Vissza a tartalomjegyzékhez

Gyurácz Ottilia
Csúcs ez az érzés

Két kalandvágyó közel egy év leforgása alatt első magyarként érte el az Északi- és a Déli-sarkot, kisebb szenzációt keltve ezzel hazai körökben. A trikolórt Kovalcsikné Bátori Krisztina és Ács Zoltán tűzte ki a pólusokon. A harminchat éves fiatalember az egyik legeredményesebb magyar magashegyi mászó - nevéhez fűződik egy sikeres magyar Everest-, majd Himalája-expedíció szervezése és vezetése is - 2002-ben többedmagával átvette a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Egy testnevelő tanár, aki eljutott a csúcsra - lapunknak Ács Zoltán nyilatkozott.


Sátorverés az Antarktiszon Fotó: Á. Z.

- Egy alföldi kisvárosban nőttem fel. „Táblán túli gyerek vagyok”, ahol véget ér Nyíregyháza, ott laktam egy kis utcában. Már egész kiskoromtól izgatott a hegymászás, elég szép számban sorakoztak a polcaimon az ezzel a témával foglalkozó könyvek. Azon gondolkodtam, álmodoztam, de jó lenne eljutni a Mount Everestre, és eljutni az Északi- és a Déli-sarkra. Nem kifejezetten a körülményeimet néztem: alföldi gyerekként a csúcsokra vágytam. 
- Egész életedben tudatosan készültél a hegymászásra?
- Valahogy így is lehet mondani. Már elég korán elkezdtem sportolni, majd a Testnevelési Egyetem alatt mentünk el először kisebb hegymászó túrákra. Jelentkeztünk egy hegymászó klubba is, elvégeztünk egy alapfokú tanfolyamot, ami biztosítástechnikai és sziklamászási alapokból állt. Másztunk sziklafalakat, sőt építettünk műfalakat is, elég úttörő módon. Persze engem mindig a magas hegyek érdekeltek. De vannak lépcsőfokok, amiket nem lehet kihagyni. 
- Mit kell tudni a hegymászás technikáján kívül?
- A szervezésbe is bele kell jönni, amihez hozzátartozik az adminisztrációs munka és a logisztika lebonyolítása is, ez javarészt angol nyelven folyik. A nyelvtudás elengedhetetlen feltétele a külföldi hegymászókkal való kapcsolatfelvételnek is. 


Ács Zoltán

- Mi a célotok, túl azon, hogy csúcsokat döntötök? 
- Fontosnak tartjuk, hogy a hegymászás elismert sportként működjön Magyarországon. Nagyon sok középiskolába és főiskolára járunk előadásokat tartani, megosztani a tapasztalatainkat és az élményeinket, ezáltal - ki gondolná! - sok hallgató aktivizálható. Ennek azért is örülünk, mert azt látjuk, hogy nincsenek igazából céljaik a fiataloknak, és a felnőttek sem nagyon mutatnak nekik. Nem is csoda, hiszen egy olyan fogyasztói korban élünk, amikor mindenki igyekszik kiküszöbölni minden nehézséget. Készen akarják az eredményeket. 
- Neked mi jelentett motivációt?
- Az olvasás. Véleményem szerint ez nagyban segíthet kialakítani célokat az ember életében. Persze nem az a célunk, hogy mindenki kezdjen el hegyet mászni, nem is így próbáljuk ezt beállítani, hanem az lehet az üzenet, hogy amit tizennégy évesen teljesen idealisztikusan kigondolsz magadnak, ahhoz próbálj meg egy életen át hűségesen ragaszkodni. Ha én akkor, 1982-ben azt mondtam volna az embereknek, hogy el fogok menni az Északi-sarkra, sokan legyintettek volna. A küzdelmeknek szerintem ez a legnagyobb értéke, a kitartás, az elkötelezettség.
- Hol sajátítottad el az első magashegyi tapasztalataidat?
- Elég merész elhatározással 1991 nyarán jelentkeztem egy magyar hegymászóklub kaukázusi túrájára. Itt a legmagasabb csúcs 5642 méter volt. Ezek a hegyek viszonylag könnyen megmászhatók, az objektív veszély jóval kevesebb. Ez egy jó ugródeszka a magasabb, akár a nyolcezres hegyek felé is. Itt ismerkedtem meg a magas hegyi mászással. Úgy mentünk ki a Kaukázusba, hogy még életünkben nem volt rajtunk hágóvas, nem volt a kezünkben jégcsákány. Ott kint tartottak nekünk egy rögtönzött tanfolyamot (köszönet érte Ferenci Mikinek és Mályi Józsinak), és ennek következtében feljutottunk mind a hatan, három fiú és három lány a csúcsra. Ez azért is ritka élményt jelentett, mert ez a szint már elég komoly költségekkel jár.
- Nehéz lehet olyan munkát találni, ahol az ember évente három-négy hónapot a hobbijának szentelhet.
- Mivel szerettem volna kitartani az elképzeléseim mellett, ezért elhelyezkedtem egy szabadidősport-magazinnál. Majd jöttek a dolgok maguktól. 1994-ben eljutottunk egy nemzetközileg eléggé elismert kalandsportversenyre, amit a franciák szerveztek, ez volt a Gallok útja (Raid Gauloises), Borneó őserdején át, ahol felváltva csak természeti vagy emberi erőforrásokat használhattunk. 1996-ban pedig rész vettem egy öthónapos expedíción: a lovas túra Magna Hungáriából indult és Ópusztaszeren ért véget: orosz régészek kísértek minket az út nagy részén, amely olyan helyeket érintett, ahol magyar vonatkozású leleteket is találtak. 
- De ez még mindig nem a régi álmodról szólt!
- Azért nem adtuk fel az álmainkat. Az egyértelmű volt, hogy ha mi magas hegyeket akarunk mászni, akkor nekünk magunknak kell megteremteni ennek a feltételeit. Mezey Laci barátommal és más hegymászókkal nem vártunk az állami támogatásokra, a szövetségre, hanem megpróbáltuk meghonosítani azt az üzleti alapú, szponzorációs hegymászást, ami nyugaton is megy. Kifejezetten magashegyi expedíciók szervezésére szakosodtunk. Az Explorers Program létrehozása révén nagy álmunk válhatott valóra: egyik barátom kedvenc gyerekkori könyve, Kurt Diemberger „Titokzatos nagy hegycsúcsokon”-ja jelölte ki számunkra az úticélt. Van benne egy 7708 méteres hegy (Tirich Mir) is - fölmerült az ötlet, mi lenne, ha ezt megszerveznénk. Pakisztánban akkor még hivatalos magyar expedíció nem járt. A volt brit gyarmaton elég erős még a bürokrácia. Szereztünk rá szponzorokat. Gyakorlatilag mindentől távol - a legközelebbi falu háromnapi járóföldre - volt, csak mi voltunk négyen. Végül is nekem és Mezey Laci barátomnak sikerült erre a csúcsra feljutnunk. Ez akkor a magyarok által megmászott negyedik legmagasabb csúcs volt, ami nagyon nagy lökést adott a magashegyi hegymászásnak. Azt gondoltuk ekkor, hogy tovább kell lépnünk, és kell egy 8000 méteres hegyet is mászni. Ebből addig kettőn álltak magyarok. Ott Pakisztánban van öt ilyen hegy. Mi 2000-ben a Broad Peak nevűt választottuk ki, ami nem egyszerű hegy. Elterveztük, ha ez sikeres lesz, akkor pedig csinálunk egy Everest-expedíciót is.
- Te mit értesz sikeres expedíció alatt?
- Minden expedíció sikerét abban látom, hogyha helyes rangsorba állítjuk a céljainkat. Elsődleges cél: az expedíció minden tagja épségben, egészségben és a hegyekkel és egymással harmóniában térjen haza. Mert ha nem sikerül kialakítani és fenntartani ezt a harmóniát, az végzetes következményekkel járhat. Másodlagos cél, hogy az expedíció legalább egy tagja mássza meg a csúcsot. A Broad Peak esetében ez sikerült is, ketten feljutottunk a csúcsra. Persze azt nem tekintjük kudarcnak, ha ez mégse sikerül. Inkább azt fogjuk fel kudarcnak, ha bárkinek valamilyen baja esik. Tehát nagy lelkesedéssel kezdtünk neki a következő expedíció (az Everestre induló) megszervezésének. Nagyon szerettük volna, ha végre magyarok is eljutnak erre a helyre, fölfigyelnek végre erre a sportágra. Végül is kaptunk rá állami támogatást, amit, úgy gondolom, az elismerés egyik jelének is tekinthetünk. De hogy az örömben legyen egy kis üröm is, kis nézeteltérés miatt két csapat született. Kicsit furcsán is nézett ki, ahogy két oldalról próbáltuk elérni a csúcsot. Sajnos azonban egyik expedíció sem járt sikerrel, sőt, az utolsó csúcskísérletünk előtt véletlenül értesültünk arról, hogy a másik expedíció orvosa, Gárdos Sándor a hegyen életét vesztette. 
- Miféle véletlen az, amit említesz?
- Mi elég komoly expedíciós szabályokat dolgoztunk ki, ilyen például az otthonról jövő hírek szűrésére szolgáló információs ügynökség. Csak őrajtuk keresztül tarthatjuk a kapcsolatot a külvilággal. Ők számolnak be az időjárás alakulásáról, és csak olyan híreket adnak tovább, amelyek nem veszélyeztetik a mászók lelki egyensúlyát. Egyik rádiós bejelentkezésnél a riporter - még műsoron kívül - elszólta magát a másik csoportban történt halálos balesetről. Ez a rossz hír feszültségeket idézett elő az utunk folytatásakor. Nyilván nem csak ez a hír volt az oka annak, hogy nem tudtuk olyan lelkesen folytatni az utunkat. Akkor két-három naponként havazott. Ekkor már egyre erősebben érződött a monszun jelenléte. Instabil lett az időjárás, ami már nem igazán alkalmas a mászásra.
- Ez a haláleset jelentett-e törést a hegymászás iránti szeretetedben?
- Hazajövet elhatároztuk, hogy a kudarcérzést orvosoljuk. Mihamarabb szerettünk volna visszamenni. A két csapat is összeállt, és 2002-ben a nepáli oldalról együttesen (öten) közelítettük meg az Everestet. Cél volt, hogy biztonságosabb útvonalon menjünk. Elértük a sikert (Erőss Zsolt feljutott a csúcsra), és ez ismét pozitív dolgokat generált a magyar hegymászásban. Majd 2003-ban egy újabb magyar, nagy létszámú expedíció indult egy másik 8000-esre. Ekkor már az egyik cél az volt, hogy az első magyar nő érjen el egy 8000 méteres csúcsot. A csapatban Kollár Lajos vezetésével négy hölgy indult vegyes párosban. A tizenkettőből kilencen elértük a Gasherbrum II csúcsát. Négyből három lány.
- Esetleg itt ismerted meg Kovalcsikné Bátori Krisztinát?
- Nem, őt annak révén ismertem meg, hogy elkezdtem a Magyarországon is egyre népszerűbbé vált outdoor tréningeket szervezni. Ez azt jelenti, hogy különböző céllal cégek, vállalatok személyzeti fejlesztés okán nemcsak beltéri tréningeket tudnak tartani, hanem kültérieket is. Kiválasztanak egy-egy fejleszteni való területet, ami a csoportkohéziót fejleszti, vagy a vezetői képességeket erősíti. Olyan szituációkat csináltatunk velük, ami hasonló dolog a hegymászáshoz. De magánszemélyek felől is jöttek felkérések - közöttük a Krisztától is - akik szeretnének hegyet mászni, akikben megvan a vágy, de nincsenek megfelelő tapasztalataik. Így túravezetőként elkísértem őt az Aconcagua-ra, Argentínába. Ezután lett egy agyvérzése, aminek következtében a fél oldala lebénult. De nem adta fel, hamar felépült, és akkor céloztuk meg az Északi-sarkot, ami kemény fizikai megpróbáltatás volt, de 2004. április közepén eljutottunk ide. Az Északi-sark gyakorlatilag tengerszinten van, ez az ő egészségét nem veszélyeztette, de mégis vannak benne kisebb megpróbáltatások. Szinte hihetetlen, de alig három hét alatt szerveztük meg az egész utat. 
- Ennek sikere adta a következő ötletet?
- Persze, ezután óhatatlanul fölmerült bennünk a vágy, hogy eljussunk a Déli-sarkra. Ennek a logisztikáját megszerveztük. Az Antarktiszról tudni kell, hogy van egy nyári szezon, amikor sose megy le a nap, és egy téli szezon, amikor sosem jön fel. Télen éppen ezért nagyon komoly és veszélyes időjárási körülmények alakulhatnak ki. Vannak bázisok, amelyek csak nyáron működnek, mivel expedíciókat csak nyáron indítanak oda. Az Antarktisz az olyan, mint a hegyekben egy gleccser: szilárdan áll, hatalmas és vastag jég van ott a szárazföld fölött, és ráadásul magasan, 2800 méter fölött van. 
- Az Északi-sark volt tehát a Föld könnyebbik fele?
- Nem éppen, mert az északi Jeges-tengeren a mozgó jég csak egy vagy másfél méter vastag, éppen ezért ezek a jégtáblák állandóan széttöredeznek a nagy felület miatt, s ha összenyomódnak, akkor autónyi nagy tömbök szakadnak le róluk, ezeket hívjuk torlódásoknak. Ezek akár ötven méterenként az utadat állják. A torlódásokon nehéz teherrel teli szánokat húzni 8-10 napon keresztül. A szánok tehermentesítése érdekében mi is tetemes súlyt cipeltünk a hátizsákokban. Mindezt mínusz 40 fokban és esetleg 100 km/h-s szélben. És mikor odaérsz a sarkpontra és kitűzöd a zászlót, a jég, mivel úszik, reggelre akár egy kilométerre is elsodródhat.
- Számotokra jelentett motivációt, hogy ti voltatok az első magyarok a sarkokon?
- Ez természetesen jó érzés, de nem ez jelentette az elsődleges indíttatást. Habár jelen van a versengés hegymászó körökben is, de nem feltétlenül kell mindig elsőnek lenni. Persze a bizonyítási vágy is tud egészségesen motiválni a teljesítmény növelésében. Hegymászó hagyomány az is, hogy ha ott még nem járt honfitársunk, kitűzzük a magyar zászlót. 
- Látsz-e különbséget a te generációd és a ma felnövekvők között?
- A hegymászók, legyenek amatőrök vagy hivatásosak, mindig a legújabb tudományos ismeretekkel szeretnének rendelkezni, hiszen a cél a lehető legjobb teljesítmény. Persze az egész hegymászás egy meglehetősen öncélú dolog. Gyakorlatilag saját magadért csinálod ezt az egészet. Jó alkalom arra, hogy az ember megtalálja a saját pszichés és fizikai korlátait, és ezeket megpróbálja egy picikét kitágítani. Bár ma már a távolságokat nem muszáj emberi erővel legyőzni. A Yamal jégtörő fedélzetén utazva az Északi-sark meghódítása már nem elérhetetlen álom. A világ egyik legerősebb atomjégtörőjén a magas technika minden igényt kielégítő utazási kényelemmel párosul. Magasan képzett műszaki, természettudós és szolgáltató személyzet biztosítja az expedíció kényelmét. Így ma már bárki - megfelelő anyagi ráfordítással - elérheti a sarkokat. A kérdés csak az, hogy ez valóban hódításnak számít-e?