Tihanyi Péter
Apuci, fogd a kezemet

Egy fiatal házaspár mandulaműtétre viszi kisfiát a kórházba. A fiú orvosi műhiba következtében meghal. A kórház annyit se mond a szülőknek, bocsánat. De még annyit se, fogadják részvétünket. Kunszentmiklós, 2005. április 24.

 

- Milyen kisfiú volt Márk?
Kvasz Gábor, az édesapa: Kerek négy kilóval született, gyönyörű volt és hibátlan. Nagyon vártuk. Becézgettük, már akkor is, mikor a feleségem hasában volt. 
Erzsébet, az édesanya: Mozgékony volt, teli energiával. A szülés után, mikor először megkaptam, az ágyamra tettem, és addig beszéltem hozzá, míg a végén elnevette magát. Ettől fogva egyfolytában mosolygott. Nagyon értelmes volt, néha már szinte felnőttes.
- Nem félt a műtéttől?
Édesapa: Nem. A műtét előtti napokban csak úgy spontán mondtam Márknak: „Kisfiam, gyere ide elébem.” Idejött. Itt ültem az ágyamon. Mondom: „Márkocskám, nem kell ám félni a műtéttől, mert apa és anya ott lesz a szívedben.”
Édesanya: Másnap jött hozzám nagy boldogan: „Anya, nem félek ám, mert az apa azt mondta, itt lesztek velem a szívemben.” Olyan aranyosan mondta, kicsit selypítve, hogy összevissza pusziltam. 
- Hogyan került a kecskeméti kórházba?
Édesanya: Csúnya bakteriális mandulagyulladása volt, és a háziorvosunk beutalta a kecskeméti kórházba szakvizsgálatra, ahol egy fiatal gégészt, Kálvin doktort ajánlották. Hétfőn reggel megnézte: „Huhú, ezek hatalmas mandulák, ritkán látni ilyet, akkor kiműtjük.” Szerdán reggel volt a műtét. Kérdi az aneszteziológus: „Mit szeretnél Márk, szurit vagy kúpot?” Inkább kúpot kért. Úgy elkábult tőle, hogy lógott a feje, és úgy nézett ki, mintha totál narkós lenne. A másik kislánynál, akit ugyanott orrmandulaműtétre vittek, nem láttam, hogy így beájult volna.
Édesapa: Még annyit mondott: „Apuci, fogd a kezemet, és hozd be nekem a Dinó újságot”, majd betolták a műtőbe. Akkor egyikünk sem gondolta, hogy ezek lesznek az utolsó szavai. 
Édesanya: Ott várakoztunk a műtő előtt. Huszonöt perc múlva kijön Kálvin doktor és mondja: Minden rendben, kész a műtét, rögtön kihozzák a gyereket. És továbbment. Eltelt több mint negyedóra, de a fiunk sehol. Kezdtünk toporogni a folyosón: „Ez nem igaz, hát miért nem tolják ki.” Egyszer csak kicsapódik a műtő ajtaja, rohan kifelé mindenki, miközben ezeket a szavakat hallom: tubus… szívócső… hol van Kálvin doktor… gyerekorvost azonnal. Szalad kifele az a műtős fiú is, aki Márkot betolta. Kérdem tőle: „Ide figyelj, Márkkal van baj?” „Á, nem, nem, nincs vele semmi baj, és rohan tovább.” Kálvin doktort nem találják, de én láttam, hova ment be. Odarohantam, és azt mondtam neki: „Nagyon gyorsan húzzon vissza a műtőbe, mert nagyon nagy baj lehet a kisfiammal!”
Ez a fejvesztett kapkodás eltartott még néhány percig, majd megint hallom: „Úristen, gyerekorvost gyorsan!” Egyszer csak egy hosszú folyosó végén nagy lazán sétál a műtő felé, - mint egy félisten - egy orvos. Ő volt a gyerekorvos. 
- Ekkor tudták már, mi történt?
Édesapa: Mindenkit kérdeztünk, de csak kétfajta választ kaptuk: „Nem tudok semmit” vagy „Nem mondhatok semmit”. Mikor később Kálvin doktor újra kijött a műtőből, behívott egy szobába, és közölte velem nagy baj van Márkkal, pár perce le is állt a szíve. De hogy miért, vagy mi történt, nem tudtuk meg. A gégészeti műtő lent volt a földszinten, ezután fölvitték a gyereket az emeleten levő intenzívre. Ott gégemetszést csináltak, aztán nyomták belé a levegőt. De a tüdeje nem vette be. Nyomták, nyomták, és szétdurrant a tüdeje. Az összes levegő a testébe, a kis bőre alá szaladt, szemhéja, karja, halántéka, heréje úgy feldagadt, mint mikor egy gumimatracot felpumpálunk.
- Mi történt tulajdonképpen?
Édesanya: Márk légcsövébe és tüdejébe műtét közben lecsúszott egy manduladarab, de nem vették észre. Ez elzárta a levegő útját, levegő se ki, se be, ekkor leállt a szíve. Újabb gégemetszést hajtottak végre a hangszálak mellett, és valahogy kiszivattyúzták a tüdejéből a szövetdarabot, de akkor már percek óta állt a szíve. A zárójelentés szerint negyedóráig, de szerintem legalább 25-30 percig, ezalatt nem volt vérkeringés az agyában, jéghideg volt a feje, homloka. De mindezeket akkor még nem tudtuk.
- Hogyhogy?
- Csak annyit mondtak, Márkon életmentő műtétet kellett végrehajtani. Mikor a gégemetszések után először bemehettünk a gyerekhez, a látványtól földbe gyökerezett a lábunk. Az összes orvos ott állt az ágy körül. Azt mondta az egyik: „Ha még látták volna, hogy a műtőben hogy nézett ki. És különben meg örüljenek, hogy nem törtük el a gyerek bordáit.” Olyan hidegen és lenézően mondta, mintha a kisfiam vagy mi lettünk volna a hibásak.
- Akkor már gépen volt?
- Igen. A gégéjénél volt beültetve egy pipaszerű valami, az csatlakozott a gépre. Azt mondták, kómában kell tartani, hogy az agy és az egész szervezete nyugalmi állapotban legyen, hogy ne veszítsen plusz energiát, hátha még regenerálódik. A férjem sejtette, hogy Márk az agyhalál állapotában van, de mégis reménykedtünk. Minden szalmaszálba kapaszkodni próbáltunk.
Édesapa: Tudom, mivel jár, ha öt percig leáll egy ember szíve, pláne ha még hosszabb ideig. Ezért egyből azt kérdeztem, mennyi ideig állt a szíve, de senki nem tudta megmondani. 
- Az aneszteziológus sem?
- Ő azt mondta, nem nézte az órát. 
Édesanya: Éjjel-nappal ott voltunk mellette, mozgattuk a lábait, masszíroztuk, de minden jel arra utalt, nincs benne már élet. Nem voltak reflexei, nem reagált semmire, merev volt a pupillája is, száraz a szeme, és nem érzett semmit sem. Nem nőtt semmit a körme és a haja sem ez alatt a hét alatt. A fél szobát teleraktuk a játékaival, hangosan olvastuk neki a kedvenc meséit, és reméltük, hogy egyszercsak ránk mosolyog. 
Édesapa: Még a hetedik napon is elnézték, hogy ápoljuk és mesét olvassunk neki, amikor ők már majdnem biztosan tudták, hogy a kisfiunk gyakorlatilag élőhalott. A főorvos úr hétfőn közölte: „Nagyon sajnáljuk az esetet, és mindent elkövetünk, hogy Márkot speciális orvosok speciális műszerekkel megvizsgálják. Pesten a Bethesda kórházban vannak olyan gépek, melyek pontosan meg tudják állapítani az agy állapotát. Felküldjük Márkot.” Csak azt nem értem, miért kellett várni ezzel egy hétig. 
Édesanya: Én fel tudtam menni a rohammentővel, a férjem autóval jött utánunk. Útközben jött a telefon a mentőbe, fogadna bennünket a Heim Pál Kórház egy speciális CT-vizsgálatra. Betolták Márkot egy üvegfalú terembe. Megcsinálták a CT-t egyszer natúrban, egyszer kontrasztanyaggal. Az orvosok izgatottan végezték a munkájukat, én nem mehettem be, az üveg mögül figyeltem. Egyszer csak látható lett a gépen az eredmény, mindnyájan a monitorra néztek. És bizony láttam, hogy mindenki néz lefele. Akkor fogtam föl először, hogy kész, vége. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy alig tudtak leállítani. Ekkor hívott a férjem: „Padlógázzal rohanok Pest felé, nagy baj van Márkkal?” Összeszedtem a hangomat, és azt hazudtam neki: „Nem szívem, nincs semmi baj.” Az intenzíven találkoztunk. Beöltöztünk, és megnéztük, ahogy átteszik Márkot az ágyra. Egy háromtagú orvosstáb mindenfajta gépekkel, műszerekkel vizsgálta a gyereket, a legtöbbet szinte óránként megismételve. Az EEG-t legalább tízszer rárakták különböző időpontokban, hogy nem tévednek-e, hogy nincs-e mégis egy hajszálnyi remény. Másnap este Liszkai főorvos úr, akit nagyon megérintett Márk esete, behívatott minket a szobájába. „Nehéz ezt kimondanom - kezdte -, de Márk minden kétséget kizárólag agyhalott.” Megkérdeztük, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a kisfiunk meghalt? „Gyakorlatilag azt. A szívét mesterségesen tartjuk működésben, de így is rövid ideig »élhet«, mivel az agy és a hormonok elhaltak, így a szervezet rövidesen el fogja pusztítani önmagát.” Majd megkérdezte, lekapcsolhatják-e a gépről. 
Édesapa: Egy világ omlott össze bennünk. Fogtam és simogattam a feleségem kezét, és igent mondtam. Hosszú csend, majd így folytatta a főorvos: „Van még egy kényes kérdés. Hozzájárulnánk-e ahhoz, hogy Márk ép szerveit, hogy is mondjam… (elcsuklott a hangja) … kivegyük…, így megmenthetnénk jó pár gyerek életét.” Egymásra néztünk, és most is igent mondtunk. 
- Milyen érzések és gondolatok végeredményeként döntöttek így?
Édesanya: Életében is szeretett adni mindenkinek, még egy csokit is megosztott a barátaival. Most a halálában is életet ad másoknak. Arra is gondoltunk, és ma is így gondoljuk, ha kivesznek belőle valamit, ami másokban majd tovább él, ezáltal valamilyen módon Márk is tovább él. Így nem kell őt végleg eltemetnünk. 
Édesapa: Másnap délelőtt búcsúztunk el tőle. Sokszor visszamentünk az ajtóból, nem tudtuk otthagyni az ágyon. Simogattuk, csókolgattuk. A kis szívére még rátettük a fülünket, és hallottuk, ahogy ver. Puha volt az arca és olyan kedves mosolyú, mint régen, amikor otthon aludt. Furcsa volt: vert a szíve, és olyan szép volt, mintha élne, közben halott volt. Hazamentünk. Csak róla beszéltünk. Képzelje, négy évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon, hat órakor született meg Márk. Fél hétkor Kunszentmiklósról felhívtam a kórházat: „Jó napot kívánok. Kvasz Gábor vagyok. Folyik-e már Márk transzplantációja?” Pár másodpercig nem hallok semmit a telefonban, majd egy nővérke zokogva mondja, fél órája folyik a műtét. 
- Hány szervet ültettek már másik kisgyerekbe?
Édesanya: A mai napig hármat, és még kettőt fognak. Lacika rögtön befogadta Márk máját, már jól van, eszik, és tévét néz. Robi, egy ötéves kisfiú kapta Márk jobb veséjét, egy pécsi kisfiú pedig a balt. Ők is egészségesek. Hátravannak még a szívbillentyűk, ezek lejegelve a szövetbankban várják a beültetést. 
- Nem találkoznának valamelyik szülővel?
Édesapa: Éppen tegnap találkoztunk Pesten Robika szüleivel. Nem győzték megköszönni. Elvittük neki azt a plüssállatot, amivel Márk az utolsó hetekben aludt. 
- Egy másik kisfiú nem pótolná Márk hiányát?
Édesanya: Valamennyire talán. Isten ajándéka lenne, ha úgy nézne ki, mint Márk, és rá hasonlítana. Csak előtte egy kis lelki békére vágynánk. 
Édesapa: Az esték a legrosszabbak, csak ülünk, ülünk, és nézzük egymást.
Édesanya: Meg a reggelek. Fölébredünk, és üres a kiságya, rajta a traktor meg a nagy plüssmaci. És nem értjük, mi történt.