Vissza a tartalomjegyzékhez

Lukács András
Történelmi kórok

A SARS-járvány terjedését elemezve gyakran vetődik fel a kérdés, vajon világjárvánnyá válhat-e az atípusos tüdőgyulladás, rendelkezik-e olyan fertőzőképességgel és olyan terjedési sebességgel, amelynek következtében egy a spanyolnáthához hasonló globális járványt hoz létre. A SARS-vírus a halálozási arányt tekintve virulensebb, mint az 1918-as spanyolnátha, amelynek következ-tében több ember halt meg, mint az első világháborúban. Bár a 20. század második felére sikerült visszaszorítani a nagy kiterjedésű járványokat, ezek több ember halálát okozták, mint a század háborúi, beleértve a két világháborút. Az alábbiakban az elmúlt kétszáz év jelentősebb járványait idézzük fel.


A repülőtéri szűrés alól a csecsemők sem mentesülnek. Újabb próba az utazóknak Fotó: Reuters

A spanyolnátha egy A típusú influenzajárvány volt, amely a világ mintegy ötödét fertőzte meg, és a fertőzöttek két-három százaléka meghalt. (Ennek tükrében ijesztő adat, hogy a SARS halálozási aránya közel hat százalék.) A járványban körülbelül 25-40 millió ember pusztult el. Az amerikai hadsereg világháborús áldozatainak mintegy nyolcvan százaléka nem hadi cselekmény, hanem a spanyolnátha következtében vesztette életét. A spanyolnátha terjedésének gyorsaságát jellemzi az a tény, hogy egy hónappal egy influenzás chicagói utazó San Franciscóba érkezése után a város kórházaiban az ápolószemélyzet 75 százaléka megbetegedett, és a város összes kórházának ágyait influenzás betegek foglalták el. Bezárták a szórakozóhelyeket, mozikat, színházakat, a teljes lakosság számára kötelezővé tették a maszk viseletét. 
Az 1918-as influenzajárványnak a korábbi influenzajárványoktól eltérő, szokatlan tulajdonsága volt, hogy áldozatai nemcsak a kisgyerekek, idősek, valamint a gyenge immunrendszerű személyek köréből kerültek ki, hanem felnőtt, teljesen egészséges, életerős személyek váltak tömegesen a járvány áldozataivá. A járvány végül elmúlt, és hasonló méretekben soha nem tért vissza. Eddig. Lehet, hogy soha nem fog újra felbukkanni, de az is elképzelhető, hogy változatlan szerkezettel a spanyolnátha vírusa újra támad. Ez ugyanis az egyik jellemzője az influenzavírusnak. Az 1933-as járványt okozó - H1N1 jelű - influenzavírus például 1977-ben visszatért. 
Az influenza elleni védekezést nehezíti, hogy nagyon könnyen változik a vírus szerkezete, néhány évente újabb és újabb szerkezetű kórokozók bukkannak fel. 1997-ben Hongkongban egy csirkeinfluenza betegített meg halálosan néhány személyt. A vírus továbbterjedését másfél millió baromfi levágásával akadályozták meg. Michael B. Oldstone Vírusvadászok című könyvében azt állítja, hogy az influenzavírus átalakulása miatt mindenképpen számolni kell egy világméretű influenzajárvánnyal. 
Míg az 1918-as spanyolnátha pusztítása benne él a köztudatban, jóval kevesebben tudják, hogy csak a 20. században több mint 300 millióan haltak meg himlőjárvány következtében - ez mintegy háromszor annyi áldozatot jelent, mint amennyit a század összes háborúja okozott. A korábbi évszázadokban a himlő több áldozatot szedett, mint az összes nagy járvány, beleértve a Fekete Halált, a pestist is. A 17-18. századi Európában évente mintegy 400 ezer embert ölt meg a himlőjárvány, de később is folyamatos fenyegetést jelentett. 1853-ban például Hawaii lakosságának 80 százaléka halt meg az után, hogy a szigetre először hurcolták be a himlőt. A vírus belélegzéssel jut a szervezetbe, majd a véráramba és a belső szervekbe kerülve szaporodni kezd. Mintegy tizenkét nappal később jelennek meg az első tünetek - hirtelen láz, gyengeség, fejfájás -, majd további két-három nap múlva a jellegzetes himlős gennyesedések a bőrön. A himlő elleni korai védekezés során ezeknek a gennyes hólyagoknak a tartalmát szívták le olyan esetekben, amikor a beteg túlélte a fertőzést, majd ebbe a váladékba mártott tűvel karcolták meg a beoltani kívánt személyeket. 
A variolizációnak hívott eljárás, amely az 1700-as években terjedt el Európában, majd Észak-Amerikában, az esetek jelentős részében védettséget biztosított a himlővel szemben, az esetek két százalékában azonban halált okozott. A variolizációt váltotta fel az Edward Jenner által 1796-ban kidolgozott oltás. Az angol származású Jenner azt figyelte meg, hogy azok a személyek, akik a tehenektől elkapták a tehénhimlőt, immunissá váltak. Ezt bizonyítandó egy - ma már kivitelezhetetlen - bátor kísérletet hajtott végre: egy páciense kezén levő, tehénhimlő által okozott hólyag tartalmába mártott tűvel megkarcolt egy James Phipps nevű kisfiút. Jamest ezután szándékosan megfertőzték feketehimlővel, ő azonban immunisnak bizonyult. 
Jenner, aki orvosi praxisa mellett elismert természettudós volt, végül saját költségén publikálta megfigyeléseit, mivel a Brit Királyi Társaság - amelynek ő is tagja volt - nem járult hozzá, hogy azokat a társaság folyóiratában közöljék. Jenner híres emberré vált: Napóleon az ő kérésére engedte el az angol hadifoglyokat, mivel „nem tudott megtagadni semmit, amit az emberiség ilyen nagy jótevője kért”. Thomas Jefferson, az Egyesült Államok negyedik elnöke pedig azt írta Jennernek, hogy „a jövő nemzedékek csak a történelemből fogják tudni, hogy létezett a gyűlöletes himlő, és hogy Ön irtotta ki”.
Michael B. Oldstone Vírusvadászok című könyvében megjegyzi, hogy a Jenner által legjobban megbecsült elismerések közé tartozik az a felfűzött kagylókból készült öv, amelyet 1807-ben az amerikai indiánok főnökeitől kapott a következő levél kíséretében: „Testvér! A mi Atyánk eljuttatta hozzánk azt a könyvet, amelyet te küldtél, hogy eligazítson minket a Szentlélek közreműködésével általad létrehozott felfedezés használatáról, miáltal a himlőt, törzsünk halálos ellenségét ki lehet űzni a földről.” Jenner sikere valóban hatalmas volt: az általa alkalmazott oltás által a variolizáció két-három százalékos halálozási aránya százezred százalékra csökkent. 
A Jenner-féle oltási eljárás sikere ellenére a himlő viszszaszorítása csak fokozatosan történt, és majdnem kétszáz évre volt szükség ahhoz, hogy himlőmentes legyen a világ. Az utolsó nagy himlőjárvány Jugoszláviában tört ki 1972-ben. A himlő rendkívüli fertőzőképességére jellemző, hogy egy Mekkából hazatérő zarándok hurcolta be az országba a vírust, amelyet elkaptak tőle rokonai, illetve egy harmincegy éves, Ljatiff nevű tanár. Az eset érdekessége, hogy a hazatérő zarándok - aki az utazása előtt kapott oltás miatt immunis volt a betegséggel szemben - nem ismerte a tanárt, akivel valószínűleg futólag találkozhattak egy buszmegállóban vagy egy üzletben. A zarándok hazatérése után két héttel Ljatiffnak magas láza lett, és penicillinkezelést kapott. Ez azonban nem használt, egyre rosszabbul lett, ezért testvére elvitte a közeli Cacak nevű város kórházába, ahol nem tudtak rajta segíteni, mivel nem tudták, hogy milyen betegséggel állnak szemben. A kórházból továbbküldték Belgrádba, a Bőr- és Nemibetegségek Intézetébe, ekkorra azonban a bőre megfeketedett és vérezni kezdett. A folyamatos vérzés miatt átszállították a sebészeti klinikára, ahol még aznap este meghalt. Ljatiff betegségét először nem szokványos penicillinérzékenységként azonosították - csak a tanárt ápoló orvosok és nővérek megbetegedése után derült ki, hogy Ljatiff feketehimlő következtében halt meg. 
Mivel a járvány egyre jobban terjedt, Jugoszlávia az Egészségügyi Világszervezethez (WHO) fordult segítségért. A WHO segítségével néhány hét alatt mintegy tizennyolc-húsz millió embert oltottak be a himlő ellen. A betegség megfékezésében segített a titói diktatúra: a katonaság körülzárta és karanténba helyezte azon települések lakóit, ahol a vírus előfordult. Egy hónappal a WHO közbelépése után a járvány elmúlt. Hasonló nagyságú himlőjárványra már nem került sor, miután a WHO világszerte felszámolta a himlőgócokat, és a tömeges oltásokkal megszüntette a betegséget. 
1978-ban a himlőnek volt egy utolsó áldozata, a birminghami egyetemen dolgozó fényképésznő, akinek a szobája a mikrobiológiai laboratórium mellett volt. Az esetet követően állítólag világszerte megsemmisítették a mikrobiológiai laboratóriumokban tárolt himlőtörzseket, és azok tárolását csak az Amerikai Járványügyi Központ és a megfelelő szovjet laboratórium számára engedélyezték. A valóság ezzel szemben az, hogy a szovjet biológiaifegyver-program során a szovjet szervek nemcsak tárolták a vírust, hanem kiterjedt kísérleteket folytattak egy hatékony biológiai fegyver készítésére. Ez sikerült, a biológiaifegyver-program leállítása után viszont kérdéses, hogy kikerült-e a himlő a titkos laboratóriumok falai közül. 
A himlő esetében hatalmas szerencse, hogy a vírus nem tenyészik állatokban, tehát nem áll fenn a visszafertőződés veszélye, mint a sárgalázt terjesztő vírus esetében, ahol a vírus szúnyogcsípéssel terjed, vagy az influenza esetében, ahol a vírus vízimadarak, sertések, baromfi közvetítésével kerül az emberi szervezetbe. 
A 20. században a himlő elleni győzelem mellett sikerült visszaszorítani több olyan járványt, amelyek veszélyeire csak kevesen emlékeznek. Ilyen volt például a kanyaró, amely az Egyesült Államokban 1963-ig évente négymillió embert fertőzött meg. Ezek közül mintegy 48 ezer személyt kellett kórházba szállítani, és körülbelül ötszázan haltak meg. A kanyaró szövődményeként sokaknál lépett fel agyvelőgyulladás, maradandó agykárosodást és süketséget okozva. A kanyaró fertőzőképességét jól jellemzi, hogy amikor 1846-ban egy ács bevitte a Feröer-szigetekre, a sziget 7782 lakója közül hatezren kapták el a betegséget. Ezt csak a 65 év felettiek kerülték el, mint később kiderült, azért, mert gyerekkorukban már átestek rajta. A kórt a John Enders és munkatársai által 1961-ben létrehozott vakcinával sikerült felszámolni. 
Hasonló, hatalmas sikert értek el a gyermekbénulást okozó vírussal szemben is. A gyermekbénulás a század első felének egyik legrettegettebb betegsége volt, az 1951-es járvány során 58 ezren betegedtek meg, akik közül 21 ezren maradtak bénák egész életükre. A járványnak háromezer halálos áldozata volt. Nevével és az akkori közhiedelemmel ellentétben a betegség nemcsak gyermekekre, hanem a felnőttekre is veszélyt jelentett. Franklin Delano Roosevelt negyvenéves korában fertőződött meg a vírussal, aminek következtében deréktól lefelé megbénult. A betegség elleni küzdelemben Roosevelt betegsége fordulópontot hozott, ezt követően ugyanis több pénz jutott a kutatásra, amely a Salk-, és később a Sabin-féle vakcinák sikeréhez vezetett. Ezeknek köszönhetően 1996 óta nem volt gyermekbénulásos megbetegedés. 
Az elmúlt század nagy sikerei ellenére - mint azt a jelenlegi SARS-járvány is mutatja - olyan régi és új vírusok lappanganak, amelyek egy szerencsétlen pillanatban újabb világjárványt robbanthatnak ki.