Vissza a tartalomjegyzékhez

Siposhegyi Péter
A Központi Bizottság sztárjai

Minap, amikor megvásároltam a két rangos és terjedelmes kiadványt, feltekintettem az üzlet ranglistájára. Mindkét remeklés az első tízben. A két KB János, Kádár és Berecz állja a harcot, az Apámnak tetszik a húgom típusú korszakos irodalmi rémületekkel, valamint a Nobel-díja miatt olvasott - egyébként előtte is kiváló - Kertész Imrével.


Berecz János: Úgy múlt, hogy jelen is egyben Fotó: MTI

Kádár János és Berecz János nem azonos nagyságrend, ha történelmileg nézzük. Az utóbbi jobbfajta pártmunkás, a másik egy korszak. Az egyik mindig beosztottja valakinek, a másik legfeljebb az esedékes moszkvai nagyúrnak.
Kádár Jánosnak sok a bűne, de egyet hadd emeljek ki belőle. Sírba vitte titkát. Shakespeare-drámákban nincsenek olyan zseniális helyzetek, mint ami 1989. július hatodikán történt. Egy és azonos napon hirdették ki Nagy Imre jogi értelemben vett ártatlanságát, valamint jelentették be Kádár halálhírét. Az, hogy ez a két esemény ugyanabban a Déli Krónikában hangzott el, a drámatörténet csúcsa. Ha író ír ilyet, azt mondják neki, ilyen nincs. Kádár János ezen a napon vette el az esélyt mindnyájunktól, hogy megtudjuk a teljes igazat. Voltak közben életrajzírói, legismertebb közülük Gyurkó László, de ez a könyv csak a korhoz képest jelenthetett valamit, amúgy tele volt mellébeszéddel, hazugsággal, kihagyással. Halála előtt nem sokkal volt egy Kanyó nevű újságírónak álcázott belügyes, aki még egyszer nekiveselkedett a főszerecsen tisztára mosdatásának, de ezzel nem javított sem ügyfele helyzetén, sem a mi tájékozottságunkon, legfeljebb önmaga bankszámláján. A nagy titok nehezen adja magát.
Huszár Tibor akadémikus, a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség - az ötvenes évek ifjúsági mozgalma) vezetőségi tagja előbbi minőségében nekifogott a talány felfejtésének. A feladat hatalmas és csaknem teljesíthetetlen. A kérdés egyszerű, csak a válasz nehéz. Ki volt Kádár János? Az első kötetben Huszár az ismeretlen múltat mutatja sok-sok új adattal. Megismerkedünk egy fiatalemberrel, aki soha életében nem volt munkás, viszont járt iskolába és képességeiből akár értelmiségi is lehetett volna. De ez a veszélytelenebb időszak, romantikus kalandregény kevés élő tanúval, s valljuk meg, az, hogy javított-e esernyőt Kádár, vagy sem, az mára lényegtelenné szelídült.

Egészen más a tétje a most megjelent második kötetnek. Ebben már Nagy Imre és ötvenhat van, sőt a történet végének is ott kellene lennie. Ez már a mi időnk, a mi életünk, a Kádár nevével fémjelzett korszak. Mit sikerült ebből megmutatni? Nagyon sokat és nagyon keveset. Először is, a kötetnek van egy hatalmas hiánya. Gyorsan véget ér. Nekünk, a hetvenes évek ifjainak érdekesebb lett volna kortársunkról olvasni, de ez egyszerűen hiányzik a kötetből. Lesz belőle harmadik? Vagy a neves tudós semmivel nincs jobb helyzetben, mintha magam mennék a levéltárba? Még mindig több a titok, mint az információ. A kérdés valamivel bővebben így hangzik: ki volt Kádár János? Oroszok zsoldján üzemelő jancsibohóc, vagy a magyar történelem egyik legnagyobb alakja?
A helyzet az, hogy valahol a kettő között. Abban az értelemben a kettő között, ahogy III. Richard egyszerre gonosz és zseniális. Igen, Kádár hatalmas drámai hős. Csak legotrombább ellenfelei nevezhetik szimpla hazaárulónak. Szimplán hazát Rákosi és csapata árult, akiknek ez az ország nem haza volt, csupán telephely, melynek üzemeltetésére azért kaptak megbízást, mert beszélték az itt lakó nép nyelvét, éspedig anyanyelvi szinten. Kádár itt élt, itt állítgatta a sakkfigurákat, itt nézegette a horgászokat, ő magyar volt minden szempontból. Kádárnak sikert jelentett, ha népét jobban élni látta, míg elődei csupán a tervszámok teljesítéséhez szükséges erőnek tekintették az embert. S mégis, Kádár hatalmas bűnökkel terhelten indult. Nagy Imrének nem kellett volna meghalnia. De Nagy Imre valószínűsíthetően túl nagy falat maradt volna élve. Itt a következő dráma. Kettejüké. Adott két kommunista, mert mindkettő az volt. Az egyik épp felszámolja azt a forradalmat, amit a másik sem kezdeményezett volna. Az egyiket gyűlölik, a másik még népszerű, hiszen nem volt módjában konfrontálódnia azokkal, akik nem a demokratikus szocializmust képzelték ötvenhat folytatásának.

Úgy tűnik, a baloldali gondolkodás
még mindig képtelen őszintén 
nyilatkozni, mi is történt velünk 
a nyolcvanas évek végén. Igaz, 
hogy a titkosszolgálat porciózta ki 
a rendszerváltó pártok vezérkará-
nak egy részét? Nem igaz?

Ötvenhat emléke azért makulátlan, mert leverték. De képzeljük el együtt Mindszentyt és Nagy Imrét, Tildyt és Kéthly Annát. A sor folytatható, de befejezhetetlen. A történet végén maradnak ketten, Kádár és Nagy. Kádár ajánlatot tesz, ha megszaggatja köntösét, földművelődésügyi miniszter lehetne Nagy Imre. Nem vállalja, pedig tudja, mi a vége. Egykor társak voltak, az egyikből gyilkosa lett a másiknak. Hibátlan történet már megint. Az áldozatot arccal a földnek, hogy még a vakondokat se lássa, eltemetik, a másik elkezd országot csinálni. S láss csodát, az országból majdnem ország lesz. Huszár könyve mélyen és elfogulatlanul realista, bár nem tagadja baloldali érzelmeit. Kádár nevű vezetőnk idején jobb volt élni, mint előtte. Ezt nagyjából mindenki elismeri. Azt ma már kevesebben, hogy akkor is így van ez, ha a Horthy-korszak az etalon. 
Kádár népszerűsége abból fakadt, hogy kortársai éltek az előző rezsimben is. A maiaknak marad a sok szép híradófelvétel a visszavívott szent, ősi magyar földről, a rendet sugárzó képek meg a nagyszülői emlékek. Ha a nagyszülő előkelő családból származott, akkor van is mire emlékezni, minden más esetben gyengülő memóriájú családtagok hallgatása helyett olvassuk József Attilát. Ő már akkor is itt élt, de ha túl bolsi a finnyás polgárnak, akkor olvassa Kosztolányi Dezső vagy a dúsgazdag Molnár Ferenc publicisztikáit. Ehhez a világhoz képest Kádár mennyországot teremtett, az igénytelenek mennyországát.
Felvethető az erkölcsi kérdés, tehetett volna másképpen? Igen. Beállhatott volna maga is áldozatnak. De a tömeges önfeláldozásnak nem volt értelme, hiszen attól még érvényben marad a jaltai status quo. Amerika rendesen otthagyott minket, ahol voltunk, ebben is segít a kötet, ezt felfogni. Nem volt esély egy pillanatra sem, mert ahhoz nem elég néhány ötlet rádión keresztül. A nagy nyugati demokráciáknak nem kellettünk, legfeljebb annyira, mint nekünk a kurdok. Kádárnak nem volt mit választania. De kiderült róla, hogy ő a gúzsba kötve táncolás Bejartja, Markó Ivánja, Nizsinszkije. Ahhoz képest, hogy milyen volt a helyzet, elég sokat kihozott belőle. 
Akkor a másik az igaz? Minden idők egyik legnagyobb magyar államférfija volt? Érdekes a közvélemény. Amikor három éve megszavaztatták a nagyérdeműt, Kádár Szent István, valamint Széchenyi gróf után harmadik lett. Akkor ez nagy megdöbbenést keltett. Azóta is gyakran emlegetik jobb körökben, hogy ez a tudatlan választó még mindig Kádár népe. Ezt lehet szidalomnak is tekinteni, meg dicséretnek is. Mert az, hogy ilyen egy nép, az nem öröm, de hogy valaki olyan erős nyomot hagyott egy népen, hogy másfél évtizeddel utána még mindig meghatározza annak lelkületét, az nem akármi, és aki erre képes, az nem akárki. Egy piedesztálon Szent Istvánnal? Ki látta Szent Istvánt? Egy rokon van közöttük, mindketten a konkurencia felnégyelésével kezdték. Kádár ösztönös tehetség volt, az látható az előkerülő dokumentumokból. Sajátos elegye ösztönnek és empátiának, nyitottságnak látszó zárkózottságnak. Két dolgot nem tehetett: nem mondhatta, hogy le a szocializmussal, melyben különben nagyon hitt, s nem mondhatta azt, hogy takarodjanak az oroszok, mert azt is tudta, ők nem budapesti szózatra takarodnak majd el, ha távoznak egyáltalán. Minden közférfiúnak korlátai vannak. Mindenki csak egy kort ért igazán, amelyikben él. Így van ez a legnagyobbakkal is. Széchenyi nem értette Kossuthot, Petőfi meg egyikőjüket sem, pedig mindhárman elég okosak voltak. Mindenki egy kor fia és az a tragikuma, amikor elmúlik az idő, és ők még mindig ott vannak, ahol korábban. Kádárról terjedt egy vicc öregkorában: azért dolgozik, hogy ugyanolyan állapotban hagyja az országot, amilyenben átvette. A vicc nagyjából igaz is lett, de azért közben volt máshogy is. Ezért a máshogyért szeretik ma is sokan. Igen, valóban nem a háromdiplomás magánzók, de ettől még azok is emberek.
Ami számomra hiányt jelent, az a gyors befejezés. Huszár kötete gyakorlatilag a reform visszafogása utáni időknél véget ér. Pedig fantasztikusan izgalmas lenne, amikor az öreg Kádár előtt megelevenedik a machbeti erdő. Mert épp úgy fejezte be, mint Machbet. Rémes álmaiban gyakran jött elő Rajk, a kivégzett barát, meg Nagy Imre, akinek mennybemenetelét meg kellett érnie.
Egyedül semmilyen rendszert nem lehet csinálni, még egyszemélyi diktatúrát sem. Kellenek hozzá ilyen-olyan munkatársak, elvtársak, bűntársak. Berecz János e kör fontos és közismert tagja. Berecz úgy múlt, hogy jelen is egyben. Berecz János könyvbemutatója társadalmi eseménynek is méretes volt, sokan, bár kétségkívül nem a legjelesebbek deklarálták töretlen barátságukat egykori gazdájuk mellett.
Berecz Jánost magam is ismerem, utolsó ügyfelei egyike voltam. Két évig huzakodtunk egy Rajk-darab színrevitelén, de az utolsó szót mindig Grósz, a szigorú főfőnök mondta ki. Így nekem is van képem Berecz Jánosról, tudni vélem, mi sikere nyitja.
Berecz olyan, mint egy ember. Ifjabb korában egészen jó kiállású férfi, de még most, túl a hetvenen is jól bírja magát. Már puszta megjelenése is megkülönböztette a hátrafésült zsírú, kihízott elvtársaktól. Berecz megadta a tiszteletet. Az volt az érzésem, fontos vagyok neki, mert írtam valamit. Egyszer megnézte egy darabomat, de elkésett, én pedig elkezdettem az előadást. Mindenki megijedt, mi lesz. Az lett, aminek normális esetekben lennie kell. Berecz gratulált, majd elnézést kért a késésért. Amúgy nem értettünk egyet szinte semmiben, de ha találkozunk, tudunk beszélgetni egymással. Azt hiszem, ez a titka.
E titok felfedése után szeretném gyorsan kijelenteni, jobb könyvre számítottam. Régi irományaira ugyanis úgy emlékeztem, mint egy valamilyen íráskészséggel rendelkező ember dolgozataira, melynek tartalma erősen megkérdőjelezhető, de az alany egyeztetve van az állítmánnyal, s néha az is kiderül, miért épp az előző mondat az előző és a következő a következő. Nos ezekkel most sincs baj, ezzel az írni tudással akár regényíró is lehetne, csak a memoár egy másik műfaj, s ebben úgy tűnik, még csak pályája elején jár.
Sok érdekes és nagyon sok érdektelen van a könyvben. Nyelvezete árulkodóan régies. Most, hogy már ebből kinőttünk, meglepő az embernek, milyen sajátos nyelven fogalmaztak a mi elvtársaink valamikor. Sok a politikai életből átvett szó, néha olyan a könyv, mintha szemináriumot vezetne a szerző. Amikor sokan biztattuk (a többes első nem véletlen), hogy szedje össze emlékeit, de kegyetlenül és nyíltan, valószínűleg nagyobb kegyetlenségre számítottunk. Mi úgy tudtuk Berecz Jánostól, hogy majdnem mindent tud. Mi az a majdnem minden? Mind az, amit ma rendszerváltásnak nevezünk. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ember ebben a kicsi, de tanulságos országban, aki nagyon várta, hogy máshogy legyen, de azóta egyik meglepetésből a másikba esik, mert nem így képzelte. Az egyik verzió, hogy azért lett ilyen, mert ez ennyi és nem több, a másik, hogy olyan kompromisszumok születtek a háttérben, melynek következményeit élvezhetjük.
Berecz könyvétől azt vártam, megvilágítja, mi is történt. Erre az történt, hogy valahol a kötet végén, első felesége gyászjelentése táján, mely vélhetően oly mértékben magándokumentum, hogy nincs is sok keresnivalója a műben, megemlíti, hogy lesz majd folytatás, aminek az a címe, hogy „Az én rendszerváltásom”. Ezek után ezt a kötetet nem tudom másnak tekinteni, mint „Az én rendszerváltásom” című remekmű hosszú, elnyújtott előszavának. Ami engem érdekel, az abban lesz. Ahogy a Huszár 3-ban. Ekkora egybeesés nem lehet véletlen. Úgy tűnik, a baloldali gondolkodás még mindig képtelen őszintén nyilatkozni, mi is történt velünk a nyolcvanas évek végén. Igaz, hogy a titkosszolgálat porciózta ki a rendszerváltó pártok vezérkarának egy részét? Igaz, hogy így került a politikába olyan ember, akinek előtte nevét se hallották, de aztán a hierarchia csúcsára is eljuthatott? Igaz, hogy Nyugaton találtak maguknak egy ifjút is, mint a magyar jövő egyszemélyes zálogát? Nem igaz? Ha nem igaz, akkor hogyan került oda az a rengeteg alkalmatlan ember? Választ reméltem Berecz elvtárstól, a minden titkok tudójától. Nem kaptam választ. Talán újabb egy-két esztendő megerősíti benne a lelkierőt, hogy ezeket is el kell mondania, mert biztos vagyok benne, hogy tudja. Nem lett volna elégséges mindehhez egyetlen kötet? De elég lett volna. Ebben a hosszú előszóban ugyanis rengeteg olyan részlet van, ami mára akkor is érdektelen lenne, ha Nádas Péter írná meg. Kit érdekel ma a hatvanas évek nemzetközi ifjúsági mozgalma? Kinek fontos, hogy milyen rendű-rangú alosztályvezetőt távolítottak el és mikor?
Fontos lehet viszont belátni és megtudni, hogyan készül a kommunista. Most itt, Hortobágy alsón, közvetlenül az állomásépület mögött a bokorban bizonyos fensőbbrendűséggel nézzük le azokat, akik megvallják, hittek a forradalmi eszmékben. Ilyesmiben nem hisz komoly ember. Komoly ember abban hisz, hogy alapít egy bt.-t, és az öt év múlva kinyomja a piacról a Philipset. Valljuk meg, a világforradalom győzelmében hinni semmivel nem nagyobb marhaság. Adott egy jóeszű falusi fiú, aki a régi világban semmire nem vihette volna, hacsak be nem áll szerzetesnek, de az nem az ő világa. Van egy változó világ, amiben jó arcú fiúk és lányok úgy képzelik, majd nekik sikerül. Ami nekem megnyerő a könyvben, annak a lélekrajznak a természetes logikája, mely csak és kizárólag ide vezethetett. Nem azért lépett be a pártba, hogy ott hazát áruljon, hanem azért, mert egyszerűen abban a közegben fel sem merült, hogy másképpen is lehet. A többi pedig már a velünk élő történelem. Érdekes, ahogy jellemzi fő ellenfelét, Aczélt, a kultúrpápát. Ilyen nyíltan még senki nem írt arról az emberről, akit azok süvegeltek legjobban, akik ma a sírjára köpnének. Berecz nem lehetett rossz emberismerő. Csak rosszat ír Maróthy elvtársról, akiről jót legfeljebb családtagjai írhatnak. Maróthy elvtárs a gyenge képességű karrierista számítógépen tervezett alappéldánya, megbecsült üzleti tanácsadóként tengeti napjait máig. Hasonlóan jellemzi minden pártok főhajlongóját, Szűrös Mátyást, aki most épp kiváló polgárista, pedig annyit a legpolgáristábbaknak különösen tudniuk kellene, milyen beágyazottság kellett ahhoz, hogy valaki moszkvai nagykövet legyen. Egyáltalán, az esetek többségében találkozik szerző és olvasó értékítélete a néven nevezettekről. Sajnos nem mindenkit nevez néven. Gyakran ad fel fejtörőt, pedig ennek a műfajnak alapszabálya a teljes nyíltság.
Az senkitől nem várható, hogy elfogulatlan legyen önmagával szemben, szerzőnk sem esik ebbe az erénybe. Néhányszor kihagy a memória, akadnak dolgok, mire, mint jelenlevő, magam is másként emlékszem. Mindazonáltal érdemes elolvasni a könyvet, a következő lényegi mű előszavát, mert stílusából szinte kiárad annak a kornak a levegője, melyet két okból nem érdemes elfelejteni. Ami jó volt benne, azt érdemes lenne megtartani, ami meg nem, s ilyenek voltak azért többen, azt jobbra cserélni. Érdeklődve várom a Best Of Központi Bizottság folytatását. Elismétlem, nem a gyengébbek, hanem a nyomaték kedvéért. Azért, mert szeretném végre tudni, mi történt velünk valójában a nyolcvanas évek végén. Berecz Jánosnak ezt tudnia kell. Bíztassuk közösen, írja le. Így ugyanis műve címe: „Vállalom”, egy szerény mértékű vállalást fed. Abban eddig is biztos lehetett, ha kimegy az utcára, nem inzultálja senki, és amit leírt, azért feljelenteni sem fogják. Vállalta. Azért a másik végletbe se essünk. Büszke se legyen rá, hiszen voltak, akik nem vállalták. Igaz, nekik nincs miért elnézést kérniük.

(Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza. Kossuth Könyvkiadó, 2003; Berecz János: Vállalom. Budapest-Print Kft. 2003)