Hetek - VIII. évfolyam, 42. szám, 2004. október 15

Bácsi Boglárka, önkeresztségben Bácsfi Diána nagy szívességet tett nekünk, bármik is voltak indítékai. Október idusa belesimult a történeti napok sorába: idén fontos nap, mondhatni közéleti vízválasztó. Október tizenötödikén, azaz ma hatvan éve Horthy Miklós, belátva, hogy a háború folytatásának nincs értelme, az csak az ország veszteségeit fokozná, békét kért a szövetségesektől. Horthy nem tévedett, csak ügyetlen volt. A háború magyar veszteségeinek nagyobbik fele a proklamációt követő hat hónapban történt, anyagban, emberben. Ha akkor sikerül a kiugrás, egy elfogadható állapotban lévő ország folytatja az életét, így egy romhalmaz. Akkor négyszázezer, így több mint egymillió fő az emberveszteség csak a Trianon utáni határok között.

Jelmezben grasszáló panoptikumfigurák vagy valós veszély? Fotó: Somorjai L.

Csakhogy Magyarország akkor már nem ország volt, hanem gyarmat. Germánosan fogalmazva Gau. A németeknek még kellett egy kis elővéd, és erre alkalmasnak tűnt az általuk különben megvetett Szálasi és pártja. A párt, ami akkor már régen túl volt fénykorán, népszerűsége haladt a megérdemelt nulla felé, szemben a harmincas évek végével, amikor valóban sokan voltak, sőt majdnem elegen. Akkor a németek jelentős diplomáciai erőfeszítéseket tettek, hogy Szálasi NE tudjon kormányt alakítani. Ebben egység volt itthon, ezt nem akarta senki, kivéve az a többszázezer szavazó, aki támogatta a háború előtti Magyarország legnagyobb szocialista pártját. De negyvennégy vége felé az embereknek már nem kellett Kárpát-Magyar Nagyhaza, sem Hungária Egyesült Földek, csupán béke. Az ember igényei sokat változnak, ha minden nap jön egy gyászjelentés, és többet szól a légósziréna, mint a harang. A Szálasi-féle utóvédharcokban, amit különben ő maga békés bunkerekből szurkolt végig, elpusztult az ország vasúthálózata, elégett a budai Vár, s így tovább; ez az írás rövid ahhoz, hogy a veszteségeket felsorolja, s akkor még a legfontosabbról, az emberekről szót sem ejtettünk.
Ezt visszasírni pszichiátriai és nem politikai kérdés. Meggyőződésem, hogy ezzel mindnyájan így vagyunk, leszámítva néhány tucat embert, akik valószínűleg nem csupán testnevelésből voltak felmentve, de történelemből is. Az eszme és a végtermék ugyanis ebben az esetben sem ugyanaz. Amikor veszélyekről beszélünk, válasszuk szét a konkrétat, az egyenruhában tolakodót az általánostól, az eszmétől. A sajtóban az elmúlt hetekben sokszor leírták ezt a kitételt: nyilasveszély. Őszintén remélem, hogy ezt azok sem gondolták egészen komolyan, akik leírták. A veszély ugyanis konkrét. Jelenthetné azt, hogy Magyarországon Szálasi pártjának reinkarnációja erőszakkal átveheti a hatalmat. NATO-tag országban erre akkor sem lenne esély, ha mögötte tömegek állnának. Veszély lenne, ha egy ilyen párt képes megnyerni egy választást. Ugye, ennek képtelenségét nem kell bizonygatnom? Magyarországon, sok országgal ellentétben még a hozzájuk képest jámbor MIÉP sem került be a Parlamentbe, pedig hasonlóra van példa Keleten, Nyugaton egyaránt. Felmerülhetne, mint utolsó veszélyfajta, hogy egy ilyen szervezet afféle magyar al-Kaidaként terrorcselekményeket hajt végre. Még leginkább ez áll közel a való világhoz, ehhez ugyanis elég lenne némi pénz, néhány száz elszánt ember, meg egy bávatag rendőrség. Azonban nagyon más pózolni, meg sokéves börtönt vállalni, esetleg meghalni az ügyért. Boglárka nem öngyilkos alkat, barátai, mind a hat, szintúgy nem tűnnek annak.

Nyilasveszély nincs. Igaz, egyetlen ilyen jelmezben grasszáló panoptikum-alak látványa joggal borzasztja el a túlélőt. S ez itt nem zsidókérdés, hanem egységesen magyar. A „Felkoncoltatik” kezdetű plakát ugyanis mindenkire vonatkozott, így senki sem érezhette biztonságban magát azokban a hetekben. Nem kérdés tehát, hogy akár két ilyen ember köztéri szereplése sem megengedhető, de ez önmagában még nem veszély. Magyarországon soha többé nem lesz nyilasuralom, mint ahogy nem jön többé házhoz Dzsingisz kán fia, Batu, nem jön Szigetvár alá Szulejmán szultán, sőt ha szerencsénk van, még az oroszok által prezentált felszabadítást is megúszhatjuk, mert nem lesz mi alól.
Fővám elvtárs (bocsánat, Dimitrov, csak átkeresztelték) helyesen állapította meg, hogy a történelem kereke előre forog. Nincs az a történelmi korszak, ami teljes valójában visszatérhet. Ráadásul Boglárka áruja még viszonylagosan sem időtálló. Ha valaki végképp el kíván távolodni mindenfajta hungarizmustól, akkor tiltakozás előtt olvasson bele. Szálasi irományai a posztmodern magyar regény előfutárai, többszöri nekiveselkedés kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán megértse, miről is van szó.
Voltak a kornak értelmes fantazmagória-gyártói, elsősorban Imrédy Béla, de a nemzetvezető nem tartozott közéjük. Mégsem ez a legfontosabb ok, ami miatt a ma embere nem talál benne követendőt. A legfontosabb ok a végeredmény. Aki ma nyilast mond, nem a harmincas évek nagy munkáspártját mondja, hanem a keretlegények lövöldözését tartja kívánatosnak. Erre nincs kereslet.
A következő kérdés tehát nem az, vajon van-e hungarista veszély, hanem, hogy van-e veszély egyáltalán? Bármilyen. Erre igenlő a válaszom. Akik ma délután úgy döntenek, hogy részt vesznek a szabadtéri rendezvényen, nem hiábavalót cselekszenek. Feltéve, ha jól kiválasztott a cél. Boglárka ellen tömegrendezvényt tartani felesleges. Idővel majd megtudjuk, ki ő, miért csinálta, de annyi bizonyos, hogy elmerül majd az emlékezet tengerén. A fontos, hogy legyünk elegen a demokrácia mellett. Mert bizony arra ráfér a támogatás.
Az elmúlt hetekben rengeteg vitát láthattunk a másfél évtizede történt eseményekkel kapcsolatban. Konszenzusos bölcsek, elégedett, mert belőle élő és elégedetlen, mert kiszorult egykori asztalmellékiek vélekedtek a régi nagy napokról. Ami ebből közmondásként megmaradt, és ami miatt beszélhetünk veszélyről, ha nem szeretjük az enyhébb kifejezéseket, az annyi, hogy Magyarország ma igazságtalan ország.
A diktatúra ellen nem akkor teszünk a legjobban, ha összekapaszkodva elmegyünk az erőszak budapesti Disneylandjéhez, és ott virágokat helyezünk az utcára, amit másnap a FŐKEFE szakemberei szakszerűen elvisznek onnan. Ez is valami, de nem elég. Megnyugtatjuk magunkat, de a dolgok továbbra is rosszfelé mennek. Jól akkor cselekszünk, ha jobb demokráciát csinálunk holnap, mint ma. Mert ez a mai magyar demokrácia nem túl kívánatos, pontosabban csak a neve. Ami itt zajlik, az hosszabb távon alkalmas lehet ennek a sokáig vágyként rebesgetett fogalomnak a lejáratására.
Azért pedig, hogy az igazi, a jobbik demokráciát lássuk, abban a politikus urak és hölgyek tehetnek a legtöbbet. Többet, mint egy virágot. Az emberek nem azért fordulnak el végképp a diktatúrától, mert azt mondjuk nekik, hanem mert személyesen megtapasztalják, a parlamenti demokrácia jó. Pontosabban fogalmazva, nagyon jó. Ezt tapasztalták meg az elmúlt másfél évtizedben? Háááát… legyünk udvariasak, mondjuk azt, nem egészen. S ez már baj, sőt veszély. Mit tapasztaltunk meg, ismételjük át csak címszavakban!
A gazdasági átalakulás zökkenője nagyobb volt, mint a hullámvasúté. Megkezdődött a közvagyon szétosztása, miközben az ország gazdasági teljesítménye tizenhárom éven át nem növekedett, ma épp az 1987-es szinten állunk! A szabad versenyre vágyó ember azzal szembesült, hogy a versenyt úgy nyerték meg egyesek, vagy kettesek, nem kevés esetben hármasok, hogy még megizzadniuk sem kellett. Az emberek tehetetlenek, félnek, de nem ostobák. A magyar gazdasági átalakulásnak rémdrámái vannak, de nincsenek példaképei.
Az átalakulás nyertesei népszerűtlenek. Amit itt kitaláltak, az ráadásul másutt már rég kiment a divatból. Hayek csak nálunk zászló, odaát már történelem. A teljesen szabad versenyt negyven éve felváltotta Nyugaton valami más. Ami itt van, az számítógépes díszletek között inkább Engels úr A munkásosztály helyzete Angliában című művének frissen magyarra szinkronizált változata.
Érdekképviselet nincs, a tulajdon nélküli ember neve Fogd a szád, mert elmehetsz a …, s itt olyasmi következik, ami nem ebben a lapban, de még jobb bulvármagazinban sem megengedhető. A munkanélküliség ugyan mindig csökken, de azért csodák csodájára egyre kevesebben dolgoznak. Vannak kiváló pártok, azoknak korszakos vezetőik, de mégis úgy érzi az egyszerű ember, senki sem képviseli őt az ország házában. Különféle ügyekben egyre többször fordulnak elő politikusok, mint kétes erkölcsű személyek, de egyetlen egynek sem lett rosszabb attól, hogy neve és fenséges személye gyanúba keveredett. Az egyszerű ember látja, hogy a választási ígéretek egy hónapig tartanak, ígérje őket bárki. A rendszerváltásnak nevezett valami népszerűtlen, akad, ki már azt is kijelentette, megbukott.
Nagyjából tudható, valahogy máshogy kellett volna nekifogni. Sajnos kiderült, nem lehet egy történelmi korszakkal úgy tenni, mintha az meg sem történt volna, a másik végletet figyelve viszont nem volt kötelező tudomásul venni, hogy a rendszerváltás nem jár elitváltással is, ahogy az magára valamint adó társadalmi változás idején elvárható. Bölcs statisztikák szerint ma az emberek kétharmada úgy érzi, neki rosszabb, mint a változás előtt volt - s ez a veszély!
A magyar politikai klán, vélhetően nem teljesen ingyen, úgy gondolta, a kapitalizmus mindenben jobb a szocializmusnál, s ebben tévedett. A szocializmus nem azért jött létre, mert volt néhány szabadkőműves (zsidó, szabadács, világforradalmár, szabad villanyszerelő, unatkozó arisztokrata stb.), aki úgy gondolta, hogy ő most ártani akar a világnak. Nem ártani akartak, legfeljebb melléktermékként sikerült nekik. A szocializmus azért született meg, mert a kapitalizmus hibái szembetűnőek voltak, és nagy volt az igény egy annál igazságosabb társadalom iránt. Azzal, hogy megszüntettük az erre adott torz választ, attól még nem szüntettük meg a tőkés rend alapvető ellentmondásait. Úgy is mondható, tovább kell dolgoznunk rajta, hogy a magyar történelem ne Engelsnél folytatódjék. Erre a mai politikai klán kísérletet sem tett, hisz zavarba ejtően nagyszámú jutalékos van közöttük. Mellékesen ez a keresztény gondolkodás igénye is, hiszen a szolidaritást Jézus Leninnél valamivel előbb feltalálta.
Ha körbetekintünk a világban, azt látjuk, hogy erősödnek a baloldali gondolkodást újraélesztő mozgalmak. Ezeket persze ott keressük, ahol mindig is, az úgynevezett munka világában. Nem véletlen, hogy a magyar közélet legérzékenyebb barométerrel rendelkező tagja az elmúlt néhány hétben egyértelmű baloldali fordulattal rukkolt elő, csak azért nem nevezheti annak, mert ezzel megsértené szavazói zömét. Itt, minálunk számítások szerint százötvenezer gyermek éhezik. Százezer ember él olyan lakásban, ahol sohasem volt villany, és csaknem ennyi, aki kikapcsolt közművek mellett tengeti napjait. Emlékeznek a szakállasra? Aki a csak láncait veszítő embert vizionálta?
Ha a magyar társadalmi fejlődés a mai vonalán halad, és elmarad a régóta ígért jóléti fordulat, akkor van veszély. Jön majd a szocialista mozgalom valamilyen díszletben, valamilyen ideológiával. Illetve az ideológia évszázados. A gazdag a szegény munkájából lett gazdag. A gazdag azért gazdag, mert lopta. Vegyük tehát el tőle, mert nem az övé. A sokféle párt nem kell. Csak egymással hadakoznak, miközben együtt lopnak. (Hetven-harminc, jól emlékszünk.) Nem egy párt kell, hanem egy vezető, akire felnézhetünk, akit követhetünk. Bizonyos, hogy az a valaki nem Bácsi Boglárka lesz, és nem ölt háborús témájú színdarabokban használt jelmezt, de ha nem javítjuk a demokráciát, megjelenhet. Egyes baloldali elemzők szerint itt van velünk, csak azt várja, hogy megnyerjen két választást egymás után. Ez is elképzelhető közeljövő, hiszen az ország egyetlen igazi sztárjáról van szó. Feltételes módban beszélek, hiszen az is lehet, hogy elbaktatunk a magyar „jonatánköztársaság” nehezen autópályásodó útján tovább, csendben leszavazunk a jutalékosokra, és társaságban kiéljük közszenvedélyeinket.
Ez az írás nem jóslatnak született, csak egyszerű figyelmeztetésnek. Az ember jó, ha tudja, honnan jöhet a vihar. Növesszük felnőtt, okos nővé ezt a ma még Bácsi Bolgárkára hasonlító szemüveges, szfinxszerű demokráciát, melyet attól függően tekinthetünk emberinek, vagy nem, hogy honnan nézzük. Ha ez sikerül, a veszély nem veszély. De ha nem, ha az ordas eszméket vizionáló költő egy másik idézetét idevéve: „Retteg a szegénytől a gazdag és a gazdagtól fél a szegény”, akkor bizony akármi lehet. Akkor sem a ködös Dunáról lesz szó. Igazságosságról, közteherviselésről, a tőke megadóztatásáról, a munkabérek növeléséről, a szabad szervezkedésről, az összefogásról, a testvériségről. Csupa szép, követhető dologról. A veszélynek sohasem ragyás az arca, mindig kívánatos. Talán folytatnunk kellene a rendszerváltást. Nincs kész ugyanis. Ez a veszélye.