Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
Párizs–Moszkva tengely

Akárhogyan oldódik is meg az Irak körül kialakult patthelyzet, az egyre nyilvánvalóbb, hogy az ügyet övező feszültség elvi irányváltásokat eredményez a nemzetközi politikában. Szinte már nem is az a fő kérdés, sikerül-e megdönteni a Szaddám-rezsimet. Jól jelzi mindezt a NATO helyzete: politikai elemzők egyetértenek abban, hogy a szervezet 1949-es megalakulása óta nem élt át olyan meghasonlást, mint ami mostanában tapasztalható tagállamai között. Ez leleplezi az európai nagyhatalmak törekvését arra, hogy Amerika egyenrangú felekként számoljon velük. Franciaország, Németország, valamint a hozzájuk csatlakozó Belgium döntése mögött - mely szerint nem sorakoznak fel Amerika és Nagy-Britannia mellett a Bagdad elleni támadás esetén - legalábbis ez húzódik meg.


Vlagyimir Putyin a francia gárda díszsorfala között látogatott a párizsi Tudományos Akadémiára. Chirac kiterítette a vörös szőnyeget Fotó: Reuters

Franciaország az egész második világháború alatt demonstrálta Amerikától való függetlenségét. Később egyszer még a NATO-ból is kilépett, és annak érdekeivel ellentétes politikát folytatott. Németország ezt nem tehette - saját maga is két szemben álló államra volt osztva, és 1946-tól amerikai egységek állomásoztak a területén, biztosítékként. Akkor még létezett a Szovjetunió, a Varsói Szerződés, folyt a hidegháború. Mindez már több mint tíz éve a múlté; az azóta egyesült Németország a franciákkal együtt az EU meghatározó államainak egyike, és nyilvánvalóan önállóságra törekszik. Szembehelyezkedésük az Egyesült Államokkal - mintegy az Óvilág szembenállása az Újvilággal - egyes orosz elemzők szerint előbb vagy utóbb, de várható volt, főként az EU megalakulása óta. A NATO megosztottsága azonban jelen pillanatban még magát az uniót is veszélyezteti, legalábbis mostani állapotában. A német-francia lépésre válaszul először nyolc, majd tíz NATO-tagállam is kifejezte, hogy támogatja az Irak elleni hadműveletet. Ezek többnyire kis kelet-európai vagy egykori szovjet tagállamok; Amerika főleg ilyen helyeken tud befolyást gyakorolni, ahol megszokták a teljes önállóság hiányát, és szükségét látják egy erős szövetségesnek. Azonban, véli némely orosz szakértő, az EU nélkülük is elboldogulhat; e gyengécske államok elvesztése nem rázná meg túlságosan az unió fő oszlopait.
Egy ilyen szűkebb körű uniót támogatna Oroszország is, mint ahogyan most támogatja Francia- és Németországot. Ezt támasztja alá Putyin párizsi látogatása. Már az elnök fogadtatása is magáért beszél: Jacques Chirac a tradíciókkal ellentétben egyenesen a repülőtéren fogadta őt, és személyes helikopterén szállította az elnöki palotába. Ilyen még nem fordult elő a francia történelemben, az elnökök mindig csak az épület lépcsőjén fogadták vendégeiket.
Az európai és orosz újságírók többsége már egy alakuló Párizs-Berlin-Moszkva tengelyt emleget, sőt, egyesek új atlanti szövetséget is. Mások újabb politikai blokkok létrejöttét várják, főleg abban az esetben, ha az unió a tervezettnél kisebbre sikerül majd. Sokan a jövőbeli többpólusú világ formálódásáról beszélnek, amiben - és ez nem új téma Oroszországban - a nagyobb stabilitás biztosítékát is látják. Pontosan egy ilyen többpólusú világban maradna meg a Washington által egyre nyíltabban mellőzött ENSZ szerepe.
Putyin támogatja ugyan a többpólusú világ gondolatát, azonban megjegyzi, hogy ez még nem jelenti feltétlenül az Egyesült Államokkal való szembenállást is; még párizsi látogatása során is többször megemlítette, sőt hangsúlyozta, hogy Oroszország és Amerika partnerek és nem ellenfelek, az amerikai elnök pedig személyes barátja.
Egyszóval, Oroszország számára most olyan előnyös pillanat érkezett el, amikor lavírozni tud Amerika és az EU-nagyhatalmak között. Érthető, hogy megvannak a stratégiai céljai: az arab világhoz fűződő hagyományos jó viszony, amiből megérthető, miért vállalta fel a közvetítő szerepét az iraki válságban. 
Amennyiben Bagdad akadályozza a felügyelők munkáját, Oroszország lehetségesnek tartja, hogy csatlakozzon a fegyveres megoldást szorgalmazók táborához, természetesen csak az ENSZ döntéseivel összhangban. Moszkva hajlandó AN-30 típusú felderítő-repülőit a felügyelők rendelkezésére bocsátani; az ezeken található berendezések egy óra alatt ötezer kilométernyi területet képesek lefotózni, sőt nem csak a felszínt.
Érthető, hogy Oroszország szeretné védelmezni Irakhoz fűződő gazdasági érdekeit. Az iraki olajkutak feltárásában sok orosz pénz fekszik, nem is szólva Irak jelentős adósságáról Moszkva felé. Míg Oroszország egyre csak törleszti adósságait, igen sok állam máig az adósa. Orosz szakemberek építik továbbá Irak legnagyobb villamos erőművét; az építkezés 1988-ban kezdődött, és az első amerikai hadművelet akasztotta meg. Most újból ez várható.
Orosz elemzők nem győzik hangsúlyozni, hogy a most várható hadművelet előre nem látható következményekkel járhat mindenki számára. Úgy tűnik, ezzel egyetért Franciaország, Németország, Belgium és az ENSZ Biztonsági Tanács több tagja. Még az is feltételezhető, hogy az Egyesült Államok leghűségesebb partnerei, az angolok is. Február 11-én a British Petrol, Anglia legnagyobb olajtársasága, vegyes cég alapításáról írt alá megállapodást Oroszországban. Az orosz olajcégek sorában ez lesz a harmadik legnagyobb; a szóban forgó összeg pedig rekord nagyságú a posztszovjet gazdaság történetében: 6 milliárd 750 millió dollárról van szó. Az orosz értékpapírok árfolyama emelkedni kezdett...


Tíz nem az óriásra

A Nouvel Observateur című francia hetilap tíz érvet sorol fel arra, hogy miért kellene Franciaországnak és Németországnak még szorosabbra fogni kapcsolataikat annak érdekében, hogy hatékonyan tudjanak ellenállni „az amerikai óriásnak”. 

1. Az iraki háború első számú áldozata nem Szaddám Huszein, hanem Európa. Azzal, hogy erősíti az európai államok közötti viszályt, az Egyesült Államok nyilvánvalóvá teszi, hogy igazából nem a terrorizmussal akar leszámolni, hanem az egész világra akarja kiterjeszteni uralmát. Az európai hegemónia Amerika számára ugyanolyan fontos, mint a Közel-Keleten. És ha az iraki háború erjesztőleg hat a politikai Európára, az amerikaiak számára kettős lesz a siker.
2. A múlt héten, a nyolcak (Spanyolország, Nagy-Britannia, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Dánia, Olaszország és Portugália vezetői által aláírt levél - a ford.) hűbéri esküjét követően Európa darabjaira esett, mégpedig Washington parancsára. Vagy inkább az ingatagsága jött napvilágra. Ennek a célnak az eléréséért az Államok helyi szövetségesei már évek óta dolgoznak. Ma fordulatot élünk, a nyugati világ történelmének legfontosabb dátumát a berlini fal leomlása óta.
3. Az európai „bővítés” igazi jelentése mára világossá vált. A volt Szovjetunió szatellitállamai mára az Egyesült Államok csatlósaivá lettek, és nyíltan az Európai Unió szétmorzsolásán dolgoznak. Ez utóbbi nem tudott volna ellenállni a hidegháború végének.
4. Az Egyesült Államok nem partnereket keres, hanem kliensi kört. Ez sem teljesen újdonság. Az újdonság az, hogy sok európai kormány, amint azt láthattuk a nyolcak - majd tizenegyek - kiáltványában, nem is kíván ennél többet.
5. A bővítés felgyorsította egy újabb „atlantizmus” kialakulását. Az Egyesült Királyság az amerikai Európa új vezetője. Blair eddig egy harmadik utas megoldásról beszélt nekünk, valójában azonban nem más, mint a mestere szinkronhangja.
6. A NATO porrá lett zúzva. Európai hadsereg hiányában már csak az amerikai hadsereg egyik egysége. Katonailag néhány európai zászlóalj díszeleg benne, „kozmetikai” szempontokból. Politikailag pedig továbbra is a kelet-európai országok megtévesztésének eszköze. A NATO ma már nem más, mint az európai politikai egység ellen bevethető harci gépezet.
7. Nem opportunista pacifizmus miatt ellenzik mindenáron néptömegek - ideértve az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Spanyolország népeit - az Irak elleni háborút. Más körülmények között (Öböl-háború, Bosznia, Koszovó) a népek kormányaikat megelőzve szólítottak fel a határozottabb fellépésre. De ma nem látják, hogy Irak miben fenyegeti jobban a világbékét, mint akár Észak-Korea vagy Pakisztán.
8. George W. Bush politikáját lehet „nagypolitikának” minősíteni, mivel valóban az amerikai rend bevezetését célozza az egész világon. De úgy tűnik, második helyre került a terrorizmus elleni küzdelem, visszaszorulva a Nyugatnak az arab világgal, valamint a gazdagoknak a szegényekkel való konfrontációja mögé, mely ez utóbbiak szisztematikus megalázására épül. Bush politikája rövidlátó nagypolitika.
9. Akárcsak a vietnámi és kambodzsai háború idején, Franciaország nem fogja követni amerikai szövetségesét egy olyan bismarcki politika megvalósításában, amely egyedül az erőszak eszközével kíván élni a nemzetközi kérdések rendezése során. Ragaszkodnia kell egy olyan új nemzetközi rend felállításához, mely a jogon és a szolidaritáson alapszik. Franciaország politikája nem pacifista. De békepártinak kell lennie.
10. A francia-német közeledést tovább kell vinni egészen a közös védelmi politika és diplomácia kialakításáig. Egy ilyen egység, anélkül hogy sértené a többi európai, atlanti vagy afrikai szövetségeket, a világ második nagyhatalmává válhatna, az egyetlen olyan egységgé, amely egyenlő félként léphetne fel amerikai barátainkkal szemben. Ennek véghezvitele során azonban Franciaországnak nem szabad megismételnie azt az arroganciát, amelyet ez utóbbiak alkalmaznak a nemzetközi szinten. Egyeztetnie és tanácskoznia kell a többi európai országgal, sokkal inkább, mint ahogy azt ma teszi. A francia-német egység, mely a kollektív biztonság, prosperitás és függetlenség mentén jött létre, nyitva kell hogy álljon minden olyan partnerünk számára, akik elfogadják annak szabályait. (Hetek)