Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Betelve az élettel

A nyolcvannégy éves Lajos bácsi a felesége - a nyolcvannyolc éves Ilonka néni - kezét saját kezébe fogva beszél viszontagságos sorsáról. Azt mondja: „Boldog vagyok és elégedett.”


Ő az én Ilonkám. Ötvennyolc éves házasok vagyunk Fotó: Somorjai László

- A szüleim, de már a nagyszüleim is elkötelezett hívők voltak a nazarénus egyházban. Tizenhárom éves koromtól járok gyülekezetbe. Jött a behívóm: 1942. október 5-én vonuljak be katonának Tokajra. Az utászokhoz kerültem. Aztán két hét múlva fegyverosztás, de én a kezembe se vettem: „Főhadnagy úr, jelentem, a hitem és szüleim nevelésétől vezérelve nem ölhetek, és fegyvert sem foghatok.” Bezártak a tokaji fogdába, majd pár nap múlva egy őrmester kíséretében átvittek a miskolci börtönbe, ahol is a fogdaőr annyira megvert, hogy háromszorosára dagadt a fejem, nem is ismertem magamra. Amikor már valahogy kinéztem, hadbíróságra vittek parancsmegtagadás miatt. Emlékszem, hatan ültek a pulpitusnál. „Háború van, tudsz róla, fiam?” - kérdezte az egyik. „Igen, tudok róla.” „Akkor most elfogadod a fegyvert, vagy megtagadod?” Mondom: „Én Jézus Krisztus parancsát fogadom el, aki azt parancsolta nekem, hogy életet nem adhatok, és el sem vehetek.” Egy nagy rózsaszín papírra - bánom, hogy ez a papír elveszett a háborúban - mindezt rávezették, és aláíratták velem. Miután határozottan aláírtam, elkezdtek pusmogni, azt mondja az egyik a másiknak: „Ide figyelj, ez egy fiatal gyerek, az édesanyja nevelte így, ne öljük agyon. Adjunk neki öt év börtönt.” Így is történt, rablók, tolvajok, gyilkosok közé kerültem. Később jött egy rendelet, hogy Borban a németek munkaszolgálatosokat kérnek, így kerültem egy olyan századba, ahol köztörvényesek, adventisták meg nazarénusok voltak. A Dunán hajóztunk Baján keresztül Prahovóba. Miután kiszálltunk, föltettek egy kisvasútra, amely a bori hegyekbe vitt. A rézbányák akkor már a németek kezében voltak.
- Borba leginkább nem zsidókat vittek? 
- A zsidó munkaszolgálatosok már ott dolgoztak körülbelül háromezer-hatszázan, alig-alig összetákolt fabarakkokban laktak, közel a szerb partizánok barakkjához.
- Mi volt a konkrét munka?
- Egy magas hegyet kellett elhordanunk, hogy a mélyében lévő finom ércből kiszedjék a németek a rezet és az aranyat. Reggel hattól dolgoztunk este hétig. Csákánnyal meg dinamittal bontottuk meg robbantottuk a hegyet, a köveket csillékbe tettük, amit kis mozdonyokkal a völgybe szállítottak. És ez így ment minden áldott nap az alatt a két év alatt, amíg ott voltam.
- Mit kaptak enni?
- Reggel kaptunk egy csajka burizslevest - ilyen rizsféle volt benne -, meg néha rántott levest és ötven dekagramm kenyeret. Ezt be kellett osztani egész napra, mert sem délben, sem este nem kaptunk enni.
- Ahol Ön volt, az tulajdonképpen munkatábor volt, vagy haláltábor?
- Mikor odakerültünk, másnap elrettentő példaként kivégeztek két szép szál fiatalembert. Hangosbemondón kihirdették, hogy szökési kísérlet miatt halállal büntetik őket. Egy katona a karjánál fogva megfogta az egyik fiút, és letérdeltette. A fiú mögött négy őrmester állt. Mindnyájan egyszerre lőttek a fiú fejébe. Olyan ronda munkát végeztek, hogy amikor a következő fiút hozta ugyanez a katona, a látványtól rosszul lett. Így nem volt, aki letérdeltesse, állva lőtték szét a fejét. De mégsem rettent meg senki, ugyanúgy elszökdöstek a bátrabbak a táborból. 1944. szeptember 14-én indultunk vissza gyalogosan a hegyeken keresztül. Az egyik szerb falun áthaladva egy asszony a kerítésén keresztül két karéj kenyeret nyújtott ki, így próbált a maga módján segíteni rajtunk. Egy ugyanolyan fiatal srác, mint én, odarohant nagy boldogan, hogy elvegye a kenyeret. Erre az egyik legkegyetlenebb őrmester - aki engem valamiért soha nem bántott - odament ehhez a fiúhoz, felemelte a puskáját a csövénél fogva, és a puskatussal ráhúzott a gyerek fejére. Széttört a puska is és a gyerek feje is. Ő ottmaradt az útszélen, a menet ment tovább. Volt nekem egy barátom a táborban, Papp Bálint, ő is nazarénus. (Mi ketten vagyunk még életben ebből a menetből.) Ez a Bálint barátom Budapesten 1975-ben egy tüzépen hosszan nézett egy embert, aki kavicsot lapátolt egy teherautóról, nem tudta, honnan ismerős neki. Ez a kegyetlen őrmester volt, megijedhetett, mert odarohant Bálinthoz ezzel a szöveggel: „Ugye mennyit szenvedtünk mi Borban?” … Lassan ment a menet és egyre fogyatkoztunk, a sok ezerből csak pár százan értünk haza.
Mikor elhagytuk Pajcsavát, fekete ruhás őrök jöttek az ezredünk mellé, ötven méterenként ketten-ketten álltak mindkét oldalon. Volt pisztolyuk és géppisztolyuk is.
- Kik voltak ők?
- Bácskai nácik. Na, ezek aztán bevégezték a piszkos munkát. Az egyik fiú egy pillanatra félrement a sorból vécézni. Azonnal elő a géppisztolyt, és a fiú már ott is maradt a saját piszkában. Innentől kezdve a nagydolgunkat is menet közben végeztük. Úgy tizedelték a sort, hogy valaki mögé álltak - hogy minek alapján választották azokat, akiket választottak, a mai napig sem tudom - kirúgták a lábát alóla, az kidőlt a sorból, s már ment is a golyó a fejébe vagy a hátába. Ez így ment egész Cservenkáig. Ott töltöttünk pár napot. 
A falu végén volt egy téglagyár, annak az udvarán egy óriási gödör. A zsidókat is ott a téglagyár mellett szállásolták el. Megérkezésünk másnapján este tíz órakor kezdődött a kivégzés. Huszonötösével vitték a őket a gödör szélére. A géppuskások már ott álltak. Gyors sorozat körbe. Volt, aki megsérült, volt, aki azonnal meghalt, de mindenki a gödörbe esett. Mire a nap feljött, ezeregyszáz embert gyilkoltak meg. Aztán a még élőkkel együtt földdel temették be őket. 
- Úgy tudom, Radnóti is Lajos bácsiékkal ment egészen Abdáig?
- Ő ott volt Cservenkán is velünk, de ezt a vérengzést túlélte. A zsidóknak sárga csillag volt a hátán és a mellkasán is - Radnótin is ez volt -, a kikeresztelkedetteken meg fehér. Nem sok ilyen volt. Nagyvarsányon keresztül haladtunk Győr felé. Győr után húsz-huszonöt ember annyira legyengült, hogy már menni sem tudtak. Köztük volt Radnóti is. Abdáról szereztek egy parasztkocsit, és arra rakták őket, két győri kórházba is próbálták bevinni, de nem fogadták őket. Ezek után azt mondták a fekete ruhásoknak, hogy azt csináltok velük, amit akartok, akár le is lőhetitek őket. A parasztkocsival Győr mellé, a főúthoz közeli sáros, nyálkás, leveles földrészhez vitték őket, oda, ahol az út Ausztria felé fordul. Leszedték őket a kocsiról, ásófélét adtak a kezükbe, hogy ássák meg saját gödrüket. De már nem nagyon bírták, a keretlegények ástak tovább. Volt ott egy őrmester, akit ismertem, Tálas Andrásnak hívták. Ő lőtte le őket egészen közelről, Radnótit is ő lőtte tarkón. Mikor haza kerültem, hívtak a jegyzőirodába, kérdezték: Tálas András ügyében lennék-e tanú?
- Ezt hogy érti?
- Nyilván ki akarták mosni, azt kellett volna bizonygatnom, hogy az nem is volt olyan gonosz ember. Tél volt. Tíz kilométerre voltam a jegyzőirodától. Másnap jön az üzenet, már ne menjek, mert Szegeden felakasztották. Mikor Mosonmagyaróvárhoz értünk, megálltunk a kendergyárnál, a megmaradt zsidókat ott adták át a németeknek, azok bevagonírozták és Ausztrián keresztül Auswitzba vitték.
- Hogyan ért haza, és hogy találkozott a szüleivel?
- Szentlőrincnél szálltam le a vonatról. Bementem a központba, mert lakott ott egy jó ismerősöm, nála érdeklődtem a családom felöl. Azt mondja, éppen itt vannak kitelepítve a szüleid a szomszéd községbe, gyere, átviszlek hozzájuk. Mikor találkoztam velük, egyetlen szót sem tudtam szólni, anyámnak sem jött ki hang a torkán, csak állt, és simogatta az arcomat. A testvéreim szinte nagyfiúkká lettek.
- Hol ismerkedett meg a feleségével?
- Mielőtt elhurcoltak volna Borba, megismertem egy gyönyörű lányt, Ilonkát. Meg sem pusziltuk egymást, de szóban elköteleztük magunkat. És megvárt. Negyvenhétben feleségül vettem. Itt ül mellettem. Ő az én Ilonkám. Ötvennyolc éves házasok vagyunk. Negyvennyolcban született a fiunk, ötvenben a kislányunk, aki most Amerikában él. Majd pár év múlva megszületett Sárika, aki magukat most beengedte. A három gyerekünktől van tizennégy unokánk és tizennégy dédunokánk. A tizennegyedik éppen most született meg Amerikában.
- Mit tetszett dolgozni?
- Váltókezelő voltam a vasútnál harmincöt évig. Nagyon szerettem csinálni, nem is vágytam máshová. Nyolcvanegy szeptemberében mentem onnan nyugdíjba. 
(Lajos bácsi egy konyharuhával befedett szakajtót tesz az asztalra.) 
- Ilonkám pogácsája. Vártam ám magukat. Van a kertben pár sor szőlőm is. Minden évben én szüretelem, préselem és hordóba fejtem. Itt a tavalyi termés. Fehérbor. Megkóstolják?
(Megkóstoltuk.)