Vissza a tartalomjegyzékhez

Lukács András
Holdversenyben

Újabb űrkorszak készül - ez látszik az elmúlt hét és bővebben az elmúlt év eseményeiből. A múlt héten jelentette be ugyanis George W. Bush az új tervet, mely szerint az elkövetkezendő évtizedekben az Egyesült Államok bázist hoz létre a Holdon, majd űrhajókat küld a Marsra. A bejelentés majdhogynem várható volt annak a megnövekedett űrtevékenységnek a tükrében, amelynek tanúi lehettünk az elmúlt évben, amikor négy szonda indult útnak a Mars felé, egy a Holdra, Kína pedig nekilátott saját űrprogramja megvalósításának. Fantasztikus kilátások - de nem kevésbé fantasztikus a múlt sem, amelynek eseményeit már majdnem elfelejtettük az eltelt hosszú idő miatt. 


A Spirit hátrahagyott leszállóegysége. Tábort bontott a marsjáró Fotó: NASA

Száz év sem telt el Jules Verne Utazás a Holdba című klasszikusának megjelenése és az első holdszondák útnak indítása között. A Hold fürkészésére készített első szondákat 1958-ban akarták útnak indítani mind a szovjet, mind pedig az amerikai űrügynökségek, de ezek a próbálkozások teljes kudarccal végződtek, a szondák ugyanis még a Föld légkörét sem tudták elhagyni az indításkor fellépő hibák miatt. 
Az 1959-es év ugyanakkor mindkét űrnagyhatalom számára sikeresen alakult, a január 2-án és március 3-án fellőtt Luna-1 és Pioneer-4 ugyanis már sikeres holdmegfigyeléseket végzett. Elsőként a szovjetek által gyártott Luna-1 repült el a Hold mellett hatezer kilométerrel, megállapítva, hogy nem veszi körül mágneses mező. Bár a szovjet sikert követően az első amerikai holdszondának is sikerült adatokat továbbítania a Földre, ez az év mindenképpen a szovjeteké volt, szeptemberben és októberben ugyanis újabb két szovjet szonda, a Luna-2 és 3 közelítette meg a Holdat, újabb értékes adatokat és felvételeket közvetítve a Földre. Az ezt követő néhány év nem hozott előrelépést a holdutazások szempontjából, az amerikai és szovjet szondák egyaránt kudarcot vallottak. 1966-ban pedig megtörtént az, amit az amerikai űrprogramban részt vevő Werhner von Braun csak viccnek szánt arra a kérdésre válaszolva, hogy mit találnak majd az amerikaiak a Holdon. A német csodafegyver, a V-2 atyja lakonikusan csak annyit mondott: „az oroszokat”. 
Több sikertelen kísérlet után ugyanis a szovjet Luna-9 1966. február 3-án leszállt a Holdon, majd panorámafelvételeket készített az általa látott tájról - a Viharok tengeréről -, amelyeket nyolc órán keresztül sugárzott a Földre. Két hónappal a Luna-9 hatalmas sikere után állt Hold körüli pályára a Luna-10, amely tudományos küldetése mellett nem mulasztotta el az Internacionálét sugározni az SZKP XXIII. Kongresszusának alkalmából. Erre végül megjött a méltó amerikai válasz: 1966. június 2-án landolt a Surveyor-1, amely több mint fél éven keresztül sugárzott adatokat a Földre. 
1966-ban és 1967-ben a szovjet és amerikai szondák lassan kezdték benépesíteni a Holdat és környékét, ugyanis Hold körüli pályára állt az amerikai Lunar Orbiter 1, Lunar Orbiter 2, Lunar Orbiter 3, a Lunar Orbiter 4 és 5, illetve a szovjet Luna-11, Luna-12, Luna-13, Holdba csapódott a Surveyor-2 és a Surveyor-4, sikeresen landolt pedig a Surveyor-3, a Surveyor-6 és 7. A szondák nyitánya után a NASA végül belefogott addigi legmerészebb vállalkozásába: 102 évvel Verne regényének megjelenése után nekilátott a holdutazás megvalósításának. 1967. december 21-én fellőtték az Apollo-8 nevű űrhajót, Frank Bormannel, James Lowell-lel és William Andersszel a fedélzetén. Az Apollo-8 négynapos út után, pontosan karácsonykor állt Hold körüli pályára. A legénység feltérképezte a felszínt a későbbi leszállóhely után kutatva. Összesen hat élő televíziós bejelentkezésre került sor, többek között a híres karácsonyestire, amikor Frank Borman hangja szólalt meg a zúgó, sistergő bolygóközi csatornán: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta volt…” Jim Lowell és Frank Borman folytatták a Teremtés könyvének felolvasását, melynek során a háttérben a Földet lehetett látni úgy, ahogyan ember addig még nem látta, majd Borman búcsúzott: „Isten áldjon meg mindnyájatokat a jó öreg Földön!”
Az Apollo-8 147 órával a fellövés után, december 27-én csapódott a Csendes-óceánba, ahonnan a USS Yorktown halászta ki a hőssé vált űrhajósokat. Alig fél év telt el az Apollo-8 történelmi küldetése után, amikor a Holdra szálláshoz szükséges teljes felszereléssel Hold körüli pályára állt az Apollo-10, amelynek fő feladata a küszöbön álló Holdra szállás előkészítése, a műszerek és az űrhajó tesztelése volt. A küldetés nagyrészt sikeres volt, egyedül a Snoppynak nevezett leszállóegység (Lunar Module 4) fedélzetén mutatkoztak gondok. Két hónappal később indult útnak az Apollo-11, hogy megtegye az oly sokak által megálmodott és elképzelt utat, és leszálljon a Holdon. 1969. július 19-én állt Hold körüli pályára. Július 20-án Edwin „Buzz” Aldrin és Neil Armstrong beszállt a leszállóegységbe, majd négy órával később megkezdte a Holdra való leszállást. A landolás mindössze 12 percig tartott, majd Armstrong bejelentette: „Houston… a Sas leszállt.” Az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte, amikor Armstrong közel hat óra múlva leszállt a Holdon, megtett néhány ugrásnak tűnő lépést, majd bejelentette: „Kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek.” Aldrin 19 perccel később követte. Lehordták a műszereket a Hold felszínére, majd begyűjtöttek közel 22 kilogrammnyi holdkőzetet. Armstrong és Aldrin mindöszsze 250 métert tettek meg a Holdon, majd visszaszálltak a leszállóegységbe és rákapcsolódtak a keringőegységre. Az Apollo-11 július 24-én csapódott a Csendes-óceánba, ahol a USS Hornet már várt a Holdat látott pilótákra. 
Alig néhány hónappal később lőtték fel a következő Apollo űrhajót, Charles „Pete” Conraddal, Alan Beannel és Richard Gordonnal a fedélzetén. A leszállóegységet Conrad és Bean navigálta a Holdra, ahol összesen 31 órát töltöttek, miközben újabb műszereket telepítettek a Holdra, illetve újabb - összesen 34,4 kg - talajmintát gyűjtöttek. 
1970-ben bekövetkezett a holdutazások egyetlen balesete: felrobbant az egyik oxigéntartály, aminek következtében a leszállóegység működésképtelenné vált. Az Apollo-13 végül csodával határos módon, az űrhajósok és a földi személyzet lélekjelenlétének köszönhetően sikeresen tért vissza a Földre. 
Az amerikai sikerek után a szovjetek szemmel láthatóan nem törekedtek arra, hogy űrhajósok szálljanak le a Holdra. Kifejlesztették azonban a Luna-16 nevű szondát, amely az első olyan űrszonda volt, amely talajmintákat továbbított a Földre. Ezt korábban csak az Apollo-11 és 12 űrhajósai tették meg, saját kezűleg. Nem sokkal később Holdra szállt a szovjetek holdjárója, a Lunohod-1, amely összesen 10,540 métert tett meg a Holdon, miközben húszezer képet közvetített a Földre. A hetvenes évek elején a Szovjetunió a Luna-sorozat későbbi tagjait küldte a Holdra vagy állította Hold körüli pályára, sikerrel. A következő nagy sikerű szonda a Lunohod-2 holdjáró, amely ezúttal mintegy 37 kilométert tett meg a Holdon, és 80 ezer képet továbbított a Földre. 
A hetvenes években további négy Apollo űrhajó szállt le a Holdon, majd az Apollo-program 1972-ben hirtelen véget ért, és a hatalmas sikerek ellenére sohasem folytatódott - annak dacára, hogy mindenki arra számított, hogy csupán évek kérdése a holdbázis létrehozása, azután pedig „jöhet a Mars”. Ez mindeddig elmaradt. Az egyik makacsul kitartó és mindenképpen érdekes magyarázat szerint azért, mert földönkívüliek zavarták az Apollo űrhajókat utazásaik során. Philip J. Corso A Roswelli titok című könyvében számol be arról, hogy e zaklatások következtében a NASA kénytelen volt feladni a holdbázis létrehozására irányuló programot. Mindennek fényében persze felmerül a kérdés: azóta elmúlt a veszély? A tényeknél maradva: közel negyven év telt el a holdutazások kezdete óta, Amerika pedig vissza akar térni a Holdra - utána pedig irány a Mars!