Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
Iszlám – a háború és a remény

Magyarországon se szeri, se száma a Közel-Kelettel foglalkozó újságíróknak, értelmiségieknek, akik véleményformáló szerepet töltenek be Izrael és az iszlám világ történéseivel kapcsolatban. Azonban az orientalista, hebraista szakmán kívül a publicisták, szakértők zöme - tisztelet néhány felkészült kivételnek - a nemzetközi sajtó meglehetősen szűk anyagából meríti információit, ami pedig a történeti-kulturális hátteret illeti, komoly alapművek hiányoznak a köztudatból és persze a könyvesboltokból. Az orientalisztikát Magyarországon szinte csak Edward W. Said szélsőbaloldali szemléletű munkái jelentik, miközben alig-alig tűnnek fel olyan szaktekintélyek nevei, mint Daniel Pipesé, vagy a Hetek múlt heti számában idézett, a tudományág doyenjének tartott angol származású Bernard Lewisé (. Hetek, 2004. február 6.), akinek egyszerre több könyve is ott sorakozik a nyugati könyvesboltok polcain. 

Az egyik legutolsó a 2003 áprilisában a Rizzoli kiadásában napvilágot látott interjúkötet, amelyet Fiamma Nirenstein olasz újságírónő készített Lewisszel. Islam - La guerra e la speranza (Iszlám - A háború és a remény) a kötet címe, és gyakorlatilag az iszlám világ négy legnagyobb kérdéskörét öleli fel, az iszlám dühének gyökereit, a keresztény világgal való kapcsolatát, az arab-izraeli konfliktust és a demokrácia esélyeit a muzulmán világban. A La Stampa és a Panorama jeruzsálemi tudósítójának és a princetoni egyetem professor emeritusának beszélgetése nem zárja ki az optimista végkifejletet, egy a saját történelméből és hagyományaiból kiemelkedő, de modernizált, demokratikus Közel-Kelet lehetőségét, amely képes békében élni a Nyugattal és Izraellel. Azonban nem hallgatja el az igazi problémákat, hogy a megoldás kulcsa elsősorban az iszlám világ kezében van. Megújulási készség, a hamis mítoszok felszámolása, reális önkép és bizonyos realitások - Izrael létének, a modern világ követelményeinek - elfogadása nélkül katasztrófába sodorhatja önmagát és másokat is.
Bernard Lewis nem az iszlám világ ellen, hanem érte haragszik. Értékeit túl fontosnak tartja ahhoz, hogy féltse azokat. Nem titkolja irodalma, kultúrája iránti szeretetét, de mindez nem vakítja el. Sok más úgynevezett szakértőtől eltérően képes belátni tévedéseit, és átgondolni nézeteit, véleményét. Nem tagadja, hogy hitt a Peresz és Rabin által megálmodott „új Közel-Keletben”, de sokakkal ellentétben, akik még mindig makacsul hisznek az oslói békefolyamat ámításaiban, és az izraeli-palesztin viszályt ma is csak nemzeti ellentétként, határkérdésként, elnyomó-elnyomott harcaként interpretálják, Lewis felismeri, hogy a mögötte meghúzódó, Izrael megsemmisítését célzó, kompromisszumra képtelen vallási fanatizmus mozgatja a szálakat. Ahogyan elsőként ismerte fel az iráni iszlám forradalom igazi természetét, úgy először volt bátorsága rámutatni Oszama bin Laden törekvéseinek és - szeptember 11-e után - a Közel-Kelet káoszának igazi természetére is. 
Lewis tudományos érvekkel igazolja, hogy miért tarthatatlan az a nézet, amely az iszlám világ Nyugat-ellenes dühét az imperialista-kolonialista nyugati gyarmatosító politikának tulajdonítja, és még a nyugati orientalisztikát is ennek egyik megnyilvánulásaként értékeli. Holott az első, arab nyelvvel és kultúrával foglalkozó fakultások abban az időszakban kezdték meg működésüket Európában, amikor a hódító iszlám a mai Budapestet, Belgrádot tartotta uralma alatt, illetve Bécset és - Észak-Afrikából kiinduló kalózhajóival - a brit partokat fenyegette. Párizsban már a 16. századtól lehetett arab stúdiumokat folytatni, Cambridge-ben 1633-tól, Oxfordban 1636-tól. Ugyanígy hamis azt feltételezni, hogy a Nyugat és az iszlám konfrontációja a gyarmatosítás következménye. Éppen ellenkezőleg, az európai gyarmatosítás az iszlám terjeszkedés leckéjének elsajátítását jelenti, amelyet Európa a középkorban alaposan megtanulhatott. A hispániai félsziget, Szicília hosszú ideig állt mozlim uralom alatt - ebben az időszakban az iszlám terjeszkedése már a mai Párizs határait fenyegette, és a szaracén hajók a Teverén felhajózva Rómáig, a tengeren Ostiáig jutottak. Oroszország hasonló fenyegetések után kezdett terjeszkedni, és a keresztes háborúk sem a keresztesek hadjárataival kezdődtek, hanem akkor, amikor az arab-muzulmán hódítók megdöntötték Jeruzsálemben Bizánc uralmát. 
A folyamat tehát fordítottan játszódott le, mint ahogy Szaid és a nyugati világ iszlámmal szembeni eredendő bűneit ostorozó balliberális közvélemény hiszi. Az európai hódítások az iszlám hódítás következményei, az orientalisztika tudományának születése pedig a középkori Európát fenyegető iszlám megismerésének szándékával függ össze. Az egyik mítosz, amiről az iszlámnak le kellene mondania boldogulása érdekében az önsajnálaté, azé, amely a muzulmán világ nyomoráért a Nyugat terjeszkedését teszi felelőssé. A düh egyik oka pedig az, hogy az az iszlám, amely Európa közepét fenyegette, ma oly elmaradott, míg a „hitetlen” Nyugat fejlett és prosperáló. 
Hamis mítoszok Nyugaton is élnek. Az a buzgó önostorozó szándék, amely mindenáron saját magát akarja a konfliktus fő felelősévé tenni, ugyanolyan veszélyes, mint a muzulmán világ önámítása. Nemcsak azért, mert az arabok áldozattá nyilvánításával, viktimizálásával leveszi a felelősséget az arab világ válláról, hanem mert ezzel kiskorúvá, rosszabb esetben alacsonyabb rendűvé degradálja. A hamahi mészárlás (amelynek során a szíriai iszlám ellenzék tagjait ölték meg a kormányerők), a szudáni, algériai tömeggyilkosságok mint muzulmánok által elkövetett tettek kínos elhallgatása már-már rasszista okokat rejt: a muzulmánoktól, az araboktól ne kérjünk számon bizonyos alapértékeket, hiszen az ő kultúrájuktól idegen, képtelenek megérteni a mi emberi jogi eszményeinket. Könnyebb az Egyesült Államok, Izrael, a Nyugat bűneiről beszélni, még akkor is, ha az arab világban ez azt erősíti, hogy lám, „ők is tudják, hogy bűnösök, minket nem kritizálnak, tehát amit mi teszünk, az helyes”.
Az iszlám világ nem tudott és nem tud mit kezdeni saját hatalmának csökkenésével és a nyugati világ hatalmának növekedésével. Az olyan kísérletek, mint a Harmadik Birodalommal való flört (a jeruzsálemi főmufti, Hadzs Amin al-Husszeini személyében) és a nácizmus elemeinek átvétele, majd a marxizmus ugyanolyan torz megoldásokhoz vezettek, mint a fanatikus vallási teokráciák, ráadásul a világi kísérletek mögül mindig előtört a vallási fundamentalizmus valamely formája. Irak és Szíria Baath pártjának struktúrája a náci párt jeleit viseli magán, ugyanakkor a kommunista pártok ideológiáját is adoptálta. A kommunizmusnak, a nácizmusnak és az iszlám fundamentalizmusnak közös nevezője a Nyugat-ellenesség, és vagy természetes, vagy áttételes következménye az Izrael- és zsidóellenesség. Az Izrael elleni düh két fő oka vallási és Nyugat-ellenes - Izrael a Nyugat trójai falova az iszlám világban. 
Lewis ezzel kapcsolatban figyelmeztet, hogy bin Laden számára Palesztina csak az utóbbi években vált központi problémává, és inkább taktikai okokból. Fő problémája Szaúd-Arábia megtisztítása a gyűlölt nyugati jelenléttől, ami megint kényelmetlen igazság azok számára, akik a terrorizmusba szociális okokat akarnak belemagyarázni. A fanatikusokat nem annyira a palesztinok szenvedése zavarja (gondoljunk az arab országok menekült lakóinak sorsára), hanem inkább az, hogy az „elnyomó” nem muzulmán, hanem alapvetően nyugati ország. A perzsa sah bukását az okozta, hogy muzulmán szemszögből aposztatává, a hit elhagyójává vált. A fanatizmus erősödése nem a nyugati elnyomás, a globalizáció, a vereség érzetének hatására következett be, hanem sokkal inkább azért, mert Iránban az iszlám forradalom győzelmével felcsillant a lehetőség a gyűlölt Nyugat legyőzésére, amit a szovjetek afganisztáni kudarca tovább erősített. A Szovjetunió szétesését pedig Afganisztánnak tulajdonítják, így bin Laden és társai az iszlám győzelmeként értékelik. Ha a Szovjetunió legyőzhető, akkor az Egyesült Államok és Izrael is az. Ez a hit pedig abban az iszlám világban, amely még mindig mítoszainak foglya, bizony sokkal lelkesítőbb, mint a szociális problémák vagy a nemzeti érzés.
A Nyugat márpedig nemcsak Amerika és Izrael, hanem Európa is. Az öreg kontinens ugyanúgy a terrorizmus áldozatává válhat, mint az ikertornyok és a Pentagon, vagy Jeruzsálem, Haifa, Tel Aviv. Minden széthúzás, miden álvita és dacos Amerikával szembeni kiállás gyengeségről tanúskodik - figyelmeztet Lewis. Csak a terrorizmus elleni kemény fellépés és az egységes felzárkózás vezethet győzelemre. Európának, Amerikának és Izraelnek egymás mellett kell fölsorakoznia, így Európának a közös harc miatt is ki kellene állnia Izrael mellett, ahelyett, hogy saját, a zsidóság elleni bűneitől Izrael démonizálásával akarna szabadulni. Lewis ezzel magyarázza, hogy bizonyos zsidó értelmiségiek, mint például Noam Chomsky, miért váltak Izrael ellenségévé. Ha szabadulni akarnak attól a vádtól, hogy Izrael „elnyomó politikájának támogatói”, akkor úgy érzik, csatlakozniuk kell a vádlókhoz. Egyikük sem hajlandó szembesülni azzal a lehetőséggel, hogy talán nem Izrael a kulcskérdés. Így nem látják be azt sem, hogy Izrael sorozatos belekényszerítése az egyoldalú engedményekbe, a stratégiai pozíciók feladásába, a gyengeség látszata eredményezte az új intifádát, és ez nemcsak Izraelt, hanem azon keresztül a Nyugatot is gyengének tüntette fel. Minden kérdés, a területeké vagy Jeruzsálemé is megoldható - hangsúlyozza -, ha az iszlám világ hajlandó elfogadni Izrael létét. Ehhez viszont arra van szükség, hogy az iszlám Izraelt és a Nyugatot erősnek lássa, vagyis (ahogyan azt Pipes is véli) elismerje vereségét.
Ehhez azonban egy megváltozott iszlám világra és mentalitásra van szükség. Az iszlám tradíció nem demokratikus, de több demokratikus elemet rejt magában, amelyek a változások alapjaiul szolgálhatnak, ezért rettegnek sokan egy esetleges iraki demokráciától vagy egy iráni változástól, amelynek bekövetkezte Lewis szerint bármikor várható. Ebben a kérdésben tehát élesen szembeszáll azokkal a nyugati véleményekkel, melyek szerint az iszlám és a demokrácia összeegyeztethetetlen, gyakorlatilag Bush és neokonzervatív táborának platformjára helyezkedve. Végköveztetése bizakodó: ha az arab világ képes a változásra, akkor Izraelre is szüksége lesz a fejlődéséhez, márpedig ehhez béke kell. De ez a folyamat nem gyorsítható újabb béketervekkel, mert előbb az arab világnak kell változnia. Ez pedig hosszú ideig fog tartani, és tele lesz nehézségekkel. Ha azonban alapvető mentális változások nélkül akarjuk megoldani akár az izraeli-arab viszályt, akár a Közel-Kelet más problémáját, azzal még nagyobb káoszt okozunk.