Az ókorból nincs még egy olyan mxű, amelyről olyan sok és olyan hiteles
kézirat maradt volna fenn, mint az Újszövetség. A ma ismert legkorábbi töredék
János evangéliumából származik, és alig harminc évvel az eredeti mű leírása után
keletkezett. Aki a másolatot készítette, akár ismerhette is a legidősebb
apostolt. A tudósok nem zárják ki, hogy ennél is korábbi kéziratok is
felbukkanhatnak, hiszen ma már igazolható, hogy Jézus és tanítványai életéről,
cselekedeteikről és tanításaikról a kortársak írták meg az Újszövetségben
összegyűjtött könyveket.
Fotó: Reuters
A média által mostanában újdonságként tálalt, Júdás neve alatt írt gnosztikus
evangélium, valamint a hasonló forrásokat hitelesként beállító A Da Vinci-kód
című regény népszerűsége nyomán mégis többen felvetik, hogy vajon nem a Biblia
könyvei között lenne-e a helyük ezeknek a jóval később keletkezett szövegeknek?
(Lásd . Hetek, 2006. április 21.) Nem lehetséges, hogy
megkülönböztetésük és kirekesztésük a keresztény szent iratok köréből csupán egy
kései, az államegyházi korban meghozott zsinati döntés eredménye? Egyáltalán, ki
döntötte el, hogy az evangéliumnak nevezett beszámolók közül melyek kerüljenek
bele a Bibliába, és melyek ne? Egy kikristályosodási folyamat végeredménye
volt-e ez a szelekció, vagy egy testület vagy zsinat esetleg önkényes
választását tükrözi az újszövetségi szövegek együttese? Ahhoz, hogy ezekre a
kérdésekre választ kaphassunk, vissza kell tekintenünk néhány ezer évvel
ezelőttre, arra a korra, amelyben maguk a - témánk szempontjából érintett -
újszövetségi írások létrejöttek.
Istentől érintett emberek
Először is fontos leszögeznünk, hogy Izrael társadalmában, ahol a Biblia
könyvei megszülettek, a kinyilatkoztatásnak, Isten kijelentésének szóbeli és
írásbeli átadása Jézus korában már több mint ezerötszáz éves múltra tekintett
vissza.
Mózes második könyve szerint a Tízparancsolat igéit maga Isten írta fel két
kőtáblára, miután szóban is kinyilatkoztatta őket Izrael egész népének füle
hallatára, intenzív természetfölötti megnyilvánulások kíséretében. Ez a mozzanat
a kijelentés természetfölötti jellegén túlmenően arra is rámutat, hogy a
kijelentés írásba foglalását többnyire megelőzte vagy kísérte annak szóbeli
átadása is. Olyan személyek adták át szóban, illetve írásban Isten kijelentését,
akik személyükben maguk is Istentől érintetté váltak a kijelentés átvétele
során, így a kijelentés átadásakor nemcsak annak fogalmi, hanem szellemi
tartalmát is közvetíteni tudták. Ilyen "csatornája" volt a kinyilatkoztatásnak
Mózes, aki olyan intenzív spirituális megtapasztalást élt át a kijelentés
átvételekor a Hóreb hegyén, hogy arról - visszatérte után - egész Izrael
meggyőződhetett. Mózes arca sugárzott Isten dicsőségétől, amikor visszatért a
hegyről, mindenki számára igazolva azt, hogy valóban Istentől megérintett
emberré vált. Prófétai szolgálatának részeként nemcsak elmondta az Istentől
kapott üzeneteket Izrael nagy nyilvánossága előtt, hanem csodák és rendkívüli
események által demonstrálta is a mögöttük álló isteni erőt, majd pedig le is
írta a következő nemzedékek számára tanúbizonyságul, sőt arról is rendelkezett,
hogy Izrael népének tagjai készítsenek a törvény rendelkezéseiről másolatokat
saját otthoni használatra. Ez még a királyok számára is kötelező érvényű volt.
Izraelben tehát a nemzet születésével egyidősnek tekinthető az írott kijelentés
megőrzésének, átadásának, gondozásának értékes hagyománya, amelyet többnyire a
léviták családjai végeztek. Pál apostol maga is megfogalmazza a rómabeliekhez
írt levelében, hogy Izrael népének többek között az volt az üdvtörténeti
rendeltetése, hogy hűségesen megőrizze Isten rájuk bízott beszédeit.
Az írás fel nem bontható
Mindez azért is fontos, mert az újszövetségi írások megbonthatatlan egységet
képeznek az előbb említett ószövetségi kinyilatkoztatással, amelyet
hagyományosan a Törvény, a Próféták és az Írások felosztásban szoktak emlegetni.
Az Újszövetség egyetlen könyve sem érthető meg az ószövetségi kijelentés
ismerete nélkül. Jézus Krisztus megszületésének, szolgálatának, halálának és
feltámadásának eseményei az evangéliumok egybehangzó állítása szerint pontról
pontra beilleszkednek az ószövetségi írások által lejegyzett üdvtörténeti
menetrendbe, és ezt Jézus már saját maga is megfogalmazta szolgálata során,
például amikor a Messiás szolgálatáról szóló próféciát felolvasta az
Ézsaiás-tekercsből a názáreti zsinagógában, majd kijelentette: "Ma teljesedett
be ez az írás, fületek hallatára", vagyis az ószövetségi íráshelyet saját magára
vonatkoztatva értelmezte.
Jézus másutt is azt mondja egyes farizeusoknak, hogy az írások mellette
tanúskodnak, ezért jobban tennék, ha személyesen hozzá jönnének örök életért.
Tettei, gyógyításai, csodái valóban megerősítik, hogy Jézus nem azért jött, hogy
érvénytelenítse, hanem hogy beteljesítse a Törvényt. Feltámadása után
részletesen ki is fejtette az Emmausz nevű faluba igyekvő tanítványoknak
mindazt, ami rá vonatkozóan előre lett jelezve a Törvényben, a Prófétákban és a
Zsoltárokban, mind szenvedésére és feltámadására, mind pedig megdicsőülésére
vonatkozóan.
A dicsőség szem- és fültanúi
Később pedig azért jelent meg még néhány alkalommal tanítványainak, hogy azok
szemükkel, fülükkel, sőt Jézus feltámadott testének megtapintásával is hiteles
tanúkká váljanak Jézus Krisztus testben történt feltámadása mellett, sőt még
rájuk is lehelt, megosztva velük a feltámadott élet szellemét. Jézus Krisztus
tanítványai tehát Mózeshez hasonlóan úgy váltak a feltámadott Jézus Krisztus
tanúbizonyságaivá, hogy ez a találkozás mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott a
személyiségükön, teljesen más emberré tette őket. Még évtizedek távlatában is
így ír erről János első levelének elején, amelyet többen evangéliuma bevezető
iratának tartanak: "Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel
láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről... Amit
hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen
velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus
Krisztussal."
Tanúbizonyságának tárgya tehát az a mély személyes tapasztalat, amely a
feltámadott Jézus Krisztussal való találkozáskor érte, célja pedig annak a
közösségnek a továbbadása, amely így jött létre benne is az Atyával és a Fiúval.
Péter apostol második levelében életének azt a meghatározó eseményét helyezi
tanúbizonyságának centrumába, amikor tanúja volt, hogy Jézus arcbőre és ruhája
imádkozása közben ragyogó fehérré változott, és a mennyből Isten szeretett
Fiának nevezte Őt. Péter itt szembeállítja a koholt mítoszokat a személyes
tanúbizonyságon alapuló beszámolóval. Evangéliumának elején Lukács, aki maga nem
volt szemtanúja Jézus szolgálatának, hangsúlyozza, hogy olyan személyek
beszámolóira épít, akik "kezdettől szemlélői és szolgái voltak az Igének", tehát
akik maguk Jánoshoz és Péterhez hasonlóan a feltámadott Jézus Krisztustól
megérintett emberek voltak. Ezeknek a karizmatikus tekintéllyel rendelkező
tanúbizonyságoknak a személyes jelenléte a gyülekezetekben a kereszténység első
néhány évtizedében szükségtelenné tette az írásos beszámolók készítését Jézus
életéről. Ám ahogy ezek a személyek kezdenek elköltözni az élők sorából -
valamint a keresztény hit terjedésével párhuzamosan -, felmerül az igény olyan
hiteles írásos beszámolókra Jézus Krisztus életéről, szolgálatáról és megváltói
munkájáról, amelyek által az olvasók és hallgatók cáfolhatatlan bizonyosságot
szerezhetnek hitük tárgyával kapcsolatosan, amint azt Lukács is említi
evangéliumának bevezetőjében.
Patmosz szigete, ahol János apostol a Jelenések könyvét írta
Szerzők és evangéliumok
Az újszövetségi iratok, így az evangéliumok is görög nyelven, a római-hellén
civilizáció akkori világnyelvén születtek.
Máté evangéliumának szerzője az a Lévi Máté, akit Jézus mint kapernaumi
vámszedőt népszerűtlen foglalkozásának végzése közben hívott el. A tizenkét
apostol egyikeként mindvégig Jézus követője volt. Az evangélium célközönsége
elsősorban zsidókból állhatott, mert precízen kimutatja, hogy Jézus földi
szolgálata során milyen ószövetségi próféciákat teljesített be, tehát igen
szorosan kapcsolódik az ószövetségi írásokhoz.
Márk nem volt ugyan a tizenkét apostol egyike, mégis feltételezhető, hogy fiatal
korában maga is szemtanúja lehetett Jézus letartóztatásának a Getsemáné kertben.
Róla a korai egyházatyák azt említik meg, hogy Péter tolmácsaként az ő
igehirdetése, tanúbizonysága alapján írta meg evangéliumát, amely valószínűleg
elsősorban rómaiaknak lett szánva, mivel jó néhány, a latinból átvett szót
használ görög szövegében.
Lukács, akit Pál a Kolosszéba írt levelében "szeretett orvos"-nak nevez,
miszsziós útjain az apostol útitársa volt. Szintén nem volt Jézus személyes
tanítványa, hanem más szemtanúk beszámolóiból írja meg evangéliumát, Pál
támogatásával. Ehhez kapcsolódik a szintén Lukács által lejegyzett Apostolok
cselekedeteinek könyve, amely Pál római fogságának idején ér véget.
Feltételezhető tehát, hogy mind az evangélium, mind az Apostolok cselekedetei az
i. sz. 60-as évek elején íródott, még Jeruzsálem lerombolása előtt. Lukács a
legcsiszoltabb görög nyelven író evangéliumszerző, aki Pál missziói fő
célcsoportjának megfelelően görög olvasóközönségnek írja evangéliumát.
János, akit testvérével, Jakabbal együtt halászati vállalkozásából hívott el
Jézus a Genezáreti-tó partján - szintén a korai egyházatyák szerint -, túlélte
az összes többi apostolt, és a Templom pusztulása után mintegy százéves koráig
Efeszoszban élt. Miután már a három másik evangélium készen volt, i. sz. 85
körül maga is leírta mindazt, ami jórészt a másik három evangéliumi beszámolóból
kimaradt. A négy evangélium Jézus életének jó néhány eseményét kétszer-háromszor
is, sőt néha négyszer is megerősíti, amit a mózesi törvény azon rendelkezése
tesz érthetővé, amely a tanúskodás kritériumaként megemlíti: "Két vagy három
tanúbizonyságára áll meg minden dolog." Az evangéliumok, de ez igaz minden más
bibliai könyvre is, ezenkívül jellemzően ezer szálon kapcsolódnak a többi ó- és
újszövetségi íráshoz, kölcsönösen megvilágítva és értelmezve egymást.