Vissza a tartalomjegyzékhez

Siposhegyi Péter
Szent emberek ellenfényben

A téma a reverenda alatt hever. Megfelelő hosszú reverenda sarokba söpri néha, aztán előkotorja néhány liberális újságíró, hogy visszaseperje néhány úgynevezett konzervatív. A téma örökzöld, mint kora tavasszal a fű. A téma látszatra csak néhány embert érint, valójában nagyon sokakat.

Régóta terveztem, hogy írok az egyházi személyek átvilágításáról szóló szappanoperáról. Aztán úgy döntöttem, minek hordjak vizet a tengerbe? A végső döntést az erősítette meg, hogy kedves levelet hozott nekem a posta.
Ebben (egy olyan címre kézbesítve, ahol amúgy lakom, de nem szerepel lakhelyként semmilyen iratomban) két számomra ismeretlen jogász arról értesít, hogy a különösen fontos személyek átvilágítása során engem is átvilágítottak, de semmilyen adatra nem bukkantak. Kérik, ha fellebbezni szeretnék, tizenöt napon belül megtehetem. Elgondolkodtam az ajánlaton. Végtére is egy életen át viseltem annak hátrányait, hogy nemet mondtam egy úrnak, aki be akart szervezni, miközben néztem, milyen jó azoknak, akiknek nem volt akkora undoruk a dologtól. Nem a késői diktatúrában. Most. Aztán rájöttem, most már hiába kérnék papírt arról, hogy igen, én is besúgó voltam, ez a hajó elment. Nem lettem tagja annak a kivételezett körnek, melynek tagjai tudnak egymásról, amely kör azóta is... de nem erről szeretnék írni.

Az is csak mellékszál, hogy mitől vagyok én fontos személy? Soha életemben nem töltöttem be vezető beosztást, valami olyan ellenanyagot termelt a szervezetemben minden karrierrel szemben, ami valószínűleg még az esélyt is kiölte. Az átvilágítás időpontjában alkalmi tanácsadó, megtűrt óraadó, néha író, az sem idehaza. Fontos ugye? A Fedél Nélkül hajléktalanlap külsőse is átvilágítandó ezen az alapon.
A magyar egyházak vezetői viszont nem. E személyes példával nem magamat kívántam előtérbe állítani, csupán érzékeltetni a helyzet abszurditását. Én fontos vagyok, Dr. Paskai László, utódja Dr. Erdő Péter, Bölcskei Gusztáv, Hegedűs Lóránt és a többiek „fontatlanok”. Miért kell Istent így lenézni? Szívesen átengedném nekik saját fontosságomat, hátha elosztva többeknek is jutna belőle.
Egyet mindjárt az elején el kell döntenünk, illetve ki kell mondanunk: késő. Ha a nagyon kedves olvasó épp kora reggel fog e sorok olvastához, akkor is késő. Ebben a nagyszerű országban néhány dolgot elfelejtettünk megcselekedni, cserébe ezért a kétes (lett volna, vagy sem, ki tudja) áldozatért, amibe egy igaz rendszerváltás kerül. Ha tetszünk forradalmat csinálni, akkor ezzel nyilvánvalóan más helyzetbe kerülnek azok a honfitársaink, akik a szó szoros értelmében belőlünk éltek. Belőlünk, hogy megörökítsenek minket. Végtére is nem rossz tudni, hogy az úgynevezett és amúgy is szemtelen utókornak nem kell adatokkal bíbelődni (pontosan fel van jegyezve, mikor hol és kivel). Becsüljük meg azokat, akiket erre a feladatra választott a balsors. Én máig jóban 
vagyok életrajzírómmal, időnként segít nekem egy kis felhajtást csinálni, hiszen természetesen ő ma is vezető, én meg ma sem. Eddig akár vicces is lehet, hiszen firkászokról van szó, íráskényszeres emberekről, mit számít, ki a megrendelő, ha publikálni lehet! 
Csakhogy van egy foglalkozás, melynek más az erkölcsi mércéje. Lehet, hogy több ilyen foglalkozás is van, de egy bizonyosan. Ez pedig a pap. Papnak lenni nem szakma, nem meló, hanem hivatás. Így is nevezik. A nagyüzemi vallások is úgy mondják: elhívása, hivatása van. Hivatása persze lehet orvosnak, írónak, tanárnak is. 
De minden hivatások hivatása a papé. Nincs az a profán mesterség, melyben ne lennének erkölcsi kompromisszumok főként a nagyobb bankszámla reményében. Mert a legkiválóbb író is lehet ócska szappanopera szerzője, néha éppen azért, hogy hasznosíthassa kiváló tehetségét igazi érték létrehozására. A legjobb orvos is elteszi a hálapénzt, melynek bizonyos iparágakban, mint például a szülészet, kötött tarifája van. A pap az más. A pap Isten embere. Most nem akarok gúnyolódni olyanokon, akik a „könnyű szellemi munka”, a „személyes lustaság” reményében szentelődtek fel, azokról sem ejtenék szót, akik azért jelentkeztek teológiára, mert nem kerültek be máshová, aztán mire elmenekültek volna a pályáról, már ott ették 
a házvezetőnő vasárnapi rántott csirkéjét a bácsbokodi plébánia régen meszelt nappalijában. Én most szeretném komolyan venni őket is, mert hadd tételezzem fel róluk, hogy nekik is valóságos a fogadalmuk.
Minden szakmának vannak veszélyei. A bányászra ráomolhat a tárna, a tanárt megverheti a tanítvány, az írónak jöhet a betiltás, rendőrnek a hősi halál, kamionsofőrnek az árok. A papi hivatásnak is megvan a maga veszélye. Kompromisszumok nélkül kell tisztességesnek lennie.
Ezért nem értem. A jelen helyzet szerint az egyházi személyek megússzák az átvilágítást. Nem jó. Helytelen és védhetetlen álláspont. Egy módon úszhatják meg. Ha mindenki megúszsza. A kitűnő és velejéig becsületes Mécs Imre szerény hozamú tavalyi kutakodása megmutatta, hogy ennyi év után hiába a jó szándék. Ezt akkor kellett volna, amikor a társadalom igazságérzete még jobban működött, kilencven seblázas hónapjaiban. Akkor lehetett és kellett volna megcselekedni mindazt, amivel most próbálkoznak. Akkor kellett volna hozni egy prágai típusú jogszabályt, mely szerint az érintetteknek néhány évig ne legyen helyük bizonyos székekben. Évtizedes kettőslétek ellentételeként egy szolid ejnye viccesebb a semminél. 
Nekünk, megfigyelteknek nem a magánéletünket lopták meg, hanem az életünket, ami nem ugyanaz. Nekünk már nem lesz másik életünk. Azt is el kell viselnünk, hogy, mint jómagam, az első száz aranyborításos listáján kell találkoznom azzal a kedves ismerősömmel, aki bemutatott egy barátjának, aki megkísérelte, de nem sikerült. Nem csekélység ez, kedves olvasóm, gondolják végig. Erre itt van ez a papi mellébeszéd, hogy Isten, meg miegymás. Jellemző az álláspont tarthatatlanságára, hogy nagyképességű emberek sem képesek értelmes érvet találni álláspontjuk mellett.
Volt egy kiváló tanárom, Bolberitz Pál. Akkor még igen fiatal volt, s néha nagyon szókimondó. Velejéig gyűlölte, megvetette a rendszert (délutáni beszélgetéseink felértek egy szellemi szervezkedéssel). Ő mondta nekünk, még a hetvenes évek legvégén: „Az ellenség köztünk van, és ez a legveszélyesebb”.
Körbenézett, hogy valóban csak hárman hallottuk-e, aztán megvonta vállát, és így fejezte be: „Talán majd egyszer kiderül.” Erre kései reinkarnációja azt állítja, hogy ez nem fontos kérdés, hiszen akiket érint, azok már vagy meghaltak, vagy öregek. De ha nem is haltak meg, és nem is öregek, akkor is ezt tudták egymásról. Súlyos, ilyen értelmű embertől pedig különösen az. Ha ugyanis tényleg tudja, akkor neki kellene nyilvánosságra hoznia. Ha egy szervezet szolidárisabb saját bűnöseivel, mint saját elveivel, akkor abban a szervezetben rendszerré vált a bűn.
Egy másik jelentős személyiség, Erdő Péter a magyar egyház feje, mellesleg nemzetközi hírű egyházi jogász elővette ezt az egyes számú nagylemezszöveget, megspékelve azzal, hogy nem időszerű. Ez utóbbiban igaza is van, hiszen, mint már jeleztem, valóban tizenéve kellett volna, de akkor miért nem mondja azt, hogy az egész folyamat nem időszerű? Miért nem jogászként kéri ki magának a feltételezhető igazságtalanságot? Csatlakozhatna azokhoz, akik szerint az akták java része megsemmisült, s lehetett hamisítani is. Egy művelt és jelentős presztizsű jogásztól ez érthető beszéd, bár akkor is kár mentesíteni azokat, akikre a kettős élet bizonyítható, legfeljebb hozzátehetnénk, hogy nem ennyien voltak.
A legsúlyosabb vakszöveg azonban, amikor az isteni ítéletre hivatkoznak. Szerintük, s ez nagyjából a legnagyobb magyar egyház álláspontja is, azért nem érdemes, lehet és tisztességes átvilágítani a papokat, mert ez az egyház belügye, az ítéletet pedig egy papról Istennek kell meghoznia.
Amennyiben igaz ez az okfejtés, akkor igaz kell legyen minden emberre. Isten előtt ugyanis minden ember egyenlő. Legalábbis ilyesmit tanított az a Jézus nevű. Semmi nyomát nem találtam tanításaiban annak, hogy a jog csak a közemberre vonatkozik, a papra nem, mert azt majd az Isten. Ha pedig így van, s ezt nagyhírű teológusok természetesen tudják, akkor képzeljék el a következő bírósági tárgyalást.
K. Rudolf vehemens magyar férfi virtusból megerőszakolja nőnemű családtagjait, majd elintézi a segítségükre siető szomszédasszonyt is. Bírja, ne sajnáljuk tőle a tíz évet, amit érdemel. Minden szobában TV, dolgozni is csak szordínóban, végül is kibírja valahogy. De még mielőtt Dr. Katatonné Dr. Suemeghy Kornélia tanácsa ítéletet hirdetne, az utolsó szó jogán így szól:
- „Tisztelt Bírónőség! Én megbántam. De nem tetszik ám tudni elítélni, mert én hiszek az Istenben. Nézze meg, akkora álarany kereszt lóg a nyakamban, hogy elmerülnék a Dunában, ha beleugranék. Voltam ministráns, és minden vasárnap adok a perselybe két kilót. Ezáltal én az Isten elé tartozom, úgyhogy csomagoljon a bírónő, mert a végén még maga lesz a következő.”
Erre a bírónő szépen becsomagolja diplomáját, és elmegy ministrálni. Ugye milyen életszerű? Milyen romantikus, és mennyire erkölcsi igazság van benne? Ennyi van a nagy szólamokban, pontosan ennyi. A pap ember. Olyan ember, akinek éppúgy polgári kötelezettségei vannak, mint minden embernek. Ez alól nem lehet kimászni, az más kérdés, hogy megint ki fognak.
Igaz, volna mit kutogatni. Ne feledjünk némi apróságot. Egy püspöki kinevezéshez évtizedekig kellett az Állami Egyházügyi Hivatal nevű államvédelmi osztály hozzájárulása. Ezek szerint, aki nem felelt meg ezen osztály kívánalmainak, az eleve nem jöhetett számításba. Ugyanezen osztály ellenőrizte szakszempontból a frissen felvett papjelölteket, tehát mindenkit. Aki valamiért veszélyesebb volt a kelleténél, azt eltávolították, vagy szépen, finoman találtak módot, hogy önmaga válassza a távozást. Az úgynevezett békepapi mozgalom vezetői magas állami tisztségeket töltöttek be, élén a kiváló Lékai bíborossal, akinek nevét tér őrzi Budapesten, ami nem kisebb, csak csendesebb botrány, mint a fel nem állítandó Kádár-szobor. Ugyanez a személy volt Bartha Tibor egy házzal odébb. Ők párt- és állami vezetők közé emelkedve őrizték a szocializmus vívmányait. Ebbe a sorba tartozik Lékai utóda is, ki nemrég adta át helyét Erdőnek, aki legalább biztosan nem érintett, hiszen elég fiatal, és ráadásul Rómában volt. Nem kell ahhoz nagy jósnak lenni, hogy az ügy elcsendesül, tehát az érintettek megúszszák. Isten és a császár nevében. A legfőbb érintetteknek valóban könnyű már a föld, de azért él még a második-harmadik generáció.
Az egyik védekező, nagy ember elmondta, egészen kegyetlen módokat találtak ki a papok beszervezésére. Vízbe állították például, mögötte fegyveres. Rendben, rossz érzés lehet. Viszont ha egy embernek akad élethelyzet, melyben nem Isten követése az első, az ne menjen papnak, mert alkalmatlan rá. Nem kell egyetérteni Mindszenty József konzervativizmusával, mert nehezen felfogható, de biztosan volt hite. Ha valakit megsanyargattak, őt igen. Nem egyszer, nem kétszer szembesülhetett a közeli halállal. Mégsem lett áruló. Lehet szeretni vagy nem, hitvalló volt. Ahogy Bulányi, Keglevich és még sokan. Nem tettek egyebet, mint betartották a fogadalmakat. Papként viselkedtek a legnehezebb szituációkban is. A papnak, ha van hite, nem lehet félelme. Minden nehézség csak próbatétel. A vízben állva sem lehet egyedül. Ott van vele az Úr, mert ha nem, akkor nem hitt igazán. Ilyen nehéz mesterség ez, ilyen nehéz betartani a szabályait, de Isten ítéletéről beszélni csak annak van joga, aki képes megtartani az ígéretét, minden körülmény között.
Én úgy gondolom, hogy az igazságos épp a fordítottja lenne annak, ami készül. Ne tudja meg az olvasó, hogy kedvenc publicistája hány titkosszolgálatot szolgált, míg körbeutazgatta a világot. Persze jó, ha tudja, de nem ez a legfontosabb. Nem kell megtudnunk, ha nem akarjuk, melyik vállalatvezető lett vezető CSAK AZÉRT. Tudjuk meg, de nem ez a legfontosabb. Elsőként azt kellene megtudnunk, kik vették szájukra úgy Isten nevét, hogy az ördögöt szolgálták közben. Hányan vettek át szentséget olyan emberi kézből, mely jelentést írt. Ezt tudnia kellene az embernek, hogy nyugodtabban álljon oda legközelebb a sorba.
Nincs mentség, csak könynyűnek találtatott álruhás lélekápolók vannak, vélhetően igen sokan. Nincs józan érv, csak segédlet az erkölcstelenségben. Igen, tudom, a büntetés nem marad el, rossz lehet egy ilyen élet után odaállni az ítélet elé. Nem látványos autodafékra várok, bár látványos autóik voltak a rendszer kollaboránsainak. Csupán arra, hogy tudjuk, kik is voltak ők. Hogy könyvek jelenhessenek meg róluk, hogy megtudhassuk valós indítékaikat.
Gyakori érv, hogy ha ők nem lesznek méltatlanok, meghal az egyház. Nem kérem, így csak ateisták gondolkodnak. Jézus valószínűleg nem érezte jól magát a kereszten, de szenvedése követőket termett minden korban. A lengyel egyház nem árulta el a lengyeleket, és hatalmasabb lett, mint valaha. A miénk nem hatalmas, csak unalmas. A mártírium kulturális hagyománya Jézus óta az, hogy a mártír mindig több követőre talál, mint az áruló. Akár az illegalitásban is. Akár a fenyegetettségben is. Az igazi hitnek kovácsolója a nehézség. Akiknek nem volt igazi hitük, csak iktatószámuk, nem tudhatnak erről. A püspöki palota menynyezete erős, nem omlott be a hazugságtól. De az attól még hazugság!
Nem lesz átvilágítás az egyházban, csak kellene. A múlt hazugságát ködbe vonja a jövő. Isten legyen irgalmas nekik. A ködösítőknek.