Hechs László
Eichmann üvegkalitkája még megvan

Több mint tíz év telt el azóta, hogy a Fehér Ház zöld gyepén kezet rázott egymással Jasszer Arafat, Jichak Rabin és Simon Peresz. Kézfogójukkal pecsételték meg az oslói megállapodást, amelyet a politikai és újságírói zsargon nemtelen egyszerűséggel „területeket a békéért” néven szokott emlegetni.

„A Palesztin Hatóság elmulasztotta a terrorizmus ellen harcoló biztonsági erők felállítását” - nyilatkozta George W. Bush a három amerikai áldozatot követelő gázai merénylet után. Az elnök egyértelművé tette, hogy a palesztin kormányt is felelőssé teszi a merényletért, amely egy Tel Avivból Gázába tartó amerikai diplomáciai konvojt ért. A követségi alkalmazottak olyan fiatal palesztinokkal készítettek volna interjút, akik Fulbright-ösztöndíjjal az Egyesült Államokba készültek tanulni. Ezúttal Javier Solana, az Európai Unió külügyekért felelős biztosa is határozottabban üzent Jasszer Arafatnak. „A sajnálkozás és elítélő nyilatkozatok nem lesznek elegendők” - nyilatkozta Solana. A Haarec helyszíni beszámolója szerint a merénylethez kiérkező amerikai orvosokat és nyomozókat kőzápor és több száz fős palesztin tömeg fogadta, ezért a sebesülteket is csak nagy nehézségek árán tudták kórházba szállítani. (Hetek) Fotó: MTI

Izrael állta a szavát. A területek több mint 50 százalékát és a palesztin népesség 95 százalékát a Palesztin Hatóság ellenőrzése alá helyezte. Pénzt, fegyvert és paripát adott nekik, és bízott abban, hogy mindezekért békét kap cserébe. Izrael a terror elleni harcot - a területek feletti szuverenitásért cserébe - Jasszer Arafatra és a Palesztin Hatóságra bízta. 
Sajnálatos módon azonban mindebből semmi sem lett, mivel Jasszer Arafat csak színleg egyezett bele mindebbe, a gyakorlatban a megállapodás minden egyes pontját elszabotálta: nem számolta fel az iszlám terrorszervezeteket, nem gyűjtötte be az illegálisan kinn lévő fegyvereket. Sőt, rendőrségi erejét jogellenesen katonasággá duzzasztotta, Egyiptomból, Libanonból és Jordániából fegyvereket és robbanóanyagot szerzett be. A reguláris rendőri erők mellett kiépítette a saját terrorszervezeteit is: a Tanzim, az al-Aksza Mártírjainak Brigádja és a testőrségi feladatokat ellátó 17-es Egység az Arafat vezette Fatah gyilkos osztagai, melyek a rendőrosztagok együttműködésével, Arafat közvetlen utasítására hajtották végre gyilkos akcióikat. 
A palesztin vezető által irányított több mint tízféle rendőrségi és elhárító szervezet árnyékában a Hamasz és az Iszlám Dzsihád kifejlett terrorszervezetté vált, és bombalaboratóriumokat hozott létre. A logisztikai háttér birtokában romboló és pusztító eszközeik finomításával foglalkozhattak, a lassan, de biztosan kialakított öngyilkos bombagyáraik a palesztin autonómia területéről kiindulva szabadon követhették el merényleteiket Izraelben. Arafat hősként fogadta a terroristákat, és az izraeli vizsgálat elől biztos menedéket nyújtott nekik. Ha időnként őrizetbe is vette őket, a forgóajtók rendszere továbbra is jól működött, és a terrorista hősöket hamarosan szabadlábra helyezték. Bár az oslói megállapodás értelmében Arafatnak meg kellett volna akadályoznia a terrort és felelősségre kellett volna vonnia azok elkövetőit, ő mit sem tett. Sőt, 1996 szeptemberében „rendőrei” 16 izraeli katona életét oltották ki az Izraeltől kapott fegyverekkel. Mindez mutatja, hogy Arafat 1993-tól 2000-ig kettős taktikát folytatott: miközben tárgyalásokkal igyekezett megszerezni az Izrael által 1967-ben elfoglalt területek 97 százalékát, az autonóm területen felépített egy mini terrorállamot. Míg ő tárgyalt, a terrorszervezetek gyilkoltak. Ahelyett, hogy az Izraellel való megbékélésre készítette volna fel a palesztin társadalmat, gyűlöletre és gyilkosságokra szocializálta a „béke nemzedékeit”. Arab nyelvű szónoklataiban az izraelieket és zsidókat megvetésre és megsemmisítésre méltónak, kutyák és majmok ivadékainak minősítette. Elnöksége idején dühödt antiszemitizmusra és fasizmusra uszította a palesztin fiatalokat. A palesztin iskolákban és nyári táborokban az ő ideológiája alapján készítették fel a zsidók elleni tömeggyilkosságokra az új nemzedékeket. A külvilág felé a béke olajágát lengette, ám saját népének nem hazudott, azt mondta, amit gondolt. Ez alapján értelmezhető a stratégiája: a PFSZ sohasem módosított, annak alapokmányában is megfogalmazott céljának megvalósítása, nevezetesen egy egységes arab állam létrehozása Palesztinának a brit mandátum alatt érvényes határaival. 
Arafat már 1994-től szervezte a 2000-ben kirobbantott fegyveres felőrlőháborút. Azt remélte, hogy 1998-ra a palesztinok lakta területek 95 százalékát - a zsidó települések kivételével - magáénak mondhatja. Ő ugyanis így értelmezte az oslói időközi megállapodást. A tervezett terrorháború - az eredeti elképzelés szerint - az izraeli arab lakosság mozgósítását is magában foglalta volna. Nem véletlen, hogy 1994-ben egy észak-izraeli, iszlám fundamentalista irányítás alatt álló városban a következő címmel rendeztek tömeggyűlést: „Mentsük meg az al-Aksza mecsetet”. Arafat számításait azonban Izrael keresztülhúzta. A baloldali kormány 1996-ban választási vereséget szenvedett, és az új kormányfő, Netanjahu leállította a további területek átadását. Az izraeli rendőrség pedig erőteljes fellépéssel elfojtotta az oslói folyamat során egyre radikalizálódó izraeli állampolgárságú arabok intifádakísérletét. Bár az Izraelben végrehajtott terrorcselekmények jelentős részében izraeli arabok is közreműködtek, a népesség egészében véve nem tette azt, amit Arafat elvárt volna tőle.
Semmi esély nem volt tehát arra, hogy Arafat elfogadja Barak Camp Davidben tett ajánlatát. Már utazása előtt kiadta az utasítást az általa 1994 óta koreografált terrorháború kirobbantására, melyre Barak Libanonból való kivonulása szolgáltatta a végső lökést. Ez győzte meg őt arról, hogy terrorral elérheti az izraeli csapatok teljes kivonulását az 1967-ben elfoglalt területekről és a zsidó települések teljes felszámolását. Miért is írta volna hát alá a békeszerződést? A háborúhoz szükséges pénz Szaúd-Arábiából, Iránból, Szíriából és az Európai Unióból érkezett. Ez utóbbi markánsan igyekezett helyet foglalni a közel-keleti konfliktusban. Az Arafatnak nyújtott havi 10 millió eurós támogatás nem szorul magyarázatra. Brüsszel a legutóbbi időkig még a Hamasz terrorszervezetét is anyagi támogatásban részesítette. Úgy tűnik számomra, hogy Európa ebben a térségben is megkísérelte helyreállítani a kétpólusú világot. Arafat a Szovjetunió szétesése miatt elvesztett támogatását Európában lelte meg.
Mindezek alapján nem meglepő, hogy Izrael Arafatot előbb a béke szempontjából irrelevánsnak, majd ellenségnek minősítette. Arafatnak már 2001-ben mennie kellett volna. De nem ment, mert a nemzetközi közösség, azon belül is elsősorban az Európai Unió támogatását élvezte. Ha nem is távozott, Izrael reménykedett abban, hogy megkerülheti a palesztin diktátort. A kinevezett palesztin bábminiszterelnök azonban megbukott, mert Arafat így akarta. Az útiterv végrehajtása el sem kezdődött, mert a palesztin miniszterelnök nem vállalta a palesztin terrorszervezetek felszámolását. Bár az Egyesült Államok és Izrael bojkottálta Arafatot, az Európai Unió kiállt a palesztin vezető mellett. A bojkott kudarcával világossá vált: Arafat nem kerülhető meg.
Izrael 2002-ben úgy döntött, hogy magára vállalja a terror elleni küzdelmet, mivel Arafat ezt elmulasztotta megtenni. A célzott megsemmisítések, a terrorista elkövetők házának lerombolása, a Gázai-övezet fegyvercsempész-alagútjainak betemetése, a palesztin terroristák tömeges letartóztatása, a szír kiképzőtábor bombázása, mind lényeges részei ennek a küzdelemnek. Ám mindezek ellenére a terror ma sem szünetel. Izrael hozzálátott hát, hogy védőfalat építsen. A nagy ellenkezést kiváltó fal sem nyújt azonban a terrorral szemben megfelelő védelmet. A legutóbbi, a Maxim étterem ellen elkövetett bombamerényletet végrehajtó terroristanő is átjutott ezen a falon. Izrael előtt a következő dilemma áll: Arafattól meg kell szabadulnia. De hogyan? Ha csak elszigeteli, amint azt korábban már próbálta megtenni, semmit sem ér el vele. Ha száműzi, talán még nagyobb kárt okoz. Egy világban utazó nagykövetként is olyan lenne, mintha Ramallában ülne. Arról nem is szólva, hogy Arafat személyében tömeggyilkosról van szó, akinek a kezéhez több ezer izraeli, zsidó és palesztin vére tapad. Nem lenne szabad futni hagyni. 
Uri Dan írta a Jerusalem Postban megjelent egyik cikkében, hogy talán még megvan az az üvegkalicka, amiben Adolf Eichmann ült. Arafatot és terrorista bandáját a nácikra és segítőikre vonatkozó törvény szerint felelősségre kellene vonni. Egy ilyen perben fel lehetne tárni az arafatizmus rémtetteit, a közel-keleti konfliktus végső megoldására, Izrael és lakossága megsemmisítésére vonatkozó ördögi tervet. Ez a palesztin társadalomban is elindíthatna egy nagyon hosszú megtisztulási folyamatot. Egy-két évtizedre is szükség lehet, ameddig a történelem az arafatizmust, ezt a tömeggyilkos ideológiát a történelem szemétdombjára juttatja a hitlerizmus mellé, és azt a palesztin társadalomból teljesen kimossa. A mostani fejlemények egyértelműen bizonyítják, hogy a politikai rendezés ideje még nem, ám a történelmi és jogi felelősségre vonás ideje elérkezett.