Vissza a tartalomjegyzékhez

Izing Antal
Meghirdetjük a nulla komfortot

Tolnai dombok között igyekszünk Regölybe, sűrűfalvas vidéken, ahol az ember autózás közben könnyen esküszik: majd tavasszal kerékpáron visszatér. Még az utat is eltervezi, azt mondja magában az utazó, Pincehelyig vonattal, tíz doboz olajos hal, pénz csak friss kenyérre, vonatjegyre, innivalóra, egy-két kiadósabb evészetre kell, mondjuk a vegyesboltok lépcsőjén elköltve, végén jégkrém, közben köszöngetve a helyieknek, mígnem elpilledünk, onnan pedig kezdődhet valami ugyanolyan, mint amit kamaszkori tekergésként őriz az emlékezet. Regöly pedig tényleg szép kis falu, kanyargós belső utakkal, dombokon, lankák oldalában művelt földekkel. 


Cziráki Péter. Jól érzi magát Nomádiában Fotók: Vörös Szilárd

Gondolom, jó föld lehet ez, a térképen úgy láttam, itt fut a Koppány folyó Kapos nevű bátyjába. Néha még most is kiönt mindkettő, mutatta is később Viktor, a jurtadombon álló karám oszlopára támaszkodva, hogy a mélyen fekvő ásott kis halastava egy emlékezetes ár után minden halat felfogott, mert kiöntött a környéken néhány halastó. Micsoda előny lehet az a mai földművesnek, hogy a két folyó őse ezen a hatalmas ártéren mocsár képében időzött régi századokon át.
A felvégen most kettős villanyoszlopot keresünk, tetején gólyafészekkel, majd jobbra fel kell mennünk a temetődombra, ahol az úton csillogó, és legfeljebb kutyák mancsát olvadásig őrző érintetlen porhóban motorkerékpár nyomát látom. Ez csak Cziráki Viktoré lehet, mintha mondta is volna, hogy két keréken jön ki Új Szkítiába a szülői házából. Mert van ott egy nagy szobája, de ezt a kinti létet jobban viseli. Hogy elfogadta-e édesanyja fia életformáját, arra Viktor mosolyogva feleli: kénytelen volt. Ő vette fel a telefont, mikor idegenként először telefonáltam: 
- Igen, itthon van a fiam, mindjárt szólok a fiamnak. 
Hogy Viktor édesapja hasonlóan nyugodt természetű ember-e, igenlő a válasz. S hogy neki sokat kellett-e magyarázni az elfogadásért, Viktor nemmel válaszol: ért ő mindent. A faluban persze akadnak, akik bolondnak tartják Viktort. Ritka a regölyi vendég, pedig szívesen látná őket. Követjük a nyomot. A temető mellett megint balra, a kerékvágás után. Aztán felérünk egy magaslatra, ahonnan mintha látnám is a jurtát. A fejedelmi jurtát. Bemegyünk a kapun, Kuntár kutya jön elénk. 

Mielőtt bárki fejében megfordulna, hogy összekapcsolja Viktor életformáját bármivel, ami politika vagy más öncélú, hóbortos őrültség, jelentem, nem így van. Viktor életét a kísérleti régészet hatja át. Mikor még nem tudtam, mi ez, arra gondoltam: az ember beadja a felvételit régész szakra, hátha sikerül. Valójában egyszerű: a mai ember nem elégszik meg azzal, hogy könyvben vagy múzeumban nézegesse a földből kiásott kincset, hanem el akarja készíteni. Például egy kőbalta-szoftvert, amit a könyvekben lát. A kőbaltáig gyerekkorunkban mi is eljutottunk. Spárga, kő, nyél. Hogy mit mond erről és a kollektív emlékezetről Jung, hagyjuk. Az „ősskanzenben” a „legrégebbi” egy olyan paleo-szibériai vadászkunyhó, amely egy húszezer éves Don vidéki lelet alapján került elő. Akkori vadászok lakták. Kissé földbe süllyesztett az egész, jól szigetelt, tartósan ki lehet akasztani a hőmérőt a szabadkéményes kemencével. Mikor a bronzkori kunyhóban ücsörögtünk, a begyújtáshoz papírt elvből soha nem használó Viktor mesélte: ebbe egy fogorvos barát jár vissza, aki a ló verejtékétől átnedvesedett nyerget legutóbb otthagyta a kunyhóban, és ekkor elkezdődött némi dohogás Viktor részéről, mert bizony rendmániás. Az egész birtokon van valami rendféle. A faluban is megdicsérte Viktorban ezt valaki, azt mondta: 
- Akárki akármit mond, van tartás abba’ a gyerekbe’. 
Mondták is a parasztemberek: Viktor, mit csinálsz a lovakkal, hogy olyan fényes a szőrük, mint a tükör? De Viktor nem csinál semmit velük, tán sosem csutakolta őket. Csak amikor szabadon hemperegnek a fűben, a szabad levegőn rodeóznak, nem rakódik rájuk annyi istállópor. A ridegtartástól, a természettől ilyen jó illatúak a lovak. 
A nyergeket maguk gyártják. Megtanulták. A régész kiállítja, amit talál. A kísérleti régész elkészíti. Viktor 68-as, de nem házas, és nincs gyermeke. Ez egy választott út, ő ezzel senkit nem bánt, és sokat dolgozik azért, hogy úgy éljen, ahogy akar. Él a szabadságával, s közben kuncogva mondja: ez a való világ. Saját természetéhez megválasztott magány, amely nem tétlenség, mert tíz ló, rackajuhok és kecskék mellett van mit tenni.

A jurta pedig tényleg fejedelmi. A maga építette gémeskúttól megyünk oda, a lovak még szénáznak a zab után, aztán tudják, hogy itt a vályúban már várja őket a víz, mire az abrakkal végeznek. A Vitéz nevű lóról maradt meg bennem, hogy evés közben ő a legvadabb. Egyedül a csikóknak enged az abrakjából, nekik még néha át is engedi, aztán a másik lovat elrugdossa a vályújától szívfájdalom nélkül. 
Szép az a jurta. Átmérője hét méter. Körben huszonkét, 1,7 méter magas faoszlop, azokon talpszelemen, azokból kiindul hetvenegy tetőléc. 
- Ez nemez? - mutatok fel. 
- Ez nem az. Ez geotextília. 
Középütt vashordóból készült, belül samottéglával kirakott kályha ontja a meleget, abból kémény csöve indul középen felül, ki. Körben szőttesek, prémek, kényelmes fekhelyek. Hallottam én, hogy a jurta kényelmes, csak nem hittem. 
A jurta egyik fele férfirész, a másik női. A férfirészre nem mehet nő. A női oldalra meg minek menne férfi? A férfirészen fegyverzet. A női részen edényzet. A bögréken autentikus motívumok, egy fazekaslány készítette. Viktor ivótülökből iszik a kép kedvéért. Azt egy barátja faragta szarvból. Letette kinn, a kutya meg elvitte félkészen. Mikor kaszált, akkor találta meg Viktor a fűben egy évvel később. A barát akkor fejezte be a faragást. Emberünk a mértékletességet fontos dolognak tartja. Nem dohányzik, életében nem volt diszkóban és csak egyszer rúgott be, 1999. január 15-én, a születésnapján, akkor, amikor az első lovait meghozták. Akkor már tizenhét éve vágyott rá, hogy saját lovai legyenek, és a barátok nem hagyták nem inni. 
Nincs mindig ilyen nyugalom. Fogad gyerekcsoportokat, nyaranta lovasíjász-versenyeket rendez, a pénzzel pedig úgy áll: ha van, akkor van, ha nincs, akkor nincs. Hetente Pestre megy, most éppen nem, mert volt egy-két beteg állat. Amúgy nem óhajt belépni az általunk ismert mókuskerékbe. Neki nem is muszáj. Főleg a lovak abrakjáról kell gondoskodnia. Ő maga eredetileg szakács, de ritkán főz. Dolgozott is néhány évet Szekszárdon konyhai mészárosként, lakott panelfiókban, de az valahogy nem jött be. Tizenkét éve éli így napjait. 
A fegyverek közül kiemelek egy gepida sisakot. Négy és fél kiló. Tarkóm lánckámzsa védi. Megy a szemüveghez. Ha ebben kapnék a fejemre harc közben, a koponyám nem törhetne be. Esetleg a nyakam törne ki, ha akkora az ütés. Viktor motorozott is benne, a regölyi publikum igen nagy örömére. Megállítja a rendőr, fogja a fejét: 
- Te Viktor! Ez meg aztán milyen sisak megint?
- Gepida. Uniós szabvány. 
- Persze, Viktor.
Egész megbarátkozunk, pedig olyan egyén, aki lassan barátkozik. Fehér abroszt terítünk a prémekre, kenyér, kolbász, hurka és körözött kerül elénk. Eszünk csendben, aztán pipázunk. Eszembe jutott, amit a pásztorszálláson mondtam Viktornak: 
- Neked van igazad. 
- Mit mondasz? - kérdezett vissza. 
- Neked van igazad.
Aztán átöltöztem öltönybe, mert fél hatra fel kellett érnünk Lágymányosra, valamiféle országértékelésre.