Vissza a tartalomjegyzékhez

Varga P. Miklós
Két párt, két terv

A rendszerváltáskor az Antall-kormány első földművelésügyi minisztere, Nagy Ferenc József, a tévé kamerája előtt forgatta ki asztala fiókját, hogy minden pénzt, amit a téeszek támogatására tervezett a Németh-kormány, átadjon az új költségvetésnek. Az első lelkesedést követte a kárpótlás, amelyben a kibocsátott kárpótlási jegyek piacán a termőföld volt az egyetlen biztos árucikk. Vásárolni mindenki vásárolhatott, se mezőgazdásznak, se helyben lakónak nem kellett lenni. Ennek hatására „létrejött” két és fél millió földtulajdonos, átlagosan két és fél hektáros „minifölddel”.


Gazdatüntetés. Amerikát akartak, de még az uniós szint is messze van Fotó: Vörös Szilárd

A támogatástól és az összedőlt KGST-országok piacától megfosztott termelőszövetkezeti szektor furcsán működött, pedig korábban a téeszek működtették a kisemberek háztáji gazdaságainak piacát. 1992-ben kötelezően átalakultak, persze csak félig, a szövetkezeti formát megtartották. A szövetkezeti átalakulás, vagy inkább kárpótlás létrehozta a külsőüzletrész-tulajdonosok problémáját, akik ugyan tulajdonosok lettek, de nem használhatták tulajdonaikat.
A kádári örökséget megtoldó antalli örökség, amely a mezőgazdaság termelőeszközeiből szolgáltatott „igazságot”, minden gazdasági átgondolás, stratégia nélkül az 1994-ben beadott EU-csatlakozási kérelemmel fejeződött be.
Addigra két nagy táborra szakadt a vidék. A bűnbakok, a volt termelőszövetkezeti csapat a megmaradt eszközök együtt tartásával, hiányos gépparkkal, forgótőke nélkül, bérelt földön próbált az ismeretlen piacokon profitot elérni. Az igazságot szerzett magántermelői csapat (kisgazdák), hiányos gépparkkal, forgótőke nélkül, saját és bérelt földön próbált az ismeretlen piacokon profitot elérni. Nem csoda, hogy az 1992-ben az EU-ban elindított földalapú támogatások mindkét csapat számára soha nem látott jövedelmet jelentettek volna. Az EU-ból szivárgó hírekre - a munka nélküli, biztos jövedelemről - az ügyeletes politika minden kurzusban igyekezett rájátszani. Bár a most hiányzó, illetve „döcögősen” működő intézményrendszert már 1994-ben elkezdhették volna kiépíteni, ehelyett az aktuális piaci zavarok elhárításával voltak az agrárminiszterek elfoglalva. 1991-től, részben az EU-támogatásokra hivatkozva, évente növekvő mértékben elkezdődött a mezőgazdaság támogatása. Az évi 30 milliárdos támogatástól eljutottunk a 413 milliárdos, Torgyán-féle rekordösszegig. 
A támogatások leginkább a piaci zavarok kezelésére, a gépvásárlás automatikus támogatására és hitelkamatok fedezésére mentek el. Végül a milliárdok 70-80 százaléka piaci zavarok támogatására és az egyre növekvő agrár- intézmény-rendszer fenntartására folyt el. A termelők zsebébe az integrátorokon, kereskedőkön, feldolgozókon keresztül jutott némi pénz. Mintegy 10-20 százalék. Fejlesztésre, beruházásra csak hitelekből futotta, amit ugyancsak az integrátorokon keresztül érhetett el a termelő. Az integrátorok lényegében hitelügynökségként működtek, a bankok által biztosított pénzből vetőmagot, műtrágyát és más szükséges anyagokat adtak a termelőknek az áruért cserébe. Így a termény kereskedelmén elérhető profit mindig az integrátor zsebébe vándorolt. A mezőgazdasági támogatások pontos elnevezése is az alábbi volt: integrátori, kereskedői és feldolgozói támogatások.
Ennek vetett véget az EU földalapú támogatási rendszere. Ennek lényege, hogy egyenesen és közvetlenül a termelő zsebébe teszi a megélhetéshez szükséges támogatást, de közben megköveteli a termelés minőségét. Így biztosítja egyrészt, hogy a mezőgazdaságból élők ne legyenek kiszolgáltatva a beszállítóknak és a felvásárlóknak; másrészt, hogy tisztességes jövedelem keletkezzen a vidéken élő és onnan várhatóan el nem költöző családoknál. Ez a jövedelem az egyik alapja a vidékfejlesztésnek, hiszen ebből befektetések, vállalkozások jöhetnek létre vidéken. Az EU-támogatások 80-90 százalékát területi alapon, közvetlenül a termelőknek osztják szét. 
Az elmúlt tíz évben a 2 millió földtulajdonosból 700 ezer lett, és ebből 200 ezer jelentkezett be a földalapú támogatások rendszerébe. A mérethatár 3 hektár, vagyis közel félmillió 3 hektárnál kisebb birtok van hazánkban.
A kádári és antalli örökség megjelent a kis- és nagyüzemek érdekképviseleteinek megosztottságában, az érdekképviseletek elkötelezettségében és a politikában is. Az egyik oldalon találhatóak a nagyüzemek, a MOSZ, az Agrárkamara és az MSZP. A másik oldalon a magántermelők, a MAGOSZ és a Fidesz. Az előtte és utána lévő miniszterek mind elkötelezettek voltak. Németh Imre volt agrárkamarai elnök ideje alatt a kamara több mint félmilliárdos támogatást és fontos feladatokat kapott, amelyek végrehajtásában a MOSZ is támogatta. 
Az örökségek felszámolása azonban csak partnerségen alapuló stratégiák alapján, információ megosztásával és oktatással képzelhető el. Ezt mindkét tábor felismerte. Orbán Viktor létrehozta a Faluparlamenteket, és vidékpolitikai stratégiát készít, erre fel Gyurcsány Ferenc létrehozta a Vidékpolitikai Tanácsot, és ő vidékpolitikai stratégiát készít. Orbán a MAGOSZ-szal, Gyurcsány az Agrárkamarával és a MOSZ-szal. Azonban a 2005-ös támogatásokra továbbra sincs pénz, mert abból a 2004-es támogatást fizették ki előre. A termelők pedig továbbra is várják a tíz éven át ígért EU-támogatási rendszert, amely kiszámítható jövedelmet biztosít. Idén csak vidékpolitikai stratégiát kapnak, de abból rögtön kettőt.