújtani azoknak, akik bizonyos egyesületeknek csupán tagjai voltak, s az is talán csak kényszerből."
Ekkor hasonlította össze valaki először nyilvánosan a magyarországi németség és a csehszlovákiai magyarság háború utáni sorsát. A háború befejezése után a szlovákiai magyarokat gyűlölt idegenekként kezelték. A magyar iskolákat bezárták, és sok helyen a magyar nyelv használata is veszéllyel járt. Az úgynevezett Benes-dekrétumok a Csehszlovákiában élő németeket és magyarokat megbízhatatlan személyeknek nyilvánították. Vagyonuk állami kezelés alá került, csehszlovák állampolgárságukat elvesztették.
A potsdami konferencián a csehszlovák delegációnak nem sikerült megnyerni a nyugati hatalmak beleegyezését a magyarok kitelepítéséhez. A többhetes tárgyalás után 1946. február 27-én végül létrejött lakosságcsere-egyezmény alapján összesen 72 ezer szlovákiai magyar települt át Magyarországra.
A Nagy Imre vezetése alatt álló Belügyminisztérium 1945. december 29-én kiadott rendelete, "A magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről, a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-án kelt határozata" alapján kitelepülés alá estek mindazok, akik az 1941-es népszámlálás alkalmából magukat német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallották, továbbá azok, akik a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagjai voltak. Mentesítést csak azok kaptak, akik "a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldözést szenvedtek".


Forrás:

A magyarországi németek kitelepítése 1946 januárjában kezdődött meg. Amikor a budapesti népbíróság január 18-án Basch Ferencet halálra ítélte, Budaörsön megtörténtek az előkészületek, hogy az első szerelvényt útnak indítsák. A kollektív büntetés alapján meginduló kitelepítések ellen a magyar szellemi élet kiváló képviselői tiltakoztak a Magyar Nemzet 1946. január 18-ai számában, közöttük Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Kassák Lajos, Kéthly Anna és Sík Sándor: "Az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet. Aki nem követett el gaztetteket, csak éppen részese volt egy tömegtébolynak, melynek annyi magyar is részese volt, vagy aki azzal a közömbösséggel nézte a náci uralom fejleményeit, melyet a múlt esztendőkben a magyar társadalom nagy része is tanúsított, azt ne engedjük veszni, azt próbáljuk megmenteni az igazi demokratikus Magyarországnak."
Az akkor már Rajk László vezetése alatt álló Belügyminisztérium 1946 augusztusában módosította a rendeletet, és kivonta a kitelepítés hatálya alól azokat, akik 1941-ben magyar nemzetiségűnek vallották magukat, nem voltak Volksbund-tagok, és nem önként szolgáltak az SS-ben.


Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Heltai Jenő. A tiltakozók. Aki nem követett el gaztettet, otthonát elvenni nem lehet

Végül összesen 185 ezer magyarországi németet űztek el otthonából. Közülük kereken 135 ezren Dél-Németországba, 50 ezren pedig a szovjet megszállási övezetbe kerültek. A történelmi igazság kedvéért azonban nem árt emlékeztetni arra, hogy az úgynevezett népi németek áttelepítését eredetileg Hitler tervezte. 1939. október 6-ai beszédében a Führer a népi németeknek a meghódított keleti területekre való áttelepítését helyezte kilátásba. Ezt Horthy Miklós 1939. november 3-án Hitlerhez intézett levelében "kitűnő ötletnek" nevezte.
(A szerző Münchenben élő történész)