Vissza a tartalomjegyzékhez

Kertész Ákos
Akkor hát mit is akarnak a magyar írók?

Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa, Seres László imígyen szólott: (N. Sz.: 2004. 02. 16.) „Tessék remekműveket alkotni, eladni, és valahogy megélni, nem pedig a közpénzemért kuncsorogni, alanyi jogon, nyilván.” Sztálin elvtárs, a Népek Nagy Tanítója ezt egyszerűbben fejezte ki: „Írók, alkossatok remekműveket!” 
Hiába - kongeniális elmék! Csak Sztálin nem féltette a közpénzét, nyilván…
Amúgy, enyhén szólva, morális csúsztatásnak tartom, ha a takarítónők érdekérvényesítő lehetőségeinek hiányát akarja Seres úr kijátszani az írók érdekérvényesítő törekvései ellenében. Sánta Ferenc (csak a példa kedvéért) az Ötödik pecséttel, a Halálnak halálával, a Müller családdal ajándékozta meg a magyar kultúrát, a magyar olvasót (elvileg, ha olvasnának, és nem rajtam múlik, hogy nem olvasnak! - a takarítónőket is), és bár emberként Sánta sem ér többet egyetlen takarítónőnél sem, mert az én hitem szerint (és tudom, Sánta Ferenc hite szerint is), minden egyes emberi élet egy-egy teljes univerzum, annyi neki is jár, hogy valamilyen szervezet képviselje és védje meg elemi egzisztenciális érdekeit. 
Seres az írókról és azok szövetségéről kialakult lesújtó véleményét tekintélyekkel is alá akarja támasztani Eörsi Istvánt idézve, aki szerint a szovjet érdekszférában az írószövetségek szerepe kettős volt: egyrészt biztosították az irodalom pártirányítását, másrészt fönntartották az irodalom egységének illúzióját.

Biztos, hogy maga Eörsi tudja a legjobban, hogy amit általában a szovjet rendszerű írószövetségekről mond, az alól éppen a Magyar Írószövetség a kivétel, talán le is írta (máshol), nem ő tehet róla, hogy Seres úr éppen ezt a passzust volt képes megtalálni és idézni tőle, mert a Magyar Írószövetség még az ötvenhatos forradalom előkészítésének szellemi műhelye is volt, a forradalom alatt a forradalom egyik központja és később is a rendszerváltást előkészítő reformerek gyülekezőhelye, ha más nem is… 
Aztán meg, ha Eörsi István véletlenül le is írta, ő sem gondolhatta komolyan azt a szamárságot, hogy a szovjet vazallus államokban pont az írószövetségekre hárult a föladat, hogy az irodalom pártirányítását biztosítsák. Ott volt a KB Irodalmi Osztálya, a minisztérium Irodalmi Főosztálya, valamennyi sajtóorgánum, média és kiadó főszerkesztői, szerkesztői, rovatvezetői, lektorai és egyéb, a pártcenzúrát végrehajtani hivatott kultúrsmasszerei - minek kellett volna ide még az írószövetség is? 
Na, jó. Itt az ideje, hogy a lényegre térjek. Úgy kezdődött, hogy született egy filmtörvény, és nem a „takarítónő-törvény” hiányából. 
Negyvennégy éve dolgozom a filmszakmában; eléggé ismerem a csapatot. Ennél széthúzóbb, szolidaritásra képtelenebb bandát keveset hordott a hátán a föld, mert ezt a szakmát mindig is az jellemezte, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka. Így aztán ezen a pályán mindig is véres kenyérharc folyt, mindenki mindenkit boldogan megfojtott volna egy kanál vízben. Sőt: a filmesek között is vannak jobboldaliak és baloldaliak. Neonáci antiszemiták, demokraták és kommunisták.
Az Orbán-kormány idején azt mondták: az udvari filmcsinálóknak lesz pénz (méghozzá sok!), aki visszapofázik, egy kanyit se kap! Erre a szakma bepöccent, és a filmesek képesek voltak összefogni.
Ebben a kettévágott országban először a filmszakma mutatta meg, hogy közös cél érdekében el lehet felejteni szakmai és ideológiai, vallási és etnikai ellentéteket is, ha nagyon muszáj; hogy össze lehet fogni, és összefogással eredményt lehet elérni. Jól-rosszul megoldott szakmai kérdéseken túl elsősorban erről szól a filmtörvény. 
És az írók is vérszemet kaptak, igen. Arra gondoltak, hogy ha a filmeseknek sikerült, nekik miért ne sikerülhetne? Ezt a törekvést a Tilos Rádióval, egyes írók neonáci eszméivel, más demokraták tiltakozásával összemosni nem éppen éles elmére valló publicisztikai csúsztatás. 
Persze Seres Lászlónak az írószakma iránti jóindulatát most remekül táplálja Döbrentei Kornél bicskanyitogató megnyilvánulása a Tilos Rádió előtt. Döbrentei megnyilvánulásai bármilyen formában már húsz éve döbbenetesek. És ennek a demokratikus szabad országnak az igazságszolgáltatása ezt tizenhárom éve egyetértően tűri. Annak ellenére, hogy az 1947-ben aláírt békeszerződés, mely kimondja, hogy Magyarországon mindennemű neonáci, fasiszta és antiszemita uszítás tilos, ma is érvényben van. 
Fölháborodott írótársaim most akarják elhatárolódásra bírni az írószövetséget (eddig miért nem akarták, aludtak?), amikor az írószövetségnek fontosabb dolga akadt: szeretne a kultuszkormányzattal valamilyen egyezségre jutni az irodalom védelmében, hasonlóan a filmesekhez. Ebben a helyzetben jelentette ki Kalász Márton, hogy ő nem kívánja az írószövetség elnökeként a gondolat- és véleményrendőrség szerepét eljátszani. Az írószövetség elsőrendű föladata az érdekvédelem. 
Kilépni az írószövetségből nem szokásom. 1986-ban, amikor a Párt szektás, konzervatív csoportjai szét akarták verni a szövetséget, akkor sem léptem ki, s ha tetszenek emlékezni, én írtam még az akkori Ésben azt a bizonyos Bennmaradási Nyilatkozatot. Azóta is vállalom!
Nem az a baj, hogy az írók akarnak valamit, hanem hogy legalább huszonöt arc- és program nélküli írószervezet van az országban, és ezek közül a kultuszminiszter nagyjából tízzel tárgyal… 
Filmművész Szövetség csak egy van. És csak egy is volt. 
A most indult tárgyaláson éppen ezért az írószövetség súlya lenne a maga hagyományaival és több mint ezerfős tagságával a legnagyobb, ha a Döbrentei-ügy nem zavarná össze az erővonalakat. 
A rendszerváltás óta kiderült, hogy a kapitalizmusnak nincsen szüksége kultúrára, az új uralkodó osztálynak még kevésbé. A „kulturális termékekből” kiürül minden esztétikai érték, és maradnak a rábeszélő, manipulatív, agymosásos funkciók: a politikai és kereskedelmi reklám, és a szórakoztatóipar, melyet a 21. század társadalma nem bír nélkülözni. Az infotainment, entertainment és a show-business. A fölsorolás folytatható, mélyíthető és variálható, de ezek azok a kategóriák, melyekre az egykori „kultúra” redukálódni fog, ha nem teszünk sürgősen valamit… 
A tudományos irodalom escape materialsnek nevezi azokat az objektivációkat, amelyek a frusztrált, agyonhajszolt vagy nyomorgó tömegek idegeinek fölüdülését szolgálják. A hatalomnak érdeke, hogy lehetőleg olcsón nyugalom legyen a hatalomból kirekesztettek körében. A Római Birodalomban ezt szolgálta a cirkusz. Panem et circenses - mondták, és ennek az aránya mindig azt jelentette, ha kevés a kenyér, több cirkusz kell. Legalábbis nagyobb hatású. Több vérrel, vadállattal széttépendő rabokkal és több gladiátorral. A cirkusz tipikusan „escape material”, a menekülés eszköze. 
Természetesen nem az írókat kell szponzorálni Seres László úr közpénzén, hanem az értékőrző, értékhordozó, értékteremtő irodalmat, és az önhibáján kívül máris riasztóan elhülyített olvasót. És mindenekelőtt rendezni kell az írói szellemi termékek jogállását. Rendet kell tenni a szerzői joggal, a copyrighttal kapcsolatos zűrzavarban, tekintettel a szerző rendkívül hátrányos alkupozíciójára a fölhasználó médiumok (nemcsak a tévé, filmgyártás, rádió, de ide tartozik a könyvkiadás is) alkuhelyzetével szemben. Tisztázni kell a terjesztéssel kapcsolatos kérdéseket, meg kell szüntetni azt, hogy a terjesztő monopolhelyzetét kihasználva lenyúlja a szerző és a kiadó jövedelmét, és közben megtehesse, hogy még csak ne is terjesszen. 
Grecsó Krisztián Népszabadság-beli írásából tudom, hogy az ünnepelt Parti Nagy Lajos sikeres regényét, a Hősök terét még csak nullszaldósra sem bírta kihozni a kiadója. Kardos G. György utolsó remekművéből (ne szerénykedjünk: csakugyan az!) hatezer példányt nem bírt eladni négy év alatt a kiadó! 
Tárgyalni kell arról is, hogy politikai vagy gazdasági szempontok dominálnak-e, feudális (öröklött) vagy szerzett jogok érvényesülnek-e a rendszerben? Ki és milyen jogosítvány alapján állapíthatja meg, hogy melyik szerző vagy mű hordoz értéket és érdemel támogatást, és melyik az értéktelen ponyva, lektűr, giccs, szennyirodalom? 
Milyen arányban van az olvasottság az értékkel, a kiadványba és a szerzőbe fektetett állami reklámmal stb. Jogos-e, hogy egy kereskedelmitévé-showman memoárja (amit négerben írat meg) ötvenszer annyit jövedelmezzen a szerzőnek, mint egy zseniális író „remekműve”? 
A világon maximum tizenötmillió ember beszél magyarul. Ebből, tekintettel a funkcionális analfabéták növekvő számára, néhány százezer olvas. Értékes irodalmat, „remekművet” (ahogy Seres László úr volt szerencsés kifejezni magát) néhány tízezer. Ez nem piac! 
Ki hiszi el, hogy semmiféle igény nincs már a mai fiatalokban (és idősekben) szellemi fogódzóra, romantikára, katarzisélményre, spirituális élményre, sőt: közösségi élményre, amit csak az „igazi” irodalom adhat? Nemcsak hogy nem próbáljuk ezt a látens igényt fölszítani, kielégíteni, de minden támogatást azok a médiumok kapnak, melyek ezt a pislákoló igényt is kioltják. 
Nemzeti identitást pöffeszkedő és gyűlölködő szájtépés soha nem teremthet, azt csak értékes nemzeti irodalomra lehet építeni. A társadalom morális magatartását se a rendőri erőszak, se a bírói szigor, se semmilyen ráimádkozás nem javíthatja, de hihetetlen mértékben erősítheti a közösség moralitását a tömegesen fogyasztott jó irodalom. 
A nemzeti kultúrát a világon mindenütt támogatják, még az Egyesült Államokban is. Az írók, egyelőre még nagyon szerencsétlenkedve, nem a támogatás összegéről, hanem a mikéntjéről próbálnak párbeszédet kezdeni egymással és a kultuszkormányzattal. Csak hogy világosan lássuk, miről van szó, mit is akarnak a magyar írók.