Vissza a tartalomjegyzékhez

László István
Hat hétig oktattak Kanada csillagai

Ami Brazília és Anglia a focinak, az Kanada a jégkorongnak. Világbajnok és őshaza egy személyben. A magyar hoki mostoha körülményeinek ismeretében csoda volt, hogy a múlt tavasszal a világbajnoki címvédő kanadai jégkorong-válogatott budapesti edzőtáborozással készült a prágai világbajnokságra, miközben velünk is megmérkőzött. Még nagyobb volt a meglepetés, amikor idén februárban az egyik kanadai sztár, a világbajnoki döntőn is gólt vágó Rob Niedermayer unokatestvérével, Jason Strudwick-kel visszatért Budapestre, hogy a hazai bajnokság hajrájában a Ferencvárost erősítsék. A két sportember a bajnokság végeztével, elutazásuk előtt nyilatkozott lapunknak.


Rob Niedermayer gólöröme a svédek ellen megnyert világbajnoki döntőn. „Sosem fogadjuk el a vereséget, nem ismerünk olyat, hogy lehetetlen. ” Fotó: Reuters

- Rob, a bátyáddal Scottal mindketten tagjai voltatok a 2004-ben világbajnokságot nyert kanadai csapatnak. Most meg unokatestvéreddel együtt játszottál a Fradiban. Mennyire jellemző nálatok Kanadában, hogy az egész család sportol?
R. N.: Professzionális szinten ritka, de mifelénk nagy kultúrája van a mozgásnak, sportnak. A téli sportok - köztük a jégkorong - különösen népszerűek. Jasonnel egymás közelében nőttünk fel, sok időt töltöttünk együtt, mindketten a hokit szerettük. Négy-öt éves korunkban kezdtünk korcsolyázni, hat-hét évesen pedig hokizni. 
- A prágai világbajnokság előtt egy hetet töltöttetek itt a kanadai válogatottal. Nem tartottatok tőle, hogy túl „limonádéra” sikerül a felkészülés?
R. N.: Mivel otthon eleget játszunk, az a hét nem fejlesztést, hanem a csapat összerázódását célozta. Tulajdonképpen Budapesten találkoztunk össze, itt kellett egy társasággá formálódnunk. Ezt jól szolgálta az ittlétünk és a magyar csapat elleni felkészülési meccs. Mindenki nagyon jól érezte magát.
- Amikor 1-3-as vesztésre álltatok a világbajnoki döntőben a svédek ellen, eszetekbe jutott, hogy elveszthetitek a meccset? Egyáltalán mi ad lelki erőt ahhoz, hogy fordítani lehessen vertnek látszó helyzeten?
R. N.: Sosem fogadjuk el a vereséget, nem ismerünk olyat, hogy lehetetlen. Szüleim eleve úgy neveltek, hogy soha ne adjam fel, ne nyugodjak bele a kudarcba, hanem minden erőmmel küzdjek az utolsó pillanatig. Az egész csapat ezt tette.
- A Fradival a címvédő Alba Volán ellen 0-2-ről fordítottatok idegenben 3-2-re. Az Újpest elleni 2-4-re végződött bronzdöntőn viszont nem sikerült fordítani. Mi volt a különbség a két meccs között?
J. S.: Itt is volt esélyünk feljönni, de a 0-4 már túl nagy különbség volt akkor is, ha mi még ütöttünk két gólt. Sajnáljuk, hogy nem sikerült a bronzérmet megszerezni, de túl rövid volt az idő a csapat összecsiszolódásához.
- Hogyan szoktatok lelkileg rákészülni a mérkőzésekre?
J. S.: Ügyelek arra, hogy előtte ne egyek nehezet és jól kialudjam magam. Megpróbálom továbbá előre vizualizálni a meccset, előre látni magam, ahogy győztesen jövök ki a különböző szituációkból.
R. N.: Visszavonulok, csak a meccsre koncentrálok. Ez nem bénít, hanem összeszedetté tesz. A mentális erő nélkülözhetetlen a sikerhez. 
- Milyen tapasztalatokat szereztetek a magyar emberekről?
R. N.: Az emberek nagyon barátságosak, igazán megszerettük őket. Számos olyan programunk volt, amelyeken keresztül igyekeztünk megismerkedni az ország történelmével, kultúrájával. Sok élménnyel gazdagodtunk, jó volt itt lenni.
J. S.: A legnagyobb hatást a Terror Házában tett többórás látogatás gyakorolta rám. A kommunizmus bemutatásától jelentősen gazdagodott a világlátásom. Jó tapasztalataink voltak, ezt azzal érzékeltetném, hogy a legrosszabb élményünk mindössze az volt, hogy lekéstük a Bécsbe induló vonatot, amikor oda akartunk látogatni. 
- A magyar fiatalok jelentős része a szabadság alatt a bulit, szexet, alkoholt és drogot érti, sajnos többször tehetséges sportolók is belecsúsznak ebbe a zsákutcába. Mint sportolók, mit üzentek nekik?
R. N.: Jason és én szerencsések voltunk, mert jó viszonyban éltünk a szüleinkkel, akiktől sok figyelmet és megfelelő erkölcsi nevelést kaptunk. Fontos az őszinte gyermek-szülő viszony. Az a szemlélet, amire utalsz, rendkívül destruktív, olyan pályára taszít, ami hosszú távon csak kárt okoz az életben.
J. S.: Ez a kérdés a nevelés fontosságáról szól, ami nélkül nem tudsz jó döntéséket hozni, amikor felnősz. Ehhez tiszta fejre is szükség van, amit tönkretesz az ilyen életvitel. 
- Hogyan látjátok a magyar hokijátékosokat, játékvezetőket? Melyek a legfeltűnőbb különbségek az élmezőnyhöz képest?
R. N.: A játék színvonala jobb, mint amire számítottam. A nehéz anyagi körülményekhez képest sok ügyes, tehetséges játékos van. Jól korcsolyáznak, jól passzolnak, jól lőnek. Inkább a taktikai érzékben mutatkozik különbség, abban, hogy hogyan helyezkednek, milyen megoldást választanak az adott szituációban. Ezt tapasztalatból lehet leginkább megtanulni. Több és több meccs kell. Szerintem a magyar hoki fejlődésével ez is egyre jobb lesz.
J. S.: Az egyik legnagyobb fogyatékosság a játékvezetés színvonala. Abban, hogy a magyar játékosok kevésbé kemények, az is közrejátszik, hogy tarthatnak az indokolatlan kiállításoktól. Bár igazság szerint ez másutt is probléma. Minél képzettebbek és tapasztaltabbak a bírók, annál komolyabb a játék is. 


Niedermayer és Strudwick már a Fradi mezében. „Sok élménnyel gazdagodtunk…” Fotó: M. Németh Péter

- Nem tartottatok attól, hogy elkényelmesedtek a magyar mezőnyben?
R. N.: Nem igazán. Mi akartunk jönni, és eleve csak rövid időre érkeztünk Európába. Egyfajta örömteli gyakorlás volt ez, így minden meccs hasznos volt. Leginkább azt reméljük, hogy sikerült e rövid idő alatt is népszerűsíteni a hokit, sikerült további pezsgést gerjeszteni benne. Bízunk abban, hogy a jégkorong tovább fejlődik itt, egyre népszerűbb és jobb lesz, hiszen ez egy nagyszerű és férfias sport…