Hetek - IX. évfolyam, 17. szám, 2005. április 29

Ceausescu hosszú korszaka nem múlhatott el nyomtalanul Romániában. 1989 decemberében a nép megszabadult a diktátor házaspártól, de szinte azonnal nyert egy atyai államelnököt. Hosszú ideig ragaszkodott is hozzá, visszaszavazta a hatalomba. Ion Iliescu sokkal inkább rányomta bélyegét a kommunizmus utáni Romániára, mint - talán a háborút kirobbantó Milosevics kivételével - a többi közép- és kelet-európai vezető. Épp most került ki (el ne kiabáljuk: talán végleg) a politikai fősodorból, amikor országa uniós tagsága biztossá válik: történelmi felelőssége épp az, hogy erre csak 2005-ben kerül sor, a térség sok más államához képest késve, és még mindig rengeteg bizonytalanság közepette.

Hogy 1989 decemberének reményteli, de végtelenül zavaros napjaiban honnan is bukkant elő, azt most is csak találgatják. A diktatúra szélesebb értelemben vett vezető garnitúrájához tartozott, de nem volt olyan magas rangja, ami lehetetlenné tette volna a szerepvállalást Ceausescu bukásakor. Később hevesen cáfolta, hogy a KGB kreatúrája lett volna. Eleinte csak egy volt azok közül, akik a ki-ki hagyó drámai tévéadásokban a nézők elé álltak hírekkel és közleményekkel, aztán kiderült, hogy ő a hatalom új birtokosa, a szinte minden diktatúraellenes árnyalatot tömörítő Nemzeti Megmentési Front vezetője.
A szinte átláthatatlan zűrzavarban - nem túlzás - Iliescu gyakorlatilag a maga képére formálta az országot: ahogy neki sikerült az egykori nomenklatúra részeseként az új hatalom kulcsemberévé válnia, úgy sikerült átmentenie szinte teljes egészében az egykori nomenklatúrát is. Ennek azonban súlyos ára volt: átláthatatlanná kellett tenni a történteket, és konzerválni kellett az elmúlt rendszer sok meghatározó tulajdonságát, jelenségét.
A kezdetben gyűjtőszervezet jellegű Nemzeti Megmentési Frontot Iliescu párttá alakította, eleinte Társadalmi Demokrácia néven, később vált - legalábbis nevében - szociáldemokratává. Az ország legerősebb politikai szervezete egyben a legnagyobb lobbiszövetség is volt: a vagyonát jelentős részben még a diktatúra kiszolgálójaként összekaparó, a félkapitalizmus zavaros viszonyait kihasználó, sokszor titkosszolgálati kapcsolatrendszerből profitáló milliomos réteg, a bukaresti és vidéki vörös bárók érdekérvényesítésének eszköze. Az erőszakszervezetek egyszerre voltak végrehajtói és kedvezményezettjei a folyamatoknak. Az egykori rettegett Securitate Román Hírszerző Szolgálattá alakításához az ürügyet 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai összecsapások szolgáltatták. Iliescu konkrét szerepe homályos, de még néhány héttel ezelőtt, a 15. évfordulón is kizárólag a magyarokat okolta a történtekért.
Nem egyszerűen a letűnt diktatúra elitjét hozta át az új világba: a legveszélyesebb hagyományokat követte, amikor valamiféle konfliktust kellett megoldania. 1990 januárjában teherautókkal a fővárosba hozott „proletárok” oszlatták fel a kommunistaellenes tüntetőket. Aztán ugyanazon év nyarán Iliescu hívására először teremtettek véres és pusztító rendet Miron Cozma bányászai. Ők segítettek eltávolítani 1991-es visszatérésükkor Petre Roman kormányát; ekkor már a parlamenti pártok között is szétcsaptak. Európa pedig kénytelen volt tudomásul venni, hogy Románia, a többi kelet-európai országgal ellentétben, nem a változást, hanem inkább a felemás helyzet konzerválását választotta.
A helyzet konzerválása pedig - a legszélsőségesebb román soviniszta erőkkel együttműködésben - olyan jól sikerült, hogy a régi-új bürokrácia ellenállása 1996 és 2000 között is képes volt megakadályozni az alapvető változásokat, mikor pedig Iliescu és pártja ellenzékben volt. Igaz, kellett még ehhez Constantinescu elnök gyengesége, a Demokrata Konvenció széthúzása, az, hogy az Iliescuval szembenálló román politikusok se tudjanak túllépni saját árnyékukon.
Iliescu volt a diktatúra után a legtehetségesebb folytatója annak a hagyományosan pragmatista, eszméktől független vonalnak, amely a történelem folyamán többször bizonyult sorsdöntően sikeresnek Románia számára: két világháborúban is időben állította át az országot a megfelelő oldalra, hogy megszerezze, illetve meg is tartsa Erdélyt. Paradox mód ugyanez a pragmatizmus késztette Iliescut az első lépésekre a nyugati orientáció útján: 1996-ban először vetette fel Románia NATO-tagságának esélyét - méghozzá a magyar tagjelöltség kapcsán. Iliescu számára nem az volt fontos, hogy Romániát ott lássa az észak-atlanti országok demokratikus közösségében, a döntő az volt, hogy kiderült, Magyarországnak nagyon komoly esélyei vannak a tagságra, és ezzel a régi ellenfél juthat stratégiai előnyhöz.
2000-ben Iliescu ismét indult az elnökválasztáson, noha a demokratikus erők azt is kétségbe vonták, alkotmányos-e újabb elnöki mandátummal próbálkoznia. Négy év után diadalmasan visszatért az államfői palotájába, a Cotroceni-be. Mindenki azt várta, hogy a konvenció négy éve után beindul a posztkommunista visszarendeződés. Románia azonban váratlanul gyorsítani kezdett: a NATO-tagság után megcélozta az uniót. És noha sok tekintetben ekkor is több történt a kirakatban, mint a valóságban, mégis evidenciává vált, hogy Románia Európa felé tart. Csakhogy ennek a folyamatnak nem Iliescu, hanem erősen önállósodott miniszterelnöke, Adrian Nastase lett a motorja, aki egyben átvette a Szociáldemokrata Párt vezetését is, hiszen az alkotmány értelmében az államfő nem lehetett párttag, pártvezető.
2004-ben aztán Iliescu már végképp nem indulhatott újabb elnöki mandátumért, Nastase pedig veszített a demokrata Basescuval szemben. Iliescu elnöksége utolsó napjaiban még megpróbálta kihozni a börtönből Miron Cozma bányászvezért. Idén áprilisban, pártja kongresszusának kezdetén az elnökségbe visszatérni készülő Iliescu elvtársnak titulálja Nastasét. A közderültség mögött heves szervezkedés érezhető a „pátriárka” ellen, talán nem is annyira a kikristályosodott politikai állásfoglalások jegyében: egyszerűen egyre erősebben tér el a mozgásban lévő ország és az időt megállítani akaró tizenöt éven át minden változást akadályozó és most visszatérni készülő politikus képe. A szavazáson aztán Iliescu egyértelmű vereséget szenvedett saját egykori kreatúrájával, Geoanával szemben, és tizenöt év meghatározó jelenlét után kiszorult a politikából. Néhány nap múlva pedig Basescu államfő aláírta a csatlakozási szerződést. Dupla történelmi fordulat, de egy irányba mutat: Románia nem mehet Iliescuval és politikai örökségével Európába.