Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Elvesztek és megtaláltattak

- Mennyi idő telt el a találkozásig attól kezdve, hogy először hallottak egymásról? 
- Idén február elején keresett meg a Gábor [Gavriel Bar Saked, a Jad Vasem Intézet kutatója - lásd a keretes írást.] Előbb a bátyám, majd 2001-ben én is beadtam a német kárpótlásigénylést, és így egy idő után kijött a két azonos név. Persze a név az még nem elég, de itt a szülők is stimmelnek. Azt kérdezte a Gábor, hogy én vagyok-e az Endre öccse? Mondtam neki, hogy tudom, van egy bátyám, csak azt nem, hogy hol. Kerestük, kerestük, és egyszer válaszoltak is, hogy van egy név, amelyik nagyon hasonló, de az illető ’39 márciusában született. Az én bátyám ’38. februári, azt tudtam, mert ezt a rokonok mondták. Sajnos már nem élnek azok se, de pontosan emlékeztek, mert az Endre volt az első unoka a családban. 


Paskesz Ervin bátyja fényképével. Kései találkozás Fotó: Somorjai L.

- Nem bizonytalanodott el a találkozásra várva?
- Mondták, hogy menjek el a hitközségbe, és kérjem ki mind a kettőnk anyakönyvi kivonatát, és hogyha megyek ki Izraelbe, akkor vigyem magammal. Minden stimmelt, a szülők, minden. De azt nem tudom, hogy a szüleim mikor és hol haltak meg, arról nekem nincs semmiféle iratom se. Amikor az édesapám kárpótlásáért a Honvédelmi Levéltárba elmentem, ott elutasító választ kaptam, hogy ilyen nincs nekik. Lehet, hogy megtalálták, és utána letagadták. Nem tudom. 
- Az édesapja munkaszolgálatos volt? 
- Igen, ’41-ben vitték el, valószínűleg Ukrajnába.
- Ha nincs adat róla, honnan tudja ezt?
- Onnan, hogy a bátyám megtalálta az adatokat a nyilvántartásban. [A Serge és Beate Karlsfeld által kiadott Nevek sorozat munkaszolgálatos kötetében - a szerk.] 
- Hogyan jött létre a jeruzsálemi találkozás?
- Először arról volt szó, hogy ha a nyáron eljönne a bátyám, akkor fogadnám-e. Mondtam, persze, de akkor a Gábor megjegyezte, hogy minden évben van egy találkozó a holokauszt gyermekei számára, és mi is ilyenek vagyunk, mert akkor voltunk gyermekek. Erre kérdezem: „Nem lehet arra elmenni?” Azt mondta, hogy utánanéz, és másnap már szólt is, hogy semmi akadálya, ők fizetnek mindent, csak menjek el. 
- Először utazott Izraelbe? 
- Igen, de szívesen mennék máskor is. Mosolygósabbak ott az emberek. A gyerekek az utcán fociztak, az egyik nekirúgta a labdát a taxinak, a sofőr meg se nyikkant. Meg se rebbent a szeme, hadd játsszanak, az a dolguk nekik. Tudja, hogy itt mi lett volna? Kiszáll az ember, még jól el is veri a srácot. 
- Hol találkoztak? 
- A Gábor kijött elém a repülőtérre, és akkor rögtön mentünk a szállodába, mert nem akarták, hogy a váróteremben, sok ember előtt legyen a találkozás. Nem tudták, hogy mi lesz, mert ilyenben Izraelben sem nagyon volt még részük. Hátha elájul, rosszul lesz. Egy orvos is kéznél volt, ha kellene.
- És kellett?
- Dehogy. Nem volt ott semmi más, csak a boldogság. Ő jött oda hozzám a szálloda halljában, én nem is figyeltem, mert nem tudtam, hova kell menni. Egyszer csak ott volt előttem.
- Mit mondtak egymásnak?
- Szervusz, hogy vagy? Erre ő, szintén magyarul: Köszönöm, jól. 
- Ránéztek egymásra, és minden kétely eltűnt?
- Igen. Kettőnk közül főleg Endre hasonlít azokra, akiket ismertem. Ott volt egy tolmács, ő azt mondta, hogy először, amikor meglátott, azt gondolta: nem létezik, de amikor jobban megnézett, akkor rájött, itt sok hasonlóság van. Én nem tudom, mert én nem láttam őt sose, csak most láttam először. Gyerekkoromból nem emlékszem rá, két és fél éves voltam… 
- Hol laktak Budapesten? 
- Angyalföldön, a Mór utcában. 
- Jól látom a dátumokból, hogy az édesapja még az Ön megszületése előtt elment? 
- Endre azt mondta, hogy apám nem is látott soha, mert miután elment, már nem is jött haza soha. 
- Van-e bármilyen emléke a házról, a lakásukról? 
- A környéket azt ismerem, de az utcát, hogy hol laktunk, azt sosem néztem meg. Miután megtudtam, azt gondoltam, minek menjek oda, úgyse vár ott senki. A lakásra nem emlékszem, az első emlékem az árvaházból van, olyan négyéves koromból. Senki nem tudja, mi történt velem 1944 nyara és 1946 között, de a nevemet tudta az, aki bevitt, mert Paskesz Ervinként tartottak ott is nyilván. Nem sokkal később egy házaspár vett magához, de ‘48-ban, mire iskolába mentem, már vissza is vittek. Nem tudom, miért vettek ki, és azt sem, hogy miért vittek vissza. Talán mert született egy saját gyermekük.
- Ők sem beszéltek arról, hogyan találtak Önre? 
- Nem sokat beszéltek, én meg nem kérdeztem. Annyit mondtak, hogy mikor elsőször kivittek a kórházból, haza, őhozzájuk az Ilka utcába, akkor a konyhaszekrénynél megálltam, ahol a kenyér szokott lenni. Olyan kis konyhaszekrények voltak akkoriban, mindenhol egyformák. Ott álltam, de nem beszéltem semmit. Ők csak annyit mondtak, hogy a kórházban voltam, és megtetszettem nekik. Voltak, akik le akarták beszélni őket erről, hogy ne vigyenek ki, mert beteg vagyok, de ők csak kivittek. Miután visszakerültem az intézetbe, hétvégenként meglátogattak, és el is vittek magukhoz néha, egészen kamaszkoromig. A szülőkről nem beszéltek semmit. Aztán olyan nyolcéves koromban egyszer csak azt mondták, hogy a nagymamám van itt.
- Akkor mégiscsak kereste valaki a rokonságból…
- A véletlen műve volt az egész. Nem kerestük mi egymást. Az intézetbe bejártak évente egyszer-kétszer az egyik segélyszervezettől. Ők ruháztak föl bennünket. Az egyik nagybátyámnak a felesége ott dolgozott, és egyszer csak meghallotta, hogy szólnak hozzám. Felkapta a fejét a nevem hallatán, és otthon szólt a férjének. Ők találtak meg. A nagybátyám a nagymama legkisebb fia volt, és ő vette magához, mert a nagypapa a háború után meghalt. 
- Gondolom, a rokonok kivették az intézetből?
- Nem. Ők ugyan magukhoz akartak venni, de az a házaspár, akinél korábban voltam, nem adott oda nekik, nem tudom, miért. Erre sohasem kaptam választ. Így aztán maradt az intézet, meg az iskola, de azt hamarosan abbahagytam, és inkább elmentem dolgozni a nyomdába segédmunkásnak, aztán pedig kitanultam az öntő szakmát. Végig ezt csináltam, egészen addig, míg eladták a nyomdát, elbontották a fejünk fölül. 
- Melyik nyomda volt ez? 
- A Szikra. Emlékszem, nyomtam én ott a maguk újságját is egy időben. De akkor még nem volt ilyen színes, mint most.
- Milyen érzés volt az iskolában a holokausztról tanulni? Mennyire volt szó erről az ötvenes évek elején, közepén?
- Hát valamit tanítottak, de nagyon keveset. Inkább az tűnt fel, hogy ment a zsidózás meg a cigányozás, úgy, mint most, bár én valahogy kimaradtam belőle. Nem tudom, hogy az iskolában tudták-e rólam, de engem nem bántottak sose, hála Istennek. Idáig senki sem, hogy aztán most? Az embereknél nem lehet tudni, hogy kiben mi lakozik, milyen ötlete támad. 
- Fel sem merült az, hogy megpróbálják megkeresni a szülőket?
- A nagybátyám ‘47 körül hazajött Ukrajnából. Azt mesélték, hogy egy szál trikó, egy nadrág és felemás bakancs volt a lábán, amikor hazaért a fogságból. Ő szedte össze a családot, akit megtalált. Kereste a szüleimet is, de hiába. Később aztán azt is le kellett tagadni, hogy munkaszolgálatos volt, mert bajba kerülhetett volna miatta. Így aztán senki nem beszélt a háborús időkről.
- Láttam a videón, hogy a felesége is Önnel tartott Jeruzsálembe. Vele sem beszélgettek eddig a múltról?
- Nem nagyon. Én nem emlékszem arra, ami volt, más meg nem volt, aki elmesélje. De azért szépen megvagyunk, több mint negyven éve. Két felnőtt kislányunk van, és unokák is vannak már. Azért annak örülök, hogy legalább a fényképek megmaradtak a rokonoknál, javarészt a nagymamánál. Így legalább ki tudtam vinni néhányat magammal Endrének. A másolatokat ott is hagytam nála, legalább meg tudja mutatni az unokáinak, hogy milyen volt kiskorában. Rólam nem maradt kép, akkor már nem olyan idők voltak.
- Később sem próbálták meg a keresést? Lehet, hogy előbb is megtörténhetett volna a találkozás, hiszen a bátyja Izraelből 1946-ban, 1950-ben és 1966-ban is adott be dokumentumokat a Vöröskereszthez és más szervezetekhez. 


Két kutatás, két eredmény 

- A nagybátyám próbálkozott többször is, csak állítólag a mienké az valahogy mindig félresikerült. Így ment egészen 2001-ig, amikor szólt az unokanővérem, hogy lehet kérvényt beadni a Lendvai utcában a német kárpótlásra, siessek, mert csak egy hét van már a határidőből. Erre a papírra rá kellett írni a telefonszámot. Így találtak meg idén februárban.
- Sikerült végül megkapni a német kárpótlást? 
- Azt igen, sikerült. A magyart csak az édesanyám után kaptam meg, de az édesapámét elutasították azzal, hogy nincs rajta a listán, nem találják. Nekem meg nincs semmi más papírom, amivel tudnám igazolni. Tőlem viszont levonták a kárpótlás felét, merthogy ketten vagyunk a bátyámmal. Ígérték, hogy majd küldik neki, de csak az első részét kapta meg, a 15 ezer forintot, a többi 185 ezer valahogy eltűnt a hivatalok között. 
- A lányai mit szóltak ehhez a hirtelen kibővült rokonsághoz? 
- Örültek neki, főleg a kisebbik. Ajánlotta is, hogy szívesen utazna velem, ha a feleségem nem jönne. De persze, hogy eljött, így aztán a lányom a CNN-en tudta megnézni elsőször a bátyámat. Ott ült a tévé előtt kedd este, és tőle tudom, hogy a rólunk készült riportot háromszor is megismételték… De mindketten várják már, hogy itthon személyesen is találkozzanak a bátyámmal. Hamarosan jön is. Megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk a Mór utcába.