Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Európában lenni

Még nem igazán érezzük, de néhány év múlva - azt hiszem - természetes lesz: Magyarország igazából bent van Európában. 1990 és 2004 között, bármennyire is úgy tűnt: Magyarország még nem volt a fejlett nyugat-európai közösség teljes jogú tagja. Rendszerváltás utáni másfél évtizedünk ennek az ellentmondásnak a jegyében telt el: már kikerültünk a kései államszocializmusból, de még csak egy korai, egy éretlen, egy még mindig nem nyugatias demokráciába kerültünk, nem pedig egy érett, egy stabil, egy rutinszerűen működő demokráciába.. Nemcsak a hosszúra nyúlott rendszerváltást fejezzük be most, hanem egy hosszabb, ha tetszik: egy évszázados trendet is.


Az Európai Parlament tárgyalóterme. A magyar zászló is ott van Fotó: Reuters

A Nyugat-vágyás mint áfium 

A magyar politika nagyon régóta a Nyugat peremvidékén létezik. A magyar politikusok az egész 20. században vigyázó szemeiket a Nyugatra függesztették, miközben - nem önhibájukból, hanem a sanyarú nemzetközi körülmények miatt - keletiesnek kellett lenniük. A fejlett, modern Nyugat-Európa elérése mindig eszmény és cél volt, de soha nem valósulhatott meg. Nemzedékek sokasága nőtt fel úgy, hogy azt szokta meg: politikusai mást mondanak, mint amit gondolnak. A magyar politikusoknak ugyanis hivatalosan azt kellett mondaniuk, hogy a nyugati demokráciák megbuktak (lásd két háború közötti korszak), vagy éppen a nyugati demokráciák imperialisták, elnyomóak (lásd Rákosi- és korai Kádár-korszak). Miközben a politikusok pontosan tudták, hogy e nélkül az „elnyomó, imperialista” Nyugat nélkül mozdulni sem tudnának. Ők adták nekünk - s nem csak a Kádár-rendszer - a létezésünkhöz olyannyira nélkülözhetetlen pénzügyi kölcsönöket.
A magyar politikai vezetők ezt pontosan tudták, de nem mondhatták. Ma sem tudjuk pontosan, milyen meghasonlásokat okozott ez a „kettős beszéd”. Még nem tartunk ott, hogy alaposan feltártuk volna a Kádár-korszakot, s a benne élő talán legérdekesebb hagyományt, amelynek szellemében a nyugati országok ideológiáját nyilvánosan nem lehetett szeretni, ellenben a nyugati gazdasági segítséget minden további nélkül el lehetett fogadni. Mert hiszen ez volt a rendszer legitimitásának alapja.
Az Európai Unióba történt felvételünkkel, illetve az európai parlamenti választásokkal ez a korszak egyszer s mindenkorra befejeződik. A legnagyobb és legfontosabb tanulság talán ez. Nemcsak török áfium van, de a Nyugat-vágyásnak is volt és van áfiuma. Mostantól nem vágyódunk, s ez által nem lesz szükségünk évszázados kettős énünkre. Mostantól „színültig” nyugatiak vagyunk. Ez a belátás alapvetően fogja meg- vagy felrázni az egész hazai politikát és közéletet. Nézzünk csak néhány példát.

Megújulás-kényszerek

Az európaivá válás egyáltalában nem elvont valami, még ha a közönséges földi halandók ezt ma még nem is érzékelik. Minden, ami a hazai politikában az elmúlt hónapokban történt, szorosan összefügg Magyarország teljesen új nemzetközi pozíciójával. A magyar pártrendszerben mutatkozó forrongás azért teljesen más, mint a megszokottak (azt is mondhatnánk, 1990 óta folyamatos forrongásban vannak pártjaink), mert ennek a legújabb folyamatnak a lényege, hogy elválaszthatatlan a nemzetközi politikában történtektől.
Volt már módom beszámolni e lap hasábjain arról, hogy Európában milyen hatalmas reneszánsza van az értékelvű politizálásnak. A magyar pártok legújabb mozgása nagyon világosan e trendbe illeszkedik. Úgy látom, hogy - talán a legmarkánsabb példát említve - az MSZP soron lévő megújulása vagy a Hiller István nevével fémjelzett „új szociáldemokrácia” programja beszédes példa erre. A programot már eddig is több felől bírálták, de kirajzolódni látszik e bírálatokból a hazai politika talán legrosszabb hagyománya: bezárkózó jellege. A programot persze bírálni kell, van is miért, de talán érdemes lenne észrevenni, hogy ez a program mennyiben és hogyan mutat rokonságot az európai szociáldemokrata pártok törekvéseivel. Igazán komoly vita akkor alakulhatna ki, ha a bírálók példákat mondanának, mennyiben más az MSZP programja, mint a német, a francia, az angol vagy éppen a brazil baloldal programja. Ám nálunk nem szokás ismerni a nemzetközi dimenziót. Ezt szomorúan kell konstatálnunk, mert egyáltalán nem lenne jó, ha európaiságunk a jövőben kimerülne 24 európai parlamenti „díszpinty” munkálkodásában, miközben az itthoni légkör mit sem változna. Éppen arról van szó, hogy európaiságunknak alapvetően át kell alakítania az egész, belpolitikára és hagyományos pártcsatározásokra fixált hazai politikai életet.
Ebből kiindulva az MSZP erjedése, ha tetszik: válsága nagyon szorosan összefügg azzal a körülménnyel, hogy egy új, európai időszámítás szerint nem adekvátak a korábbi, még az Európára készülés során kialakított reflexek és válaszok. S ugyanezt mondhatjuk el többi parlamenti pártunkról is. Az MDF „szabadságharca” sem pusztán csak a Fidesszel szembeni „függetlenségi” küzdelem. Az MDF is jó érzékkel lovagolja meg az európaiságból adódó pozitív lehetőségeket. Egy unalomba, szürkeségbe, szellemi kiüresedésbe süllyedő pártból egy ilyen kihívás, az európai dimenzió csinálhat talán ismét nagy(obb) pártot. Az MDF jó érzékkel mondja, amit mond. Például azt, hogy ismét kezdeményező szerepbe akar kerülni. Butaságot mond? Dehogyis. Az európai politika bőven mutat példákat hirtelen feltámadó pártokra, vagy olyanokra, amelyek néhány hónap alatt, szinte a semmiből válnak nagy pártokká. S ellenkezőleg is: nagy, sőt kormányzó pártok kerülnek pillanatok alatt váratlanul nehéz helyzetbe, akár a parlamenti bejutási küszöb közelébe is.
Totális félreértése Európának, hogy ott bebetonozott pártok és pártrendszerek vannak. Európa ugyanis maga is átalakulóban van. Egyfelől valóban igaz az a trend (s nyilvánvalóan ez motiválja például a Fidesz elképzeléseit), miszerint Európában erőteljes kétpártosodási tendenciák vannak. De az európai politikában egyre erőteljesebben figyelhető meg (s különösen a most csatlakozó országokban) egy ellentendencia is, amelynek lényege egy pulzáló mozgás: nagy pártokból kicsik, kicsikből nagyobbak lesznek. Miért? Egyszerűen azért, mert a politikai piac itt még messze nem olyan stabil, a szavazóközönség pedig nem olyan kialakult, mint a hagyományos demokráciákban. Az európaiság tehát éppenséggel ösztökéli a magyar pártokat, hogy kilépjenek megszokott kereteik közül és megújuljanak. 

Társadalmi várakozások

Az emberek jelentős részét persze nem érdekli a pártok megújulóképessége. Ez rendben is van így. Az embereket elsősorban saját boldogulásuk izgatja. A magyar politikusok felelőssége itt óriásira fog növekedni. Az európai politikai döntési mechanizmusok ugyanis rendkívül bonyolultak. A magyar választók mit sem értenek az egészből. Csak hallják a különféle intézmények (Európai Bizottság, Európai Parlament, Európa Tanács, Konvent stb.) neveit, de el sem tudják képzelni, hogy ezek miként hathatnak a magyar politikára. Sajnos, az elmúlt másfél évtizedben rosszul kommunikálták pártjaink az európaiságot. Rosszul, bár - az ő szempontjukból - érthetően. A kommunikáció lényege az volt, hogy vajon a magyar politikának fel kell-e olvadnia az európai politikában avagy Magyarország megőrizheti-e (mégpedig lehetőleg mind teljesebben) a szuverenitását. A kérdésben a baloldal inkább szuverenitáskorlátozó, a jobboldal szuverenitásvédő állásponton állt. Közérthetőbben: a baloldal védte, a jobboldal támadta a globalizációt. Ennek a kommunikációnak azonban immáron egyre kevesebb a hozadéka. A kérdést egyszerűen kell feltenni, úgy, hogy mindenki számára érthető legyen: milyen mechanizmusok vannak az Európai Unióban? Hogyan, milyen formában kapja meg a magyar kormány a minket megillető normatív összegeket és azokkal hogyan kell elszámolni? A magyar politikai elitnek elsősorban ezekre a kérdésekre kell koncentrálnia. Elvégre az európaiság, az EU mindenekelőtt egy fejlesztési projekt. Azért van, hogy az egyes országok olyan feladatokat is meg tudjanak oldani, amelyeket önállóan, nemzetállami keretek között nem volnának képesek megoldani. A magyar politikai elitnek erről a merőben új helyzetről kell a lehető legközérthetőbben beszélnie.

Infrastruktúra és nyelvtudás

Nekünk tudnunk kell, hogy az évszázados lemaradásokat nem tudjuk behozni. Magyarország nem Hollandia, amelynek volt egy németalföldi prosperáló korszaka, művészileg és gazdaságilag egyaránt. És Itália sem vagyunk, ahol olyan a történelmi múlt, amilyen. Nekünk csak akkor van esélyünk nem pusztán intézményesen, de az emberi képességek tekintetében is nyugatiaknak lennünk, ha ezt a mostani korszakot a lehető legszisztematikusabb befektetésekre használjuk fel.
Ami az infrastruktúrát illeti, ez - nézetem szerint - minden mást megelőző prioritás. Ha úgy gondoljuk - márpedig úgy -, hogy Magyarország nem csupán Budapestből és néhány nagyvárosból áll, akkor az ezután hivatalba lépő magyar kormányoknak ciklusokon felülívelő programokat kell kidolgozniuk a magyar közép- és kisvárosi, valamint ezeknél is kisebb települések infrastrukturális fejlesztésére. A regionalizmus-vita ez ügyben nem elég, le is ült az utóbbi időben. Konkrét városfejlesztési tervek, döntési hatáskörök és persze átlátható források kellenek. Ha az infrastruktúra fejlesztése elmarad, Magyarország népessége soha nem fogja átélni a nyugatiasság élményét, és ez mindennél rosszabb lenne.
Másrészt az évszázados nyugatra ácsingózás kényelmessé is tett bennünket. Egyre több cikk lát napvilágot arról, hogy még napjainkban is milyen kétségbeejtő a magyar társadalom idegennyelv-tudása. A bezárkózó korszakokban a népesség leszokott arról, hogy nyelveket kelljen beszélnie. S döbbenetes: ma már a huszonéves generációk sem érzik magukat versenyképesnek a nemzetközi piacokon. Ha európai dimenzióval mérjük magunkat, ezen sürgősen változtatni kell. S nem csak a határőröknek szervezett gyorstalpaló nyelvtanfolyamokkal, hanem komolyan és megint csak ciklusokon átívelő programokkal. Ha ezt elsumákoljuk, saját jövőbeli esélyeinket játsszuk el. Reménykedjünk, hogy a pártok azért is alakulnak át olyan gőzerővel, hogy a szóvirágok kora után a konkrétumok kora jöhessen el.