Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
A maffiózó és a terrorista

Képzeljük el, hogy valamely ország parlamentje úgy határoz, hogy kemény intézkedésekkel lép fel a szervezett bűnözés, a maffia elleni harcban. Vajon hányan szólalnának fel, hogy elsősorban a bűnözés okait kellene megszüntetni, hányan aggodalmaskodnának, hogy a kemény fellépés az „erőszak spiráljának” elve alapján generálni fogja a bűnözést, hányan beszélnének „az erő túlzott alkalmazásáról”, ha egy kemény rendőri akciót hajtanának végre fegyveres bűnözők ellen, és hányan elégednének meg azzal, hogy a rendőrség erélyes szavakkal elítél egy bankrablást, ahelyett, hogy üldözné az elkövetőket?


Kadhafi ezredes búcsút int Tripoliban Aznar spanyol kormányfőnek. Tiszta kezek? Fotó: Reuters

Hányan beszélnének megértően egy többszörös gyilkos maffiózóról, ha bejelentené, ő csak bosszút állt, mert szintén bandatag rokonát a rendőrség letartóztatta vagy tűzharcban megölte? Ki mondaná, hogy az alvilág figurái szabadságharcosok, Robin Hoodok, akik a bűnös kapitalista imperializmus és a globalizáció ellen harcolnak, és ki bocsátana meg egy maffiavezérnek, ha az megígérné, hogy holnaptól jó útra tér? És vajon az Európai Unió hezitálna-e, hogy bűnszervezetté nyilvánítson egy, a szervezett alvilághoz köthető szervezetet, azért mert a maffia arra hivatkozik, hogy az kórházakat, iskolákat tart fenn?
A válasz nem. Bár nyilván elhangzana, hogy a szegénység és a bűnözés között egyenes arány áll fenn (mintha nem létezne fehérgalléros bűnözés, vagy számtalan olyan bűncselekmény, amelynek az anyagi helyzethez vajmi kevés köze van), de senki nem vonná kétségbe, hogy a szervezett bűnözést fel kell számolni. Ugyanígy, senki nem tartana attól, hogy egy kábítószerkartell feje elleni - akár erőszakos - fellépés az erőszak spiráljának jegyében növelné a bűnözést. A kilencvenes évek elején, amikor Olaszországban meghirdették a „tiszta kezek” akciót, aligha mondta bárki is, hogy ez majd fokozza az erőszakot. A bűnszervezetek vezetőit nem neveznék „szabadságharcosnak” vagy „fegyveresnek” és nem értenék meg indítékait, nem állítanák, hogy egy bűnöző halála vagy letartóztatása joggal serkenti bosszúra családját. De most a „bűnszövetkezet”, „maffia”, „szervezett bűnözés” kifejezéseket helyettesítsük be „terrorszervezet”, „terrorizmus” szavakkal. Rögtön megváltozik a nézőpont, és a vélemény immár az, hogy szüntessük meg a terrorizmus okait - makacsul tagadva, hogy a vallási fanatikust sem a maga, sem mások szociális helyzete nem érdekli, és ez egyaránt igaz a terrorizmusból remekül profitáló vezérekre és az agymosott végrehajtókra is. Előkerül a már említett, mágikus „erőszak spirálja” axióma, ami a bűnözést nem generálja, de a terrorizmust igen. A bűnözés esetében elfogadott, hogy a bűncselekmény és a rá adott rendőri válasz nem esik egy súlycsoportba, de a terroristák által elkövetett merénylet és az erre adott katonai válasz, vagy a merénylet megakadályozására tett kísérlet ugyanolyan elítélendő. A terrorista viszont gyakran lesz szabadsághős, akinek indokai akceptálhatók, a terrorszervezeteket támogató diktátor pedig bölcs politikus, miután ünnepélyesen bejelenti, hogy felszámolja tömegpusztítófegyver-arzenálját. Végül: azok az EU-bürokraták, akik igen csúnyán néznének arra, aki azzal mentegetné bármely maffiacsalád pénzmosó szervét, hogy az jótékonysági intézmény, a Hamasz politikai szárnyát csak pokoli kínok közepette voltak hajlandóak terroristaszervezetté nyilvánítani.
Ha valami kettős mérce, akkor ez igazán az, mert mennyivel rosszabb bármely szicíliai keresztapa egy terroristánál? Miért bánnak a maffiózóval bűnözőként, míg a terroristákkal tiszteletre méltó forradalmárokként? Pontosabban: miért csak az ETA vagy az IRA tagjai minősülnek bűnözőnek, az iszlám fundamentalista szervezetek miért egyenlőbbek az egyenlőknél? Gondolni is rossz arra, hogy a különbségtétel oka az, hogy az előbbiek nem sokkolják olyan mértékben a társadalmat, mint az al-Kaida és társai. Ezáltal ez a differenciálás veszélyessé is válhat, mert akár a maffia, akár az ETA vezetői egyszer rájöhetnek, hogy csak néhány tömeggyilkos merényletet kell elkövetniük, és rögtön érinthetetlené válnak. Csoda, hogy még nem jöttek rá arra, hogy csak egy jól hangzó ideológiát kellene maguk köré kanyarintani, és máris szent tehenek lesznek. Az immunitás zálogát tartanák a kezükben, ha arra hivatkoznának, hogy csak az elnyomott szicíliaiakért, oroszokért harcolnak. Egy teljes antiglobalista, szélsőbalos értelmiség ölelné őket keblére. Isten hozott az elnyomottak nagy családjában! 
Mert ami a terroristákkal szembeni maszatolásokat fenntartja, az nem más, mint az áldozat-kultusz. A baloldali értelmiség kedvenc ideája, hogy a terrorizmus oka a szegénység és a nyomor, ha az megszűnik, nem lesz terrorizmus sem. Ezen logika szerint a terrorista nem is terrorista, hanem afféle Rózsa Sándor, népi romantikus hős, sőt, szabadságharcos, aki a globalizáció, a kapitalizmus, Amerika, Izrael ellen küzd, vagyis a globalizációkritikusok és az egykori hatvannyolcasok szerinti létező legrosszabbak ellen. A hatvannyolcas szélsőbalt két komoly sokk érte: az egyik, hogy a nyugati munkásság nem igyekezett megdönteni a tőkét, hogy a szájuk íze szerinti szép, új világot (lásd: létező szocializmust) megvalósítsa, a másik pedig a Nagy Testvér és a sok kistestvér bukása. Castro és néhány zsebdiktátor még tartja magát, de aligha vannak olyan helyzetben, hogy az egykori pártfogók helyébe lépjenek - inkább csak prolongálni képesek. Az iszlám fundamentalista terrorszervezetek új lehetőséget villantottak fel azáltal, hogy hivatkozási alapként szolgálhatnak, mint az imperialista politika eredményeként létrejött ellenreakció, vagyis egyfajta igazolása annak a tételnek, hogy a harmadik világ elnyomottai egyszer majd megindulnak a végső harcra, csak összefogni hát… 


Líbia továbbra is ezt üzeni Amerikának. Köztéri szobor a fővárosban Fotó: Reuters

Az összefogás létrejött, lazább szálakkal („elítéljük a terrort, de ennek oka a nyugati imperializmus, és ha az megszűnik, nem lesz terrorizmus”), és nagyon is szoros kötelékekkel, hiszen egyesek nyíltan támogatnak olyan szalonképes terroristákat, mint Arafat, és így „az ellenségem ellensége a barátom” logikát követve egymásra találtak. A pikáns liaisonokat az a mélyen humanista ideológia leplezi, hogy szüntessük meg a nyomort, mert az a terrorizmus melegágya! (A terroristák - a vezérek és az elkövetők - vallási-ideológiai fanatizmusa csak mellékesen kerül szóba.) Nos, a nyomort azért kell megszüntetni, de legalábbis visszaszorítani, mert erkölcstelen. Minden további magyarázat felesleges. Rosszabb: hipokrita logika.
Ez a hipokrita logika a magyarázat arra, hogy nem Totó Riina képét emelik magasra a tüntetők, hanem Arafatét, nem Escobarhoz jelentkeztek be élőpajzsnak, hanem Szaddámhoz, és nem a camorra esetében beszélnek „kulturális sajátosságokról”, hanem a Hezbollah neve hallatán. És nem a Jakuza, a Triádok vagy az orosz maffia vezéreit interjúvolják meg államférfinak járó tisztelettel, hanem a Hamasz vezetőit. Mert más különbség nincs a két jelenség között. (Sőt, még érdekesebbé válik a kép, ha felidézzük, hogy évszázadokkal ezelőtt a szicíliai maffia tényleg az idegen, francia uralom elleni védelmi szövetségként jött létre, és funkcionált többek között a Habsburgok ellen, egészen a Risorgimentóig. Nagyjából onnantól számíthatjuk bűnszervezetté való átalakulását.) Az ideológia maszkját levéve azonban ikreket látunk. Mindkét formáció üzletként űzi tevékenységét, a hatalmas összegek a legváltozatosabb módon vándorolnak bankszámláról bankszámlára, és a legkülönbözőbb pénzmosási tranzitakciókon keresztül legalizálódnak a kábítószerből, prostitúcióból, fegyverkereskedelemből, bankrablásból származó összegek, hogy azután újra visszakerüljenek az üzletbe, a terrorizmusba, no meg a vezérek zsebébe. Ahogy a terrorizmus, úgy a szervezett bűnözés esetében is szinte lehetetlen kizárólag törvényekkel felvenni a harcot, mivel finanszírozásuk mellett felépítésük is csak minimális támadási felületet nyújt. A lazán működő sejtek, csoportok általában nem tudnak egymásról, és köztük, illetve a „capo di tutti capi” között - akár Riinának, akár Oszama bin Ladennek hívják - annyi köztes alvezér áll, hogy szinte kimutathatatlanná teszi a kapcsolatot. Megjegyzendő, hogy mindkét esetben fontosak a családi, illetve a törzsi kapcsolatok, és az omertá, a hallgatás parancsa. 
Ezek a szoros kapcsolatok azonban nemcsak vérségi alapon jönnek létre, hanem „beetetéssel” is. Köztudomású, hogy a kábítószerkereskedők először gyenge, majd egyre keményebb drogokkal kötik magukhoz áldozataikat, akik egy idő után engedelmes bűnözőkké válnak. Ugyanígy a terrorszervezetek is szellemi agymosással - egyes terrorizmusszakértők szerint kábítószerekkel is - állítják elő emberbombáikat. Az egyetlen módszertani különbség, hogy a szervezett bűnözés nem hajt végre öngyilkos merényleteket a vallási fanatizmus hiánya miatt, de ettől függetlenül mind a bűnszövetkezetek, mind a terrorszervezetek könnyen reprodukálható anyagnak tekintik az emberi életet. A cél a hatalom biztosítása, aminek elérésére minden eszközt legitimnek tartanak. Ahogyan a totalitárius diktatúrák - nácizmus, sztálinizmus -, úgy mindkét jelenség egy diktatórikus, önkényuralmi modell alapján működik, és bizonyos estekben a legközvetlenebb befolyással rendelkezik a politikában és a politikai döntések meghozatalában. Gondoljunk csak arra, hogy Arafat és kormánya meglehetősen jó kapcsolatban áll több terrorcsoporttal is. A különféle bűnszövetkezetek is átszőhetik a politikát, de sokkal rejtőzködőbb módon. A szíriai és az iráni vezetés (no meg a múlt időbe tett Szaddám) cinikusan nyíltan támogat terrorszervezeteket, miközben szemrebbenés nélkül le is tagadja a tényt, vagy pedig tagadja azok terrorista voltát. A maffiánál ez a nyílt összefonódás általában hiányzik, de gyakran vásárol, zsarol és félemlít meg politikusokat. 
Sok terroristavezért és keresztapát is név szerint ismerünk, de számtalan olyan nagyhatalmú vezető és támogató is van, akiknek személye rejtve marad a nyilvánosság előtt. Köztiszteletben álló üzletemberek, politikusok, sőt, gyakran értelmiségiek is akadnak közöttük. Ők látszólag törvényes üzletekben vesznek részt, tiszteletreméltó - gyakran jótékonysági - szervezeteket támogatnak, holott ezeknek a cégeknek, alapítványoknak egyik fő tevékenységi köre a bűnözés, terrorizmus vagy az ezekből származó bevételek tisztára mosása. Nem véletlen, hogy a terrorizmusellenes intézkedések között egyik legfontosabb a pénzügyi források elvágása és a tranzakciók lehetetlenné tétele. Ez már fontos lépés annak felismeréséhez, hogy a terrorizmus egyik arca a bűnözésben manifesztálódik. De a terrorizmus visszaszorításához elengedhetetlen, hogy megfosszuk az ideológiáktól és a sallangoktól. Nem szabadságharc és nem is az elnyomottak által (jogosan vagy legalábbis érthetően) használt fegyver, következésképpen - a szervezett bűnözéshez hasonlóan - nem fog megszűnni, ha „felszámoljuk az okokat”. A terrorizmus egy olyan fanatizmus egyik százszínű - többek között a szervezett bűnözés módszereivel operáló - eszköze, mint a hitlerizmus és a sztálinizmus, és mint a totalitárius diktatúrák, totális győzelemre tör. Ezért csak totális módon lehet felvenni ellene a harcot, és ebbe beletartozik az is, hogy megfosszuk nem létező romantikájától.