Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Péter
A magyarok és a szabad világ

Az elmúlt hetekben két közvélemény-kutatás eredményei is megrázták a magyar politikai elitet. Az első vizsgálat szerint minél közelebb kerül az ország az EU-csatlakozás időpontjához, annál többen ellenzik a csatlakozást. A Magyar Gallup Intézet által végzett másik felmérés szerint a magyar lakosság nagyon nagy többsége ellenzi az Irak elleni katonai beavatkozást. Az érdemi választ adók 82 százaléka az ENSZ felhatalmazásával indított akciót is ellenezné. A felnőtt népesség több mint kétharmada ellenzi, hogy az amerikai hadsereg Taszáron iraki ellenzékieket képezzen ki.


Sorkatonák a szombathelyi kiképzőközpontban 2003 januárjában. Elspórolt reform Fotó: MTI

A kutatások zavart és bizonytalanságot váltottak ki a politikai elitben. Az ellenzék a kormány hibás politikáját látja az adatok mögött, míg a kormány az ellenzék felelőtlenségét emlegeti. Az eredmények árnyékot vetnek Magyarország NATO tagságára és az európai integrációra is, azt mutatják, hogy a politikai elitnek az elmúlt évtizedben a látszólag hatalmas egységben meghirdetett politikai célok tekintetében sem sikerült megszereznie a közvélemény meggyőző támogatását. Az adatok azonban csak azok számára meglepőek, akik a politikai folyamatokat csupán a deklarációk és nem a tényleges politikai cselekedetek alapján követték.
Mint emlékezetes, a rendszerváltás még a Varsói Szerződés tagjaként érte Magyarországot. Az első szabadon választott országgyűlés harmadik ülésnapján még riadalmat keltett a szabaddemokrata Vásárhelyi Miklós felszólalása, aki a Varsói Szerződés azonnali felmondására szólította fel az Országgyűlést. 
Ebben az időszakban - az ötvenhatos hagyományokhoz ragaszkodva - még felvetődött az ország független státuszának megőrzése. Ezt az elképzelést hamar elsöpörte az egységesnek tűnő vágy, hogy 
Magyarország az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagjává váljon. 
A NATO-tagság vágya a kilencvenes évek közepén a Balkán és ezen keresztül a kelet-közép európai térség destabilizálódásával egyidejűleg folyamatosan erősödött. Ebben az időszakban Magyarországnak a nálánál lényegesen nagyobb katonai erővel rendelkező a magyarok iránt ellenséges érzelmű, de legalábbis ellenszenvvel viszonyuló szomszédos országokkal kellett szembesülnie. Valamennyi szomszédos országra jellemző volt az erősödő nacionalizmus, és valamennyi szomszédos ország (talán Szlovéniát leszámítva) erősebb hadsereggel rendelkezett, mint Magyarország. Ebben az időben sok ezer áldozattal járó háborús konfliktus zajlott déli határainkon Szerbia és Horvátország között, majd Boszniában.
Ebben az időszakban amerikai elemzők a térség balkáni háborúhoz hasonló potenciális veszélyforrásának tekintette Erdély ügyét és a magyar-román konfliktust.
A geopolitikai realitások a magyar nacionalistákat is a szomszédokkal való együttműködésre késztették. Ennek a kényszernek az eredményeként jött létre a magyar-ukrán alapszerződés, amely a jobboldalon belüli szakadás, Csurkáék MDF-ből való kiválásának elindítója volt. Mint emlékezetes, az MDF jobbszárnyának ellenállása miatt Antall József csak az akkori ellenzék támogatásával tudta elfogadtatni a parlamenttel az alapszerződést.
A kilencvenes évek közepére valamennyi mérvadó politikai erő egységesen felsorakozott a NATO-ba való belépés támogatói közé. A politikai pártok közül csak a MIÉP és a Munkáspárt ellenezte Magyarország csatlakozását.
A NATO a tagjelölt országokkal szemben részben politikai, részben katonai követelményeket támasztott. A politikai követelmények a szabad világ demokratikus jogállamainak való megfelelést jelentették. A katonai követelmények pedig a tagjelölt országok hadseregeinek NATO-kompatibilis fejlesztését írták elő.
A látszólagos nemzeti egység ellenére a NATO-csatlakozás mellett csak fél szívvel kampányoltak a politikai pártok. A népszavazás idején éppen kormányzó MSZP bázisának jelentős része saját politikai múltja miatt nem lelkesedett túlzottan a NATO-tagságért. Az akkori kormány és az MSZP vezetőinek személyes politikai életútja sem tette túl hitelessé az évtizeddel korábban még „ellenséges imperialista tömbnek” nevezett alakulat melletti harsány kiállást. A jobboldal pedig részint nem örült annak, hogy az MSZP-SZDSZ kormány politikai tőkét kovácsoljon a sikeres csatlakozásból, részint csak azzal tudta a nyugattal szemben hagyományos ellenszenvvel viseltető táborát meggyőzni, hogy a NATO-tagság tud védelmet nyújtani az ország számára egy esetleges szerb vagy román agresszióval szemben.
A csatlakozás melletti valódi elkötelezettség hiányát mutatja, hogy amikor a NATO-tagság költségvetési forintokban megjelenő áldozatvállalására került sor mind a jobboldali, mind a baloldali kormányok gyakorlatilag elszabotálták a hadsereg átalakítását. A Magyar Honvédség sem a csatlakozás évében, sem az azóta eltelt időszakban nem érte el azokat a minimális követelményeket, amelyeket a szövetségi tagság megkövetelt volna. 2002 nyarán a NATO vezetéséhez közelálló körökből minősítették elhibázottnak Magyarország felvételét. Utólag is világos, hogy a felvétel melletti 
NATO-döntés a boszniai beavatkozás előestéjén inkább a szövetség pillanatnyi stratégiai érdekei által vezérelt elhatározás volt.
A csatlakozás óta eltelt idő világossá tette, hogy bár a népszavazás során a szavazók döntő többsége a csatlakozás mellett voksolt, valójában sem a baloldali, sem a jobboldali szavazók nem azonosultak érzelmileg azzal a ténnyel, hogy Magyarország a szabad világ védelmére szerveződött katonai szövetség részesévé vált. 
Az elmúlt év katonai szerepvállalásai körül kialakult viták, akár az afganisztáni akcióban való magyar részvétel ügye, akár a taszári bázis átengedésének napjainkban zajló vitája azt mutatja, hogy a politikai elit és a társadalom jelentős része is vonakodik a szövetséghez tartozás konzekvenciáival való szembenézéstől. Úgy tűnik, sokak számára a NATO-tagság annyit jelent, hogy más nemzetek fiai esetleg életüket áldozhatják Magyarország megvédéséért egy Magyarországot ért külső támadással szemben. A szerződésből eredő, bennünket terhelő kötelezettségek vállalása azonban sokaknak nincs ínyére. Ez persze nem baj, csak akkor a tényekkel jobb lett volna még a csatlakozás előtt szembenézni. Súlyos felelősség terheli a politikai elitet abban, hogy a NATO-csatlakozás előtt nem tette világossá a társadalom számára, hogy a tagság milyen kötelezettségekkel, és ebből eredően milyen kockázatokkal jár.
A NATO-val kapcsolatos tapasztalatok indokolhatják a társadalom bizalmatlanságát az EU-csatlakozás ügyében. A választók joggal gondolhatják, hogy ha a politikusok a NATO-csatlakozás előtt nem számoltak a következményekkel, akkor a mostani EU-lelkesedés nem torkollik-e hasonló konfliktusokba a csatlakozást követő években.
A helyzetet nehezíti, hogy a két nagy politikai blokk kialakulása után nincs a magyar politikai palettán olyan számottevő politikai erő, amely értékrendje és ideológiája alapján egyértelműen nyugatos elkötelezettségű lenne. (Programja alapján az SZDSZ lehetett volna ez a politikai tömörülés, de a párt ma a belpolitikai eseményekre gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorol.) 
A nacionalista jobboldal ugyan rendelkezik határozott ideológiai alapokkal, de ez az ideológia, a szavazóbázis beállítottságával egyezően elutasítja a szabad világ alapvető értékeit. A jobboldal a tőke szabad mozgását ugyanolyan gyanakodva és ellenszenvvel szemléli, mint az emberi jogok érvényesülését. Nehéz eldönteni, hogy az amerikai társadalom Nyugat-Európát a második világháborút követően megtermékenyítő értékrendjét a politikai jobboldal vagy a baloldal figyeli-e nagyobb ellenszenvvel.
A baloldal a nemzeti jobboldal ideológiájával szemben nem állít saját ideológiát, hanem az ideológiamentes politika illúzióját próbálja kelteni. Ennek a pragmatikusnak nevezett politizálásnak rövidtávon lehetnek ugyan előnyei, a „nemzeti értékek” jobboldali blablájával szemben a közalkalmazottak fizetésének emelése valóban jobban mozgósítja a szavazókat. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy azokat a szavazókat, akiket a fizetésemelés hozott az MSZP táborába, az áremelések és az adóemelések el is visznek onnan. Ráadásul a párt országos vezetői által fontosnak tartott ügyben - mint a taszári bázis átengedése - könnyen elpárologhat a támogatás a vezetők mögül.
Az iraki konfliktussal kapcsolatos közvélekedés jól érzékelteti, hogy Magyarország jogi, technikai értelemben a szabad világhoz tartozik, érzelmileg azonban még nem teljesen. Természetesen nem az a probléma, hogy a lakosság döntő többsége nem támogatja a háborút. 
A helyzet azért elgondolkodtató, mert a konfliktus az elmúlt hónapok messze legsúlyosabb politikai eseménye. Jelenleg a világ közvéleménye még nem ismeri azokat a bizonyítékokat, amelyek kétséget kizáróan bizonyítanák, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik és a nemzetközi terrorszervezetek támogatásával veszélyeztetné a világ biztonságát. Néhány tényt azonban ismerünk. Először is azt, hogy az esetleges háborús konfliktusban legnagyobb kockázatot vállaló USA és Nagy-Britannia kész a katonai akcióra, amelyet a még nagyobb kockázatot vállaló Izrael is támogat. Kétségtelen, hogy Franciaország és Németország ellenzi a katonai beavatkozást, de ezek az országok az Öböl-háborút megelőzően komoly szerepet játszottak az iraki fegyverkezési programokban, és ezek az üzletek nem kis árnyékot vetnek állásfoglalásuk morális alapjaira. 
Érdemes azon elgondolkodni, hogy a vita egyik pólusán azt a Szaddám Huszeint látjuk, aki pucscsal szerezte meg Irakban a hatalmat, azóta is a legdurvább diktatórikus eszközökkel tartja fenn azt. Politikai rendőrsége üldözi, megkínozza és meggyilkolja a rendszer politikai ellenfeleit. Kuvait lerohanásával igazolta, hogy agresszív terjeszkedő ambícióinak nem áll útjában a nemzetközi jog. Az iraki hadsereg népirtó akciókat hajtott végre az ország kurd lakosságával szemben. Az Öböl-háború idején a konfliktusban részt nem vevő Izrael polgári lakossága ellen intézett rakétatámadásokat, és nem rajta múlott, hogy ezek nem okoztak tömeges pusztítást. Irak tizenkét éve mindent megtesz, hogy kivonja magát a nemzetközi közösség ellenőrzése alól. Kizárólag katonai nyomásra tette lehetővé az ENSZ-ellenőrök visszatérését, de azok munkájához nem nyújtott megfelelő segítséget. Egyértelmű bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy Irak pénzzel támogatja az izraeli polgári lakosság ellen végrehajtott terrorakciók elkövetőit, illetve azok családtagjait.
A vita másik pólusán a szabad világ vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok, ahol Bush elnöknek az unió helyzetét értékelő beszéde után az iraki akciót korábban támogatók aránya 47 százalékról 67 százalékra emelkedett. Ezen az oldalon található az Egyesült Királyság is, az az ország, amely leginkább támogatta az USA balkáni beavatkozását is, amely az európai országok vonakodását követően tulajdonképpen véget vetett a boszniai vérontásnak. Ugyancsak ezen az oldalon áll Izrael, a Közel-Kelet egyetlen demokratikus országa, amely azon túl, hogy valamennyi szereplő közül a legnagyobb kockázatot vállalja, nem is érdekelt a térségben egy háborús konfliktus kirobbanásában. Ezek az országok még nem hozták nyilvánosságra perdöntő bizonyítékaikat, ugyanakkor katonák százezreit vezénylik a térségbe, ami arra utal, hogy komoly okok alapján komoly elhatározásra jutottak.
Ez ugyan még nem elég ahhoz, hogy egyértelmű álláspontot alakítsunk ki, de ahhoz igen, hogy a helyzetet bonyolultabbnak tartsuk, mint azt „az amerikai imperializmus terjeszkedő politikája” jelszóval jellemző „béketábor”. Látni kell, hogy ha az amerikai gyanúk megalapozottak, akkor a világot súlyosabb veszély fenyegeti a katonai beavatkozás elmaradása esetén, mint annak végrehajtásával. 
Ahhoz azonban, hogy a magyar lakosság a kérdésben állást tudjon foglalni, a szabad világ híveinek is meg kellene szólalniuk. Továbbá szükség lenne a magyar közéletben olyan fórumokra is, amelyek a talk-show-k és a valóság show-k világán kívüli valóságot is látni engedik.